Főkép

A szerző figyelmeztetése

Ha ezt a könyvet ajándékba veszik a nagymamának vagy a gyereknek, jobb, ha tudják, hogy van benne káromkodás, valamint fincsi jelenetek kannibalizmussal és középkorú emberek szexelésével. Engem ne hibáztassanak. Én szóltam.

1. fejezet

Bekúszik a karácsony

A karácsony úgy kúszott be Pine Cove-ba, mint egy laposkúszó karácsonyi izé, magával cipelve virágfüzért, szalagot és száncsengőt, szotyakosan, mint a nyitva felejtett tojáslikőr, fenyőillattól bűzösen és ünnepi végzettel fenyegetve, akár a fagyöngy alatt a náthakiütés.
Ál-Tudor épületeinek teljes ünnepi csicsájában – a Cypress Street minden fáján lámpák hunyorogtak, minden üzlet kirakatának sarkába műhavat fújt a műszél, minden utcalámpa alatt mini Télapók és gigászi gyertyák világlottak – Pine Cove tárt karokkal várta azokat a turistákat Los Angelesből, San Franciscóból és a Central Valley-ből, akik a karácsonyi gagyi igazán mély értelmű eljövetelét áhították. Pine Cove, ez az álmos, kaliforniai tengerparti település – igazából egy játék kisváros, ahol több a művészeti galéria, mint a benzinkút, és több a borkóstoló, mint a vasbolt – oly hívogatón hevert ott, akár egy részeg pornósztár, miközben a karácsony már csak ötnapnyira járt. Jön a karácsony, és ez évben a karácsonnyal együtt eljön a Kisded. Mindkettő jelentőségteljes, ellenállhatatlan és csodálatos. Pine Cove azonban csak az egyiket várta.
Ami nem jelenti, hogy a helyieket nem ragadta magával a karácsonyi hangulat. A karácsony előtti és utáni két hét jóleső készpénznövekedést idézett elő a városka közkincstárában, ami a nyár óta szenvedett a turistaéhségtől. Minden pincérnő leporolta a piros sipkáját meg a jávorszarvas-agancs kitűzőt, és ellenőrizte, hogy legyen legalább négy jó toll a köténye zsebében. A szállodások felkészültek az utolsó pillanatban történő túlfoglalásra, míg a házvezetőnők a szokásos dögletes babahintőpor-szagú légfrissítőt lecserélték az ünnepiesen dögletes fenyő- és fahéjillatúra. A Pine Cove Butikban „Ünnepi akció” táblát raktak a szemtengelyferdítően ocsmány rénszarvasos kardigánra, amelynek fennállása óta a tizedik évben is felvitték az árát. A jótékonysági szervezet, a szabadkőműves páholy és a veteránklub tagjai, akik lényegében mind ugyanazok a piás vén trottyok voltak, dühödten tervezték az ez évi karácsonyi felvonulást a Cypress Streeten, melynek témája: „Hazafiság egy furgon platóján” (leginkább mert ez volt a július negyediki parádé témája is, és még mindenkinek megvolt a dekoráció). Sok helyi lakos még önkéntesnek is jelentkezett az Üdvhadsereg két pénzgyűjtő kisvödréhez a posta meg a filléres bolt előtt, két műszakban, napi tizenhat órában. Piros ruhában és műszakállal úgy rázták a csengőt, mintha a kutyanyál-csorgató aranyéremre hajtanának a Pavlov Olimpián.


– Ide a lét, te sóher faszkalap! – mondta Lena Marquez, aki azon a hétfőn, öt nappal karácsony előtt vigyázta a pénzesvödröt. Lena éppen Dale Pearsont, Pine Cove gonosz befektetőjét követte a parkolóban, a szentlelket is kicsengőzve belőle. A Thrifty-Mart felé menet a férfi biccentett neki, hogy „Majd visszafelé”, ám amikor nyolc perc múlva előbukkant egy szatyor cuccal meg egy zsák jéggel, úgy robogott el a vödör mellett, mintha Lena arra használná, hogy épület-felügyelők seggéből olvasszon szappant benne.
– Ja, mert nem dobhatnál pár dolcsit a kevésbé szerencséseknek!
Lena jó erősen megrázta a férfi füle mellett a csengőt, mire az megpördült, derékmagasságban meglódítva a zsák jeget.
Lena hátraugrott. Harmincnyolc éves volt, sötét bőrű, egy flamenco-táncos finom nyakával és állával; hosszú fekete haját két Leia hercegnős csigába fonta télapósipkája két oldalán.
– A Télapót nem ütheted meg! Az olyan rossz cselekedet, hogy nincsenek is rá szavak.
– Azt akarod mondani, hogy gonosz – okította ki Dale, s a puha téli napfény megcsillant új fogkoronáin. Ötvenkét éves volt, majdnem kopasz, erős ácsválla még mindig szélesen és szögletesen feszített, noha ott lejjebb, középen már kidudorodott a sörhasa.
– Úgy értem, rossz… erkölcsileg… sóher vagy, na! – azzal Lena megint a férfi füléhez tette a csengőt, és megrázta, lelkesen, akár egy vörös ruhás terrier, ami egy visító patkányból rázza ki az életet.
Dale összerezzent, majd az ötkilós zsákot használva egy klassz alsó ütéssel gyomron vágta Lenát, aki levegő után kapkodva zuhant hátra. Na és a hölgyemények a DudorTudorban ekkor hívták a zsarukat… vagyis, hm, a zsarut.


A DudorTudor női fitneszterem volt a Thrifty-Mart parkolója felett, ekképpen a DudorTudor-tagok a futópadokon és lépcsőző gépeken anélkül figyelhették a helyi piaci jövést-menést, hogy azt kellett volna érezniük, kémkednek. Így ami egy pillanatra vegytiszta ujjongást és enyhe adrenalinlöketet okozott a hat nőnek, akik figyelemmel kísérték, amint Lena üldözte Dale-t a parkolóban, az hirtelen döbbenetbe fordult, ahogy a gonosz vállalkozó egy zsák jégkockával pocakon trafálta a latin télanyut. A hatból öten csupán elvétették a lépést vagy a levegővételt, ám Georgia Bauman – aki abban a pillanatban nyolc mérföld per óra sebességgel gyalogolt, mert jó hat kilót akart leadni még karácsonyig, hogy beleférjen a vörös flitteres koktélruhába, amit a férje vett neki a szexuális idealizmus egy hirtelen rohamában – hátrafele lerepült a gépről, és ziháló tekegolyóként leterítette a színes tornaruhás jógázókat, akik mögötte gyakoroltak.
– Aú! A seggcsakrám!
– Az a gyökércsakra.
– Én a seggemnek érzem.
– Láttátok? Dale majdnem leütötte. Szegényke.
– Nézzük meg, hogy jól van-e!
– Valaki hívja Theót.
A testedzők egyszerre nyitották ki mobiljukat, ahogy a West Side Storyban a bandatagok játszanak a rugóskéssel, miközben vidáman beletáncolnak a halálos bandaháborúba.
– Egyáltalán miért ment hozzá annak idején?
– Ja, az egy seggfej.
– Lena akkoriban ivott.
– Georgia, jól vagy, szívem?
– A 911-en el lehet érni Theót?
– Az a disznó mindjárt elhajt és otthagyja.
– Segítsünk neki.
– Még maradt tizenkét percem a gépen.
– Ebben a városban rémes a térerő.
– A gyerekek miatt nekem gyorstárcsázón van Theo száma. Hívom.
– Nézzétek Georgiát meg a lányokat. Mintha Twistert játszottak volna.
– Halló, Theó? Itt Jane. A DudorTudorban vagyok. Igen. Szóval éppen kinéztem az ablakon, és úgy láttam, hogy gond van a Thrifty-Martnál. Hát én nem akarok belekeveredni, de mondjuk, hogy egy bizonyos vállalkozó megütötte az egyik üdvhadsereges télapót egy zsák jéggel. Jó, akkor várlak. – Becsukta a telefont. – Már jön is.


Theophilus Crowe mobilja nyolc ütemet játszott Bob Dylan „Tangled Up in Blue” című dalából irritáló elektronikus hangon, ami úgy hangzott, akár egy kórusnyi kínlódó légy, héliumot szívott Bart Simpson, vagy hát, mint Bob Dylan önmaga… na szóval, mire kinyitotta a készüléket, a Thrifty-Mart gyümölcsrészlegén öten is úgy meredtek rá, hogy a borsmustár megfonnyadt a kocsijában. Elmosolyodott, hogy Bocs, ki nem állhatom, de mit lehet tenni, majd beleszólt:
– Crowe közrendőr – hogy azért emlékeztessen mindenkit, ő nem csak pöcsöl itt, ő a TÖRVÉNY. – A Thrifty-Mart parkolójában? Megyek.
Ejha, ez aztán kényelmes. Az egyik előnye, ha az ember egy ötezres városka helyi törvényőre, hogy sosincs messze a bajtól. Theo leparkolta a kiskocsit a sor végén, elügetett a pénztár mellett, ki az automata ajtón. (Farmeros és flaneles imádkozósáska-szerű férfi volt, százkilencvennyolc centi, kilencven kiló, és csupán három sebességet ismert: poroszkál, üget és ül.) A parkolóban Lena Marquezt találta kétrét görnyedve, levegő után kapkodva. A nő volt férje, Dale Pearson éppen beszállt a négykerék-meghajtásos furgonjába.
– Állj csak meg, Dale – szólt oda neki Theo.
Először meggyőződött róla, hogy Lena jól van, majd felnézett a köpcös vállalkozóra, aki fél lábbal a kocsi padkáján állt, mint aki már megy is, ahogy a furgon kiszellőzik.
– Mi történt? – kérdezte Theo.
– Ez az elmebeteg ribanc megütött a csengővel – válaszolta a férfi.
– Nem igaz – lihegte Lena.
– Jelentették, hogy megütötted egy zsák jéggel, Dale. Ez testi sértés.
Dale Pearson körülnézett, és észrevette az edzőterem ablakánál tömörülő nőket. Azok egyből szétszéledtek és elindultak a maguk gépe felé, ahol éppen kínlódtak, amikor kitört a csetepaté.
– Kérdezd meg őket – vont vállat Dale. – Megmondják majd, hogy a fejem felett csengetett. Én csak önvédelemből cselekedtem.
– Azt mondta, majd ad pénzt, amikor jön vissza, de nem adott – mesélte a már normálisabban lélegző Lena. – Ez szóbeli megegyezés, amit megszegett. És nem ütöttem meg.
– Ennek elment az esze, baszd meg – szögezte le Dale, mintha azt állapítani meg, hogy a víz nedves.
Theo egyikről a másikra nézett. Akadt már dolga velük, de öt éve, amikor elváltak, azt hitte, az egésznek vége. (Tizennégy éve vigyázta a törvényt Pine Cove-ban, sok párnak látta a csúnyábbik oldalát.) A családi ügyekben az első a felek szétválasztása, de ez itt már megtörtént. Nem illett volna állást foglalnia, ám Theo vonzódott az eszementekhez – maga is feleségül vett egyet –, így arra jutott, inkább Dale-re koncentrál. A fickó amúgy is egy seggfej.
Theo megpaskolta Lena hátát, majd odaügetett Dale furgonjához.
– Csak az idődet pocsékolod, hippi. Én végeztem itt – mondta Dale, azzal beült a furgonba, és becsapta az ajtót.
Hippi? Hippi? Theo évekkel ezelőtt levágta az akkor lófarokba fogott haját. Már nem viselt szandált. Még a füvezést is abbahagyta. Hogy jön ez a tag ahhoz, hogy lehippizze?
Hippi?
– Hé!
Dale indított és sebességbe tette a furgont.
Theo ráállt a felhajtóra, a szélvédőhöz lépett, és a farmerjából kihalászott negyeddollárossal kopogott rajta.
– Nem mehetsz el, Dale. – Kopp, kopp, kopp. – Ha most elmész, letartóztatási parancsot adok ki ellened. – Kopp, kopp, kopp. Theo kiakadt. Igen, ez már harag, tutira az.
Dale üresbe kapcsolt, majd rátenyerelt az ablaknyitóra.
– Mi van? Mit akarsz?
– Lena feljelentést akar tenni testi sértésért. Talán halálos fegyverrel elkövetett testi sértésért. Jól gondold meg, hogy elhagyod-e a tetthelyet.
– Halálos fegyver? Egy zsák jég!
Theo a fejét ingatva, mesélőhangon mondta:
– Ötkilós jég. Egy ötkilós jégtömböt ejtek a padlóra a tárgyalóteremben az esküdtek előtt. Hallod, Dale? Látod magad előtt az esküdteket összerezzenni, ahogy szétverek egy sárgadinnyét a védőügyvéd asztalán egy ötkilós jégtömbbel? Nem halálos fegyver? „Tisztelt esküdtek, ez az ember, ez az elvetemült, ez a paraszt, ez a – ha szabad ezt mondanom – ürülékkel teli macskaalom megütött egy védtelen nőt, egy nőt, aki csupa szívjóságból a szegényeknek gyűjtött, egy nőt, aki csak…”
– De ez nem jégtömb, ez…
Theo figyelmeztetőn emelte fel az ujját:
– Egy szót se többet, Dale, amíg fel nem olvastam a jogaidat. – Theo érezte, hogy elkapta Dale-t, mert a vállalkozó homlokán lüktetni kezdett egy ér, kopasz feje pedig élénk rózsaszínre vált. Hippi, mi? – Lena feljelentést tesz. Ugye, Lena?
A nő közben odajött a furgonhoz.
– Nem – felelte.
– Ribanc! – szaladt ki Theo száján önkéntelenül. Már úgy belejött.
– Most te is látod, milyen – mondta neki Dale. – Most te is szeretnél egy zsák jeget, mi, hippi?
– Én a törvényt képviselem – jelentette ki Theo, azt kívánva, bárcsak nála lenne a pisztolya. Farzsebéből előhúzta a jelvényét, hogy igazolja magát, de ezzel Kicsit elkésett, hiszen majdnem húsz éve ismerte Dale-t.
– Ja, én meg a Karibu Páholy tagja vagyok – mondta Dale büszkébben, mint ahogy a helyzet megkövetelte volna.
– Elfelejtem az egészet, ha ad egy százast a szegényeknek – mondta Lena.
– Te meghibbantál, asszony.
– Karácsony van, Dale.
– Bekaphatja a karácsony is meg te is.
– Semmi szükség erre a beszédre, Dale – szólt közbe Theo, a békebírói szerepből a békét megcélozva. – Csak szállj ki szépen.
– Ötven dolcsi és mehet – alkudozott Lena. – A rászorulóknak.
Theo megpördült és rámeredt.
– A Thrifty-Mart parkolójában nem alkudozhatsz. Már a kezemben volt.
– Pofa be, hippi – mondta Dale, majd Lenára nézett. – Kapsz húszat, a rászorulók meg bekaphatják. Dolgozzanak, mint mások.
Theo biztosra vette, hogy van a kocsijában bilincs. Vagy otthon maradt az ágy lábán?
– Nem ez a módja a…
– Negyven! – kiáltotta Lena.
– Jó! – Dale előhúzott a tárcájából két húszast, összehajtotta és kidobta a furgon ablakán. A pénz Theo Crowe mellkasának ütődött és a földre pottyant. Majd Dale sebességbe kapcsolt és tolatni kezdett.
– Állj meg! – utasította Theo.
Dale egyesbe tette és elindult. Ahogy a nagy vörös furgon elhaladt Theo Volvo kombija előtt, amely jó harminc méterrel odébb állt, egy zsák jég repült ki az ablakon és robbant szét a kombi farán. Jégkockákkal lett tele a parkoló, de nagyobb kár nem esett.
– Boldog karácsonyt, te hibbant ringyó! – kiabált ki Dale, ahogy kifordult az utcára. – És mindenkinek szép álmokat. Hippi!
Lena bedugta a pénzt télanyu ruhájába, s megszorította Theo vállát, miközben a furgon eldübörgött.
– Kösz, hogy megmentettél, Theo.
– Szép kis mentés. Fel kéne jelentened.
– Jól vagyok. Különben se érne semmit, remek ügyvédei vannak. Hidd el, én csak tudom. És legombolt negyven dolcsit!
– Ez a karácsonyi hangulat – mosolyodott el akarata ellenére Theo. – Szóval minden rendben?
– Abszolút. Nem először akadt ki rám. – Lena megpaskolta a zsebét. – Legalább ebből valami lett.
Visszaindult az őrhelyére, Theo követte.
– Egy hétig még feljelentheted, ha akarod.
– Tudod, mi van, Theo? Nem akarok még egy karácsonyt arra pazarolni, hogy az járjon a fejemben, Dale Pearson mennyire az emberiség legalja. Inkább hagyom. Ha szerencsénk van, talán ő lesz az ünnep egyik áldozata. Annyit hallani ilyenekről.
– De szép is lenne.
– Na, ez a karácsonyi hangulat!


Egy másik karácsonyi történetben Dale Pearsont, a gonosz vállalkozót, az önző nőgyűlölőt és megrögzött zsugorit éjnek idején szellemek látogatnák meg, akik elmúlt, jelen és jövendő üres karácsonyok képét mutatnák neki, s ezáltal ő megtérne, nagylelkű, kedves lenne, és általában jóindulattal viseltetne embertársai iránt. Ez azonban nem ilyen karácsonyi történet. Itt, nem is olyan sokára, valaki elintézi a rohadt disznót egy ásóval. Errefelé ilyen a karácsonyi hangulat. Hohohó!

2. fejezet

A helyi lányokban van valami


A Puszták Kardforgató Démonnője a Honda kombiját kormányozta a Cypress Streeten, és három-négyméterenként megállt a turistáknak, akik úgy léptek ki a parkoló autók közül az utcára, mintha itt nem is lenne forgalom. A királyságomat egy borotvapengés lökhárítóért meg szegekkel kirakott dísztárcsáért, amivel átvághatnék a tudatlan parasztok hordáján, gondolta. Majd azt: Hoppá, azt hiszem, tényleg rám fér a gyógyszer. Hát fennhangon azt mondta:
– Úgy tesznek, mintha a Cypress Street lenne Disneyland főutcája, mintha itt senki nem vezetne kocsit. Ti nem csinálnátok ilyet, ugye?
Válla felett hátrasandított a két levert tinédzserfiúra, akik a hátsó ülés sarkában kucorogtak. Hevesen rázták a fejüket, és egyikük azt felelte:
– Nem, Miss Michon, mi sose tennénk. Nem bizony.
A nőt eredetileg Molly Michonnak hívták, de évekkel ezelőtt másodrangú filmek királynőjeként ő volt Kendra, Puszták Kardforgató Démonnője. Itt-ott őszülő szőke haját hatalmas sörényben viselte, testét pedig egy fitneszmodell is megirigyelhette volna. Elmehetett harmincnak, de ötvennek is, attól függően, milyen napszak volt, milyen ruhát viselt, és mennyire hatottak a gyógyszerek. A rajongók korai negyvenesnek tippelték.
Rajongók. A két tinédzser a hátsó ülésen rajongó volt. Elkövették azt a hibát, hogy karácsony alkalmából Pine Cove-ba jöjjenek megkeresni híres kultuszfilmes sztárjukat, Molly Michont, dedikáltatni a Kardforgató Démonnő VI: A barbár bika bosszúja című, frissen megjelent DVD-t a soha nem látott extra jelenetekkel, melyekben Molly melle kibuggyan a bronz melltartóból. Molly kiszúrta őket, ahogy a faháza körül őgyelegtek, amit a férjével, Thero Crowe-val osztott meg. Kiosont a hátsó ajtón, és hátba támadta őket a locsolócsővel, jól lefröcskölte, majd addig kergette mindkettőt a fenyőerdőben, míg a cső teljesen letekeredett a dobról, akkor ledöntötte a magasabbat, és megfenyegette, hogy elroppantja a nyakát, ha a társa nem áll meg.
Aztán rájött, hogy talán rossz reklám lehet ez az egész, hát meghívta a rajongóit, segítsenek neki kiválasztani a karácsonyfát a Santa Rosa kápolna Magányosok Karácsonyi Partijára. (Újabban nem kevés apróbb tévedést elkövetett, mivel egy hete nem vette be a gyógyszereit, hogy össze tudja szedni a pénzt Theo karácsonyi ajándékára.)
– Honnét jöttetek, srácok? – érdeklődött derűsen.
– Ne bántson minket – vinnyogta Bert, a magasabb és vékonyabb. (Molly nevezte el őket magában Bertnek és Ernie-nek, nem mert hasonlítottak a muppet-figurákra, hanem mert nagyjából olyan volt az alakjuk. Csak persze nem egy nagy kéz mozgatta őket a seggükön keresztül.)
– Dehogy bántalak. Örülök, hogy velem jöttök. A karácsonyfaárusok kicsit tartanak tőlem, mert pár éve egyik munkatársukat megetettem egy tengeri szörnnyel, úgyhogy lehettek a szociális ütközőim.
A francba, nem kellett volna megemlíteni a tengeri szörnyet. Oly sok évet töltött elfeledve aközött, hogy kiebrudalták a filmvilágból és hogy a filmjei kultuszt teremtve újraéledtek, hogy teljesen kiesett abból, miként kell az emberekkel bánni. És ott volt az a tizenöt éves elszakadás a valóságtól, amikor nemes egyszerűséggel Pine Cove flúgos spinkójaként ismerték. Ám aztán találkozott Theóval, rendszeresen szedte az antipszichotikus gyógyszereket, és minden sokkal jobb lett.
Befordult a Pine Cove Vasáru és Ajándékbolt parkolójába, ahol vagy fél hektárt elkerítettek a karácsonyfáknak. A kocsiját meglátva három középkorú, kötényes férfi rögtön besasszézott a boltba, elfordította az összes zárat, és a NYITVA táblát a ZÁRVA felére fordította.
Molly számított erre, de meg akarta lepni Theót, bebizonyítani, hogy képes megvenni a nagy karácsonyfát a partira. Most pedig a Black & Decker szűkagyú tányérnyalói meg akarják akadályozni a tervét a tökéletes karácsonyra. Nagy levegőt vett és kifújva megpróbált nyugodt helyre jutni, ahogy a jógatanára tanította.
Végül is egy fenyőerdő közepén lakik, nem? Ott vághat fát maga is.
– Visszamegyünk a házhoz, srácok. Van egy fejszém, ami megfelel a célra.
– Neeeeeeeeee! – visított Ernie, azzal átnyúlt ernyedt barátja fölött, kinyitotta a Honda ajtaját, és mindkettőjüket kilökte a mozgó kocsiból egyenesen egy műanyag rénszarvasra.
– Hát, akkor legyetek jók – mondta Molly. – Én megnézem, ki tudok-e vágni egy fát az udvarban.
Azzal megfordult a parkolóban és hazaindult.


A verejtékben úszó Lena Marquez úgy csusszant ki a télapójelmezből, akár a kisgyík egy szőrös, vörös tojásból. Mielőtt véget ért a műszakja a piac előtt, a hőmérséklet felment harminc fok fölé; biztos volt benne, hogy legalább két kilót leizzadott ebben a ruhában. Bugyiban és melltartóban ment be a fürdőbe, és ráállt a mérlegre, hogy kiélvezze a meglepi fogyást. A korong pörgött, majd megállapodott a megszokott számon. A magasságához képest tökéletes súly, a korához képest meg pláne, de a fenébe, verekedett az exével, megütötték egy zsák jéggel, nyolc órán keresztül csengetett jókedvért a kevésbé szerencséseknek és tűrte a ruha vidám melegét, valamit csak megérdemel, nem?
Levette a melltartót meg a bugyit, és megint rálépett a mérlegre. Semmi különbség. Az istenit! Leült, pisilt, törölt, visszaállt. Talán pár deka. Aha, tűrte félre a szakállat, hogy le tudja olvasni a mérleget, ez lehet a gond. Lehúzta a fehér szakállat meg a sapkát, átdobta őket a szomszédos hálóba, és várta, hogy megállapodjon a mérleg.
Ó igen. Két kiló. Örömében kivitelezett egy karate rúgást, majd belépett a zuhany alá. Elfintorodott, ahogy szappanozás közben hozzáért a fájós helyhez a hasán. A bordáin pár bíbor folt jelezte a jégzsák nyomát. Fájt már ennél jobban is, amikor túl sok felülést csinált a teremben, de ez a fájdalom most a szívén hatolt át. Talán a magányosan töltött karácsony gondolata tette. Válása óta ez lesz az első. Húga, akivel az előzőeket töltötte, a férjével és gyerekeivel Európába utazott. Dale, a kretén meg mindenféle ünnepi tevékenységbe vonta be, amikből most kirekedt. A családja Chicagóban élt, a férfiakkal pedig Dale óta nem volt szerencséje, túl sok harag és bizalmatlanság maradt benne. (Nemcsak kretén volt, meg is csalta.) Férjezett vagy kvázi állandó baráttal rendelkező barátnői azt mondták neki, egy ideig legyen is szingli, ismerje meg önmagát. Ami persze baromság. Ő ismerte magát, szerette magát, mosta magát, öltöztette magát, ajándékot vett magának, randira hívta magát, és időről időre még szeretkezett is magával, ami mindig jobban végződött, mint Dale-lel.
– Á, az az „ismerd meg magad” baromság egy rakás denevérszar – vélte barátnője, Molly Michon. – Nekem elhiheted, én vagyok a denevérszar koronázatlan királynője. Amikor utoljára megismertem magam, kiderült, hogy egy egész rakás spinkó van bennem. Úgy éreztem magam, mint az elvonón. Bár meg kell mondanom, mindnek klassz csöcse volt. Szóval felejtsd el. Menj és legyél másokkal. Az most jobb neked. „Ismerd meg magad.” Mire jó az? Mi van, ha megismered magad, és kiderül, hogy hárpia vagy? Én kedvellek, de hát az én ítéletemben nem bízhatsz. Csinálj valamit másokért.
Igaza volt. Molly talán, hm, excentrikus, de időnként mond értelmes dolgokat. Így hát Lena jelentkezett az Üdvhadseregnél, adományokat gyűjtött, konzervet és fagyasztott pulykát szedett össze a Pine Cove Anonim Szomszédok ételosztásra, és holnap este, amint besötétedik, elmegy élő karácsonyfákért, és olyanok udvarába teszi ki őket, akik valószínűleg nem engedhetik meg maguknak. Ez majd eltereli a gondolatait. Ha meg nem, a szentestét a Santa Rosa kápolna Magányosok Karácsonyi Partiján tölti. Istenem, tessék. A karácsony csak közeleg, és ő már most karácsonyi hangulatban van: magányos…


Mavis Sand, a Bőgő Csiga bár tulajdonosnőjének fülében a magányos szó úgy csilingelt, akár a pénztárgép. Itt a karácsonyi szünet, Pine Cove megtelik a kisvárosi bájt kereső turistákkal, a Bőgő Csiga pedig megtelik magányos, jogfosztott mimózákkal, akik vigaszra vágynak, és Mavis boldogan felszolgálja nekik a saját szabadalmaztatott (és méregdrága) karácsonyi koktélja formájában: a Lassú Kellemes Dugás Télapó Szánjának Hátulján, amiben van…
– Kapd be, ha tudni akarod, mi van benne – mondogatta Mavis. – Azóta vagyok csapos, hogy a faterod lehúzta a vécén azt a kotont, ami az egyetlen reményed volt arra, hogy legyen agyad, úgyhogy kuss legyen, és rendeld be azt a rohadt italt.
Mavis mindig karácsonyi hangulatban volt, kislábujjától egészen a karácsonyfa fülbevalóig, amit egész évben hordott, hogy „új kocsi szaga” legyen. A bár azon pontja fölött, ahol rendelni lehetett, egy csokor fagyöngy lógott, és ebben az ünnepi időszakban az a gyanútlan részeg, aki túlságosan áthajolt a pulton, hogy úgy üvöltse rendelését Mavis tetszőleges hallókészülékébe, megtapasztalta, hogy a rebegő, szempillafestéktől kemény álpillák fekete nejlonfüggönye mögött, a szőrös anyajegy meg a Vörös Csábítás rúzs spachtlival felkent foltjai mögött, a fele dohány-fele levegő lehelet és a csattogó műfogak mögött Mavis még csodákra képes a nyelvével. Egy tag, aki levegő után kapkodva tántorgott kifelé, állította, hogy Mavis a nyelvével a torkán felnyúlva elkapta a nyúltagyát és testéből kiszállva látta saját magát, ahogy fuldoklik a Halál kamrájában – amit Mavis bóknak tekintett.
Nagyjából akkor, amikor Dale és Lena a parkolóban kergetőztek, a pult mögötti kakasülőn gubbasztó Mavis felnézett, és élete leggyönyörűbb férfiját látta bejönni a Bőgő Csiga duplaajtaján. A sivatag virágba borult, az éveken át poros folyómederben harsogva áradt a víz. Szíve kihagyott egyet, mire a mellkasába ültetett defibrillátor adott neki egy kis lökést, amitől felvillanyozódva és szolgálatkészen lecsusszant a székről. Ha ez a férfi Wallbanger-koktélt kér, ő úgy elélvez (ezt tudta, érezte, akarta), hogy még a teniszcipője eleje is felkunkorodik. Mavis menthetetlen romantikus volt.
– Segíthetek? – rebegtette meg a szempilláit, amitől úgy nézett ki, mintha szélhűdéses farkaspókok ránganának szemüvege mögött.
A bárnál ülő fél tucat nappali törzsvendég az irányába fordult, hogy megkeresse ennek a nyájas udvariasságnak a forrását. Az kizárt, hogy Mavis legyen, aki általában utálattal és nikotinnal teli szájjal szólt csak hozzájuk.
– Egy gyereket keresek – mondta az idegen. Hosszú szőke haja szétterült fekete viharkabátjának széles gallérján. A szeme ibolyaszínben izzott, vonásai egyszerre voltak markánsak és finomak, jól kivehetőek, ám a kor vagy tapasztalat árkai nélkül.
Mavis kicsit igazított a hallószüléken a jobb fülében, és oldalra biccentette a fejét, mint a kutya, ami műanyag disznókarajba harapott. Biz’ a vágy oszlopai összeomolnak a hülyeség súlya alatt.
– Egy gyereket keres?
– Igen – bólintott az idegen.
– Egy bárban? Hétfő délután? Gyereket?!
– Igen.
– Egy bizonyos gyereket, vagy bármilyen megteszi?
– Felismerem, ha meglátom – válaszolt az idegen.
– Maga perverz disznó – szólalt meg az egyik törzsvendég, és Mavis most az egyszer rábiccentett, még nyakcsigolyája is megreccsent a foglalatában.
– Tűnjön el a báromból – mondta. Hosszú, lakkozott köröm mutatta az utat az ajtóig. – Húzzon el. Talán azt hiszi, ez Bangkok, vagy mi?
– Közeleg a Születés ünnepe, vagy talán tévedek? – nézte az ujjat az idegen.
– Nem, szombaton lesz karácsony – morogta Mavis. – De mi köze ennek bármihez?
– Akkor még szombat előtt kell nekem egy gyerek – jelentette ki az idegen.
Mavis elővette a pult alól a miniatűr baseballütőjét. Az, hogy a fickó csinos, még nem jelenti, hogy nem javít rajta, ha hókon nyomja. Férfiak: egy kacsintás, egy borzongás, egy nyirkos kilövellés, és mire a nő feleszmél, már ideje daganatot növeszteni és fogat hullatni. Mavis pragmatikus romantikus volt: a szerelem fáj, már ha helyesen kivitelezik.
– Csapd le, Mavis – bíztatta az egyik törzs.
– Csak egy szatír visel kabátot harmincfokos hőségben – így egy másik. – Lékeld meg a fejit.
A poolasztalnál téteket tettek.
Mavis az állán ágaskodó magányos szőrszálat pödörve méregette szemüvege fölött az idegent.
– Jobban tenné, ha máshol keresgélne.
– Milyen nap van? – érdeklődött az idegen.
– Hétfő.
– Akkor kérek egy diétás kólát.
– És a gyerek? – kérdezte Mavis, a baseballütővel ritmikusan csapkodva a tenyerét (ami pokolian fájt, de ő aztán nem mutatja ki ezek előtt, nem ám).
– Van időm szombatig – felelte a gyönyörű perverz. – Most egy diétás kólát. Meg egy Snickerst. Legyen szíves.
– Ennyi – mondta Mavis. – Maga halott ember.
– De hát mondtam, hogy legyen szíves – védekezett Szőkice, némileg félreértve a helyzetet.
Mavis fel sem csapta a felhajtható pultbejárót, csak átbukott alatta és rohamozott. Ebben a pillanatban csengő csendült és fénycsík tűzött be a bárba, jelezve, hogy valaki érkezett. Amikor Mavis felegyenesedett, jobb lábára nehezedve, hogy az idegen golyóit másik, távoli országba küldje, az már nem volt sehol.
– Gond van, Mavis? – kérdezte Theophilus Crowe. A rendőr pont ott állt, ahol az előbb még az idegen.
– Hová a francba tűnt? – nézett Theo mögé Mavis, majd a törzsvendégekre. – Hová lett?
A vendégek egyöntetűen vállat vontak.
– Kicsoda? – kérdezte Theo.
– Egy szőke tag fekete viharkabátban – felelte Mavis. – Találkoznod kellett vele bejövet.
– Viharkabátban? Harminc fok van odakint. Feltűnt volna egy kabátos alak.
– Egy szatír volt! – rikkantotta valaki hátul.
Theo ránézett Mavisre.
– Mutogatta magát?
Mavis majdnem fél méterrel alacsonyabb volt nála, hátra kellett lépnie, hogy Theo szemébe nézhessen.
– Dehogy. Különben is bírom azokat, akik hisznek az őszinte reklámban. Azt mondta, egy gyereket keres.
– Ezt mondta? Bejött és azt mondta, egy gyereket keres?
– Úgy ám. Éppen meg akarta tanítani…
– Biztos, hogy nem a saját gyerekét vesztette el? Megesik, hogy a karácsonyi tülekedésben az utcán…
– Nem, nem egy bizonyos gyereket keresett, csak egy gyereket.
– Talán nagytestvér akart lenni, titkos télapó, jót tenni karácsony alkalmából – fejezte ki hitét az ember jóságában Theo, amit ugyan bizonyítékokkal nem tudott alátámasztani.
– Az istenit, Theo, te balfasz, nem kell ahhoz feszítővassal lefejteni a papot a ministránsfiúról, hogy lásd, nem a miatyánkot magyarázza neki. A fickó szatír volt.
– Akkor meg kéne keresnem.
– Ja, akkor meg.
Theo az ajtó felé indult, majd visszafordult.
– Nem vagyok balfasz, Mavis. Ne beszélj így velem.
– Sajnálom, Theo – eresztette le a baseballütőt Mavis, így jelezvén őszinte megbánását. – Miért jöttél amúgy?
– Elfelejtettem – felelte Theo, és felhúzott szemöldökkel cukkolta.
Mavis elvigyorodott. Theo jó srác, kicsit link, de jó:
– Tényleg?
– Csak a karácsony parti miatt jöttem. Barbecue-t akartál, ugye?
– Azt terveztem.
– Most mondták a rádióban, hogy valószínűleg esni fog. Talán kéne egy tartalék terv.
– Még több pia?

A Kiadó engedélyével.