Főkép

Oz Noy kétség kívül az évtized felfedezettje a jazzrock színtéren. Az Izraelben született gitárfenomén első, Ha! című szólóalbumát 2005-ben jelentette meg, természetesen már az Amerikai Egyesült Államokban, New Yorkban. Az első album rögtön igen magasra tette a mércét, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Ha! volt a 2005-ös évjárat legfinomabb fusion-termése. Amit Oz azon a lemezen produkált, az elég volt ahhoz, hogy igen szép rajongótáborra tegyen szert.

Zenéje a jazz, a funk és a rock határmezsgyéjén mozog, a gitáros húzós funkrock témákat virít és kacifántos jazzrock-szólókkal örvendeztet meg minket, ráadásul mindezt olyan energikusan csinálja, hogy nem lehet rá nemet mondani. Örülhetünk hát, hogy a gitáros az idei évre is ellátott minket egy kis nyalánksággal, ezúttal egy élő felvétel formájában.

Ám meglepő, hogy egy számot sem hallunk vissza a 2005-ös stúdióalbumról. Ez azért van, mert a négy koncert, amiből az Oz Live anyaga összeállt, még a Ha! megjelenése előtt, 2002-ben került megrendezésre. Az új albumon szereplő tíz plusz egy nóta tehát korábban született, mint az első albumon hallott tíz szerzemény. Természetesen ez a tény a legkevésbé sem tántorít el minket attól, hogy imádjuk a lemezt, sőt nagyon is örülünk, hogy tizenegy „új” számmal vagyunk gazdagabbak.

Ahogy a gitáros stúdióban zseniális témákat és szólókat sorakoztatott fel, úgy élőben sincs ez nála másképp. Természetesen az őt körülvevő muzsikusoknak is jár az elismerés, hiszen ők adják Oz alá az ütősebbnél ütősebb groove-okat. A négy koncert alatt a gitáros James Genus, Reggie Washington és Will Lee basszusgitárossal és Anton Fig, illetve Keith Carlock dobossal dolgozott együtt. Nekik ugyanúgy jár a taps, mint a gitárvirtuóznak.

Oz Noy legfőbb erőssége a funk-alapú nótákban rejlik, ezekkel a dalokkal tudja igazán ledózerolni a hallgatóságot. Ilyen nótákban, a 2005-ös kiadványhoz hasonlóan, az Oz Live sem szenved hiányt. Az első, „Damn, This Groove!” című szám rögtön egy amolyan földbedöngölős jazzfunkrock nóta, elsősorban emiatt habarodtunk bele a gitáros muzsikájába.

Az imádott, eszelős-reszelős gitárriff után Oz belecsap a specialitásába és egy jó kis funky fusion-gitárszólóval kápráztat el minket. Közben a dobos és a basszgitáros teljes erőbedobással tolja a húzós groove-ot. Ez aztán az erős kezdés! Az első számhoz hasonló még a „Just Groove Me”, a „Steroids” és az „I Don`t Know Why” című szerzemény.

A „Just Groove Me” egy kemény funkrock-témával indít, ami megszokott módon egy dögös jazzrock-szólóba torkollik. A dob-basszus groove itt is ott döngöl a háttérben, ez az alap adja a zene betonszilárdságát. A „Steroids” egy állati pörgős jazzfunk dal, a dobalap tempója drum&bass-i magasságokba tör. A gitártéma ismét igazán remek és a szólóban sem csalódhatunk. Az „I Don`t Know” feszes funkját újfent lehetetlen elutasítani, a gitárszóló hasonlóképp ütős és a dobos is eléggé odateszi magát a dobszólóban.

Ám Oz Noy nem csak funkban remekel a lemezen, egyszerű jazzrock műfajban is páratlan teljesítményt nyújt. Ezt legjobban a „Get Down” című nótában tapasztalhatjuk, amiben játékával Oz néhány pillanat erejéig John Scofieldot idézi meg. A gitárszólóban ismerős dallamok csendülnek fel, amik még egy kis mosolyt is csalnak az arcunkra. A lassú, lágyan gomolygó „Two Centers”-ben és a „Half Romantic”-ben a muzsikus érzelmesebbik oldalát ismerhetjük meg. Bár elsősorban a kemény, funky oldalt kedveljük, bizony ezt sem érdemes figyelmen kívül hagynunk.

Az „In The Jungle” egy felettébb érdekes, jungle-alapú fusion-szerzemény. Ez elsőre igen meglepő lehet, és újszerűnek tűnhet, viszont aki már hallotta John Scofield Überjam című lemezét, annak bizonyára már ismerős ez a stílus. Noy játékstílusa egyébként sok szempontból hasonlít Scofield stílusához, ezt főleg a lassabbfajta dalok improvizációiban lehet észrevenni.

Mindemellett még egy kis bluest is hallhatunk a lemezen. Ez a műfaj két nótában, a „Misterioso”-ban és a „Natural Flow”-ban jelenik meg. A „Misterioso” egy émelygős, blues-alapú szám a szokványos fusion beütésekkel tarkítva. Ebben a szerzeményben a gitáros vizenyős játéka Bill Frisellt juttathatja eszünkbe. A basszusgitáros blues-szólója nagyon finom, ebből is hallatszik, hogy a gitáros melletti muzsikusok nem csak a háttérben, de az előtérben is teljes mértékben megállják a helyüket.

A „Natural Flow” bluesa durvább és húzósabb a „Misterioso”-énál. Egy lágy, altató jellegű gitár-improvizáció után Oz Noy belecsap a kemény blues-témába, ami kellemes sokk-ként éri a hallgatót. Tíz fantasztikus szám után már nem is várnánk többet, ám Oz Noyék bónusza még hátra van. Az utolsó négy percben a híres New Orleans-i illetőségű funkbanda, a The Meters egyik nótájának feldolgozását hallhatjuk. A „Cissy Strut” már 1969-ben is egy elég húzós kis nóta volt, a gitáros feldolgozása meg pláne az. Egy fincsi kis jazzfunk zárja tehát a fantasztikus lemezt.

Csak önmagamat tudom ismételni: Oz Noy kétségkívül az évtized felfedezettje a jazzrock színtéren. Az izraeli születésű gitáros miután bizonyított stúdióban, most azt is bebizonyította, hogy már azelőtt is nagyon tudott, mielőtt bizonyított volna stúdióban. Bár ez a mondat igen kacifántosan hangzik, így történt.

Aki már hallotta a Ha!-t, az minden bizonnyal az Oz Live-ra is lecsap majd, és aki még csak ezt az új lemezt hallotta, bizonyára kíváncsi a stúdióalbumra is. Aki már mindkettőt hallotta, az nagyon elégedett lehet, aki pedig még egyiket sem, az szaladjon, és vegye meg mindkettőt!

Az együttes tagjai:
Oz Noy – elektromos gitár
James Genus – basszusgitár
Reggie Washington – basszusgitár
Will Lee – basszusgitár
Anton Fig – dob
Keith Carlock – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Damn, This Groove!
2. Get Down
3. Two Centers
4. Just Groove Me
5. In the Jungle
6. Misterioso
7. Steroids
8. Natural Flow
9. I Dont Know Why
10. Half Romantic
11. Cissy Strut