FőképHihetetlen izgalommal vártam Sting új albumát. Várakozásom csak akkor nőtt igazán, amikor megtudtam, olyasmibe fogott, amibe előtte szinte senki: félretette saját szerzeményeit, és egy John Dowland nevű angol reneszánsz dalszerző dalaiból vett fel egy lemezt.
Dowland neve ismerősen csengett, hisz ő a szerzője a Csordulj könnyem (Flow my tears) című dalnak, amely Philip K. Dick fantáziáját is annyira megmozgatta, hogy egy regényének címébe is beleírta.

Sejtettem, hogy mit hallok majd, de az élmény messze felülmúlt minden várakozást. Mielőtt meghallgattam volna az albumot, kezembe vettem a CD kísérőfüzetét, és azon nyomban elolvastam.
Sting aprólékosan leírja, miért kísérti már Dowland és zenéje lassan húsz éve. Aztán azt is elmeséli, hogyan lett a húszéves obszesszióból valóság. Végül elhelyezi Dowlandet egy sötét és veszélyes korban, a 16. és 17. század fordulóján.

Csak ekkor láttam neki a lemeznek, ami a maga csendes és visszafogott módján letaglózott. Sting nem hétköznapi fába vágta a fejszéjét, hiszen egy rockénekes hangi adottságaitól, technikájától finoman szólva igencsak messze áll a 400 évvel ezelőtt kor populáris zenéjének előadásmódja.

Stinget – gondolom, ezzel nem vagyok egyedül – főleg zeneszerzőként, és csak azt követően énekesként tartottam számon. Hangja természetesen több mint egyedi, de vokális technikáját nem sűrűn csillogtatta.
Mivel nála jobban senki sem volt tisztában hatalmas hátrányával, énektanárhoz ment, aki mindent megtanított neki a kor énekstílusáról. Sting tenorja tökéletesen passzol a dalokhoz, ugyanakkor a nagyobb ugrások, a trükkös, könnyűnek látszó, de mégis piszok nehéz hajlítások kivitelezése nem kevés eltökéltséget és gyakorlást kívánt tőle.

Mivel Dowland maga írta dalai szövegét is (a legtöbb esetben legalábbis), ezért a szöveg és a zene kivételesen koherens egységet alkot, amiben nem lehet elkenni semmit.
Ugyanis Stinget egy darab lant kíséri, a bosnyák Edin Karamazov tolmácsolásában. Ha az ember mögött egy zenekar dobog, vagy legalább egy nyamvadt dob meg egy bőgő, akkor el lehet kenni dolgokat.
Nem baj, ha kicsit hamiskás, nem baj, ha nem tudja rendesen kiénekelni, az se nagy baj, hogy rossz helyen vesz levegőt.

Itt értelemszerűen nem. Stingnek egy egészen nehéz éneklési technikát kellett elsajátítania, ráadásul majdnem tökéletesen, mert itt még egy kicsit erőtlen félhangra is felfigyel a hallgató. Miközben a dalok követték egymást, azon gondolkoztam, mi vonzót találhatott egy Sting kaliberű énekes egy rég elfeledett, obskurus lantos/énekes zenéjében, verseiben, személyében.

Aztán fellapoztam a kísérőfüzetet, és ott állt benne a válasz. Sting a meg nem értett, ezáltal elidegenedett, de mégis a közlési vágytól égő modern művész előfutáraként látja Dowlandet. És így már érthető.
Kérdésem azonban a lemezt hallva értelmét is veszti. Mert Sting nem ősi kövületként tekinti a dalokat, nem valamiféle szervilis alázattal tekint rájuk, hanem profiként, kollegaként. Érti, értelmezi a dalokat, amelyek hangulata, üzenete egyáltalán nem áll távol tőle.

Dowlandet amellett, hogy kora legnagyobb lantművészeként tartották nyilván, mélabús, kesernyés, depressziós alakként írták le, ami ebben a formájában nem igaz. Stingre is jellemző a fanyarság, a melankólia, de egyben a humor és a cinizmus is.
Márpedig aki egy depressziós, deprimáló, pesszimista mélabúmaratonra számít, alaposan téved. Mert ugyan az albumon van pár igencsak komor és sötét dal, helyet kapott az öröm és a humor is – igaz, mindkettő visszafogott formában.
(És azért azt sem szabad elfeledni, hogy a Ten Summoner’s Talesnek is van egy sajátos, esetenként kifejezetten hangsúlyos középkori-reneszánsz hangulata.)

Valószínűleg, sőt egészen biztosan azért olyan hallatlanul élvezetes a lemez, mert Sting énekli. Hangja éterien tisztának aligha nevezhető, és ezekhez a dalokhoz éppen ez kell. Meghallgattam ugyanis néhány előadását a leghíresebb daloknak.

A reneszánsz kamarazene nem különösebben a kedvencem, a vokális pedig egyáltalán nem fog meg. És csak most értettem meg, miért nem. Mert egészen elképesztő technikai tudású, hangi adottságú énekesek adják elő őket, és ettől annyira idegen, távoli, steril és köthetetlen lesz a zene, hogy alig lehet vele kapcsolatot teremteni.
Az ember csak ül és hallgatja a tenorokat, kontratenorokat, amint elképesztő tisztasággal énekelnek, és persze a maguk módján interpretálnak is, de a végeredmény a legjobb esetben is élvezetes, a legrosszabb esetben meg mahe.

Sting érti ezeket a dalokat, tudja, miről szólnak, meglátja bennünk azt is, amit egy énekes nem. Sokkal értőbben közvetíti Dowland dalait, mint az összes énekes együttvéve. Igen, piszkos, szemetes a hangja. Igen, néha hallhatóan nem könnyen boldogul a harmóniákkal, de éppen erről van szó.
Dowland volt az angol Orpheusz, a leghíresebb lantművész, de bármibe le merem fogadni, hogy a sok piától, az állandó megfázástól, a nyirkos időtől neki is piszkos és szemetes volt a hangja.

Ugyan szeretett volna udvari lantos lenni, és szerte Európában koronás fők előtt játszott, de egyik fennmaradt kottája, amelyet ő maga adatott ki, arról tanúskodik, hogy a dalt négy férfihangra írta, akik az asztal körül ülve énekelnek.
A nagy kottalapon a szólamok négy irányba állnak, és ez valóban az illusztrálja: Dowland a dalainak legalábbis egy részét hétköznapi használatra írta, az átlagembernek, annak, aki most nem kortárs operát hallgat, hanem mondjuk Stinget.

A zenész alaposan átgondolt koncepcióval építette fel a lemezt. A dalok között felolvas részleteket Dowland leveléből, amelyet Sir Robert Cecilnek írt 1595 októberében.
Az udvar „biztonsági főnökéhez” címzett levél egy hajszolt, kiegyensúlyozatlan és nemcsak nyomokban paranoiás emberről árulkodik, aki még kémkedni is hajlandó, csak hadd lehessen udvari lantos.
Ezek a levélrészletek egyszerre megragadóak és döbbenetesek Sting felolvasásában. És nemcsak azt a célt szolgálják, hogy megtörjék a lemez esetleges monotonságát, hanem valóban élő emberként állítják elénk Dowlandet.
A zenész pedig némi zajolással aláfestve olvas, azaz a háttérben zizeg, zümmög, csicsereg vagy morog valami, és ez roppant hangulatossá teszi az amúgy is érdekfeszítő részleteket.

Sting részletesen leírja, hogyan találkozott a bosnyák lantművésszel, Edin Karamazovval, s egyben mély háláját fejezi ki neki azért a csodáért, amit művelt. Mert Karamazov egyenértékű társa Stingnek, aki pár dal erejéig egy külön neki készített lanttal is beszáll.
Ugyan Dowland szerzeményei szinte állandó darabjai a koncert- és lemezrepertoárnak, de különös módon ritkán lanton. Főleg a gitárátiratok a népszerűek, és Karamazovot hallgatva talán érthető is, miért. Gitáron is nehéz eljátszani Dowland szerzeményeit, de lanton néha (nem néha, gyakran) pokolian nehéz.

Külön öröm az, amikor Sting saját magával énekel két sávon. Néhány dal kifejezetten a többszólamúságért kiált (vagy éppen így íródott), így talán ez az egyetlen alkalom, amikor a zenész a modern technikát alkalmazza.
A „Can she excuse my wrongs” és „Fine knacks for ladies” talán éppen ezért – és hihetetlenül modern hangzása miatt – tartozik a lemez legemlékezetesebb felvételei közé, a „Flow my tears” című dal mellett, de bennem a legmélyebb nyomot a mélyen depressziós, sötét és kilátástalan „In darkness let me dwell” hagyta, a lemez záródala.

Máris vannak kritikusok, akik amiatt (is) dicsérik Stinget, mert közelebb hozza a ma hallgatójához a klasszikus, reneszánsz zenét. Kizártnak tartom, hogy a zenésznek ez lett volna a motivációja.
A fenéket. Egész egyszerűen volt egy zenésztársa, akinek élete, zenéje, dalai nem hagyták nyugodni, ezért készített egy albumot, ami egyszerre tisztelgés egy félig elfeledett lantos-énekes előtt, és saját jogán is kimagasló teljesítmény.
Számomra a Songs from the Labyrinth év egyik legjobb albuma, és a Ten Summoner’s Tales mellett a legkedvesebb Sting lemezem.

Végezetül – hogy ne csak angolul élvezhessük – álljon itt a híres „Flow my tears” magyar fordítása a kitűnő Imreh András tollából, aki énekelhető formában ültette át a költeményt Philip K. Dick Csordulj könnyem, mondta a rendőr című regényéhez.

„Csordulj könnyem, csak csordulj!
Hadd gyászolok, bús száműzött;
Hol az éj sötét madara dalol,
Magányom már örök.

Csúf fények, ne égjetek!
Az éj annak sosem sötét,
Ki borong tűnt szerencséje felett
S rejtené szégyenét.

Bánatomat nem enyhítheti
Semmi szánalom;
És könny, és jaj és örök sóhajtozás
Ólomlábú napom.

Csitt! Tanuljátok, pokollakók,
A fényt bújni hát.
Boldogok, nem érzitek ott,
Hogy megvet a világ.”

Előadó:
Sting – ének, lant (9, 15, 20)

Közreműködő:
Edin Karamazov – lant

A lemezen elhangzó számok listája:
John Dowland
1. Walsingham
2. Can She excuse my wrongs?
3. “Ryght honorable: as I have bin most bounde unto your honor ..." Letter to Sir Robert Cecil, Nuremberg, 10 November 1595
4. Flow, My tears (Lachrimae)
Robert Johnson (1583-1633)
5. Have You seen the bright lily grow
John Dowland
6. “...Then in time passing on Mr. Johnson died..." Letter to Sir Robert Cecil (cont.)
7. Most High and Mighty Christianus the Fourth, King of Denmark, His Galliard
8. The Lowest trees have tops
9. “...And accordinge as I desired ther cam a letter..." Letter to Sir Robert Cecil (cont.)
10. Fine knacks for ladies
11. “...From thenc I went to the Landgrave of Hessen..." Letter to Sir Robert Cecil (cont.)
12. Fantasy
13. Come, heavy sleep
14. Forlorn Hope Fancy
15. “...And from thence I had great desire to see Italy..."
Letter to Sir Robert Cecil (cont.)
16. Come again
17. Wilt thou unkind thus reave me
18. “...After my departure I caled to mynde our conference..." Letter to Sir Robert Cecil (cont.)
19. Weep you no more, sad fountains
20. My Lord Willoughby’s Welcome Home
21. Clear or cloudy
22. “...Men say that the Kinge of Spain is making gret preparation..." Letter to Sir Robert Cecil (cont.)
23. In darkness let me dwell

Diszkográfia:
The Dream Of The Blue Turtles (1985)
Bring On The Night (1986)
...Nothing Like The Sun (1987)
The Soul Cages (1991)
Ten Summoner`s Tales (1993)
Fields Of Gold - The Best Of Sting (1994)
Mercury Falling (1996)
Brand New Day (1999)
...All This Time (2001)
Sacred Love (2003)
Songs From The Labyrinth (2006)
Journey & The Labyrinth - The Music of John Dowland (2007) If on a Winter’s Night… (2009)
Symphonicites (2010)
Live in Berlin (2010) koncert DVD