Részlet P.B. Kerr: A Babilóni Kék Dzsinn című könyvéből

Első fejezet

A dzsinn, aki bejött a hidegről


– Én boszorkány akarok lenni – jelentette ki Philippa. – Egy rakás bibircsókkal az arcomon.
– Én meg vámpír – közölte John. – Igazi vérrel a fogaimon.
– Mind a ketten tudjátok, hogy erről szó sem lehet – rázta meg a fejét az édesanyjuk határozottan.
– Minden évben erről vitatkozunk – sóhajtott John. – Nem értem, miért nem engeded. A Halloween csak ártalmatlan szórakozás.
John és Philippa Gaunt, akik New Yorkban, a keleti 77. utca 77. száma alatt éltek, ikrek, és pontosan ugyanazokat a dolgokat szeretik, mint a többi gyerek. Például a Halloweent. De az ikrek teljesen véletlenül dzsinnek is, akiknek hatalmukban áll teljesíteni bárkinek a három kívánságát. Tudvalevő, hogy a dzsinnek tűzből vannak, így nem igazán szeretik a hideget, és az olyan tapasztalatlan, fiatal dzsinnek, mint Philippa és John, hűvős időben szinte teljesen erőtlenek. Ezért lehet több dzsinnt találni a forró, sivatagi országokban. S bár New Yorkban a nyár forró, a telek viszont igencsak hidegek, és már október végén beköszönt az első fagy. Az idén Halloweenkor azonban meleg volt, és az ikrek édesanyja, aki szintén dzsinn volt, szerette volna kárpótolni őket azért, hogy nem engedte el őket cukrot gyűjteni a barátaikkal, mindenféle furcsa jelmezben.
– Figyeljetek – nézett rájuk. – Miért nem használjuk ki ezt a meleg időt, és megyünk ki a Central Parkba, ahol mindketten felvehetnétek egy-egy állat formáját, hogy ne essetek ki a gyakorlatból. Lehet, hogy a tél beállta előtt ez az utolsó alkalom, hogy használhatjátok dzsinnerőtöket.
– Én most nem állat akarok lenni – ellenkezett Philippa. – Hanem boszorkány. Rengeteg biborcsókkal.
– Én meg Drakula akarok lenni – erősködött John. – Vérrel a fogaimon.
– Szó sem lehet róla – felelte eltökélten Mrs. Gaunt, aki évekkel ezelőtt, amikor a férjével, Mr. Gaunttal találkozott, megfogadta, hogy nem használja többé dzsinnerejét. De hogy pontosan miért, azt az ikrek nem tudták. John szerint azért, mert az édesapjuk, Edward nem volt dzisnn, és tartott az ikrektől, és attól, hogy bármikor állattá változtathatják őt – legalábbis a nyári hónapokban. Talán ez is szerepet játszott abban a megállapodásban, amit Mrs. Gaunt a gyerekekkel kötött: csak akkor használhatják dzsinnerejüket, ha előtte megbeszélték vele. Ennek pedig az volt az oka, hogy még egy fiatal dzsinnek is lehet akkora ereje, hogy véletlenül olyasmit tesz, amit később megbán. Mrs. Gaunt ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a fiatal dzsinneknek időről időre gyakorolniuk kellett, ha másért nem, hát az egészségük és a jó közérezetük miatt.
Ám az ikrek még mindig nem voltak meggyőzve arról, hogy miért jobb állattá változni a Central Parkban, mint jelmezben járni házról házra, és cukrot gyűjteni.
– Egyszerűen nem értem – ingatta a fejét John. – Miért nem ünnepeljük a Halloweent? Azt ugyanis még soha nem mondtad el nekünk, hogy mi a bajod vele.
– Még nem?
– Nem – felelték kórusban az ikrek.
Mrs. Gaunt megcsóválta a fejét. – Ha ti mondjátok – sóhajtott.
– Halljuk – mondta John, aki szerint az édesanyjuk a kelleténél komolyabban veszi a Halloweent.
– Nos, a válasz roppant egyszerű – felelte Mrs. Gaunt. – A Halloween viccet csinál olyan dologból, amiről a legtöbben azt sem tudják, mi fán terem, és ezért ez egy igen nehéz időszak a jó dzsinnek törzseinek. Tudjátok, sok száz évvel ezelőtt a ifrítek, a gúlok és a sajtánok gonosz törzsei rávették az embereket, hogy az évnek ebben az időszakában őket imádják, cserébe nem fogják bántani az embereket. Az emberek belementek az alkuba, és olyan jelmezekbe bújtak, melyek régen a gonosz dzsinneket szimbolizálták. Ételt és italt tettek ki nekik az ajtó elé, csak hogy a dzsinnek ne bántsák őket. A mi törzsünk, a máridok ezért nem nem hajlandók ünnepelni a Halloweent. Most már értitek? Nem is értem, hogyan vehetitek félvállról ezt a kérdést azok után, hogy min mentetek keresztül a nyáron Nimróddal.
Az ikrek pár percig csendben emésztették, amit az édesanyjuk mondott. Nem hitték volna, hogy éppen a dzsinnek az okai a Halloweennal kapcsolatos rossz szokásoknak. A többi gyerekkel ellentétben ők pontosan tudták, milyen az, ha egy gonosz dzsinn rabul ejt egy embert, vagy akár egy másik dzsinnt. Életük első, dzsinnként eltöltött nyarán közvetlen közelről tapasztalhatták egy gonosz dzsinn erejét Ekhnaton szellemének alakjában, és Íblisz személyében, aki történetesen az ifrítek, a leggonoszabb dzsinn törzs vezetője. Az ifrítek Kairóban még embert is öltek, nevezetesen Husszein Hussautot. Az édesanyjuknak igaza volt. A gonosz mindenütt ott van.
Philippa vállat vont. – Most már értem, hogy elmagyaráztad.
– Örülök, hogy így gondolod – felelte az édesanyja.
– Én is értem – bólintott John. – Csak minket féltesz, ugye?
Mrs. Gaunt kedvesen rájuk mosolygott. – Anya vagyok, ez a dolgom.

*

Így hát elmentek a Central Park-i állatkertbe. Ott azonban hamar rájöttek, hogy nem túl vicces ketrecbe zárt állatnak lenni – különösen a jegesmedve látszott letörtnek –, ezért kisétáltak a parkba, ahol több szabad állatot is láttak, melyeknek testét egy-két órára szívesebben kölcsön vennék.
Philippa egy mókus bőrőbe bújt, és nagy élvezettel rohangált fel-alá a fákon, még néhány turistának is a nyomába eredt, akik nem akarták megosztani vele a pörkölt mogyorójukat. Ugyankkor nem számolt a bolhákkal, és elkövette azt a hibát, hogy felrohant egy idősebb mókus fájára. Amikor aztán egy macska is szemet vetett rá, gyorsan otthagyta a mókuslétet, és örömmel változott vissza kislánnyá.
John nehezebben talált olyan állatot, amelyiknek szívesen bújt volna a bőrébe. A mókusokat túl komolytalannak és lányosnak találta, és már majdnem visszament az állatkertbe a jegesmedvéhez meg a fókákhoz, amikor meglátott az ideális állatot. A korcsolyapálya mellett egy férfi tartott bemutatót a gyerekeknek sólyomreptetésből. Pár pillanat múlva John már a férfi kezén ült egy gyönyörű vadásszsólyom alakjában. Persze előtte megbeszélte a kérdést az édesanyjával, aztán kimondta a fókusz szavát (DEFTERDÁR), és csak ezt követően öltötte magára a Malty nevű sólyom alakját. (A fókusz-szót a dzsinnek azért használják, hogy összpontosítani tudják erejüket. Hasonló módon működik, mint a nagyító, amely összegyűjti a nap sugarait, aztán lyukat éget a papírba.)
A vadászsólymok a világ leggyorsabb madarai közé tartoznak, és John nagyon élvezte a repülést a fák koronái fölött. Vadászrepülő módjára elijesztett néhány ostoba galambot, majd egy jógázó férfi felé vette az irányt, hogy aztán végül Malty tulajdonosának a kezén landoljon – mindezt majdnem háromszáz kilométer per óra sebességgel.
De Johnnak is meg kellett tapasztalni a sólyomlét árnyoldalait. Még órák múlva is forgott a gyomra, amikor eszébe jutott a jutalomként kapott döglött egér íze.
Ennek ellenére John úgy döntött, hogy karácsonyra vadászsólymot akar. Miután alaposan utánajárt a témának az interneten, előadta kérését az édesapjának.
Edward Gaunt, mint már említettük, ember volt, és ikrek nagybátyja, Nimród (aki maga is hatalmas dzsinn) mundénnak hívta, ami azt jelenti, hogy az összes többi emberhez hasonlóan földből van, ezért nem számít különlegesnek. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy tehetséges dzsinn gyerekei ne tisztelték volna. Különösen télen, amikor az ikreknek alig volt dzsinnerejük. Mr. Gaunt ilyenkor pontosan úgy viselkedett velük, mint az átlagos gyerekekkel, és gyakran nem engedett meg nekik olyan dolgokat, amiket nyáron igen. Mint például most. Mr. Gaunt egyszerűen nemet mondott John kérésére, mely szerint vadászsólymot kér karácsonyra.
– Azt megérteném, ha kanárit szeretnél – nézett ki Mr. Gaunt az újságja mögül, mivel John reggeli közben osztotta meg vele az ötletét. – Esetleg egy papagájt. De egy sólymot? A sólymok ragadozó madarak, John. Mi történik, ha mondjuk nekitámad egy kutyának a parkban? Vagy egy idősebb embernek? Könnyen a bíróságon találhatom magam, a nyakamban egy több millió dolláros perrel. És akkor mi lesz velünk?
– De apa – ellenkezett John. – Egy sólyomról beszélünk, nem pedig egy Pterodaktiluszról.
Mr. Gaunt azonban hajthatatlan volt.
– Ha állatot szeretnél, miért nem kérsz mondjuk egy tengerimalacot vagy egy teknőst, mint… – Úgy akarta volna folytatni, hogy „mint a többi normális gyerek”, de még időben észbekapott, hiszen sem a fia, sem a lánya nem nevezhető ilyen értelemben normálisnak. Pedig első pillantásra annak látszottak. Még csak nem is voltak egypetéjű ikrek. John magas volt, a haja sötétbarna, Philippa alacsonyabb, vöröshajú, és szemüveget viselt. Mr. Gaunt pontosan tudta, hogy mihelyst beköszönt a nyár, és a hőmérséklet emelkedni kezd New Yorkban, sokkal jobban meg kell válogatnia a szavait, amikor a gyerekekkel beszél. Nehogy véletlenül kutyává változtassák. Nem ez lenne ugyanis az első alkalom a családban. A felesége például Rottweilerré változtatta Mr. Gaunt két testvérét, Alant és Neilt, miután fivérük életére törtek hatalmas vagyona miatt.
Természetesen sem Johnnak, sem Philippának nem állt szándékában kutyává változtatni édesapjukat. Még akkor sem, ha néha nehezen viselték el édesapjuk dolgait. Elvégre máridok voltak, vagyis azon három dzsinn törzs egyikének tagjai, akik a jószerencséért feleltek, szemben a három gonosz dzsinn törzs törekvésével, akik viszont csak balszerencsét hoztak az emberre. John mégis csalódott volt, amikor az édesapja kerek-perec kijelentette, hogy nem kap sólymot karácsonyra. Más már nem is hiányzott Johnnak. Éppen elég gondja volt.

*

Hideg decemberi reggel köszöntött New Yorkra, és lesett az első hó. Az iskolákban éppen tanítási szünet volt. John a 7. emeleten lévő szobájának ablakából figyelte a lassan, de biztosan hulló hópelyheket Philippa társaságában. Minden egyes hópehely arra emlékeztette őket, hogy bizony messze van még a nyár, amikor újra használni tudják dzsinnerejüket. Mivel sokkal jobban fáztak az embereknél, John belebújt egy újabb pulóverbe, és karját összefűzte maga előtt. Bár még csak tizenkét évesek voltak, de már megéltek néhány emlékezetesen hideg telet New Yorkban.
– Ilyen a mi szerencsénk – morgott John. – Dzsinn létünkre olyan városban kell élnünk, melyben a tél 14 hónapig tart.
– Már nem is emlékszem, mikor volt utoljára melegem – bólintott Philippa, majd ellépett az ablaktól, odament a radiátorhoz, leült a padlóra, és nekidőlt. – Olyan, mintha évek teltek volna el azóta, hogy a Central Parkban voltunk. Én mókus voltam, te meg vadászsólyom.
– Ne is említsd a sólymokat – ingatta a fejét John, és lehuppant a testvére mellé. A tél közeledtével egyre levertebb volt, és ezt az érzést a havazás csak erősítette.
Az ég azoban még ebéd előtt kitisztult, és megjelent a szobában az édesanyjuk, hogy megkérdezze, nincs-e kedvük vásárolni menni. John és Philippa azonnal felpattantak a radiátor mellől, mert a hétköznapi gyerekekkel ellentétben a fiatal dzsinnek imádnak vásárolni.
Belebújtak a legmelegebb csizmájukba, magukra húzták a legvastagabb kabátjukat, és nekivágtak a Madison sugárútnak az édesanyjukkal, aki fekete bundát, elegáns szőrmekucsmát, nyúlszőrutánzatú csizmát és síszemüveget viselt. Még a legzordabb hidegben is úgy nézett ki, mint aki éppen az Oscar-díjátadásra készül.
Egy ideig jól ment minden. Az ikrek vettek egy könyvet az édesapjuknak, Nimródnak meg egy rikító piros nyakkendőt, amiről úgy gondolták, hogy a nagybátyjuk nagyon fog neki örülni, hiszen kizárólag piros nyakkendőt hajlandó viselni. Ám ahogy ott álltak a Rockefeller téren, a korocsolyázókat figyelték, és a hangszórókból a „Fehér karácsony” szólt, az ikreket különös érzés kerítette hatalmába. Először csak feszültek voltak, maguk sem tudták, hogy miért, aztán émelyegni kezdtek, majd pár perc elteltével már elkezdték nehezen venni a levegőt, izzadtak, és úgy érezték, menten elájulnak. Mrs. Gaunt rögtön tudta, mi történik.
– Túl sok kívánságot hallotok, ezért vagytok rosszul – magyarázta, majd gyorsan leintett egy taxit. – Az emberek mindenféléket kívánnak karácsonykor. Maguknak ajándékot, másoknak jó egészséget és boldog karácsonyt. A karácsony egy hatalmas kívánságcsomag. De mivel ti még fiatal dzsinnek vagytok, ráadásul hideg is van, ezért semmit sem tudtok tenni, még ha akarnátok is. Ez van rátok ilyen hatással.
– Nagyon furcsán érzem magam – ismerte el John a taxiban. – A fejem kótyagos, a gondolatok összevissza kavarognak a fejemben.
– És ebben mi a különös? – érdeklődött Philippa, de John túl fáradt volt ahhoz, hogy megsértődjön.
– Tudnom kellett volna, hogy ez lesz – korholta magát Mrs. Gaunt. – A TSK nagyon gyakori ilyenkor. Én is sokszor átéltem még gyerekként Londonban.
– TSK? – nézett rá Philippa. – Az meg micsoda?
– Túl Sok Kívánság – felelte az édesanyjuk.
Philippa bólintott, mivel már hallott a tudatalatti kívánságteljesítésről, azaz arról, amikor egy dzsinn a mundénok kívánságait anélkül teljesíti, hogy az észrevenné. Sőt, nem csak hallott róla, de a nyáron tudatalatt teljesítette is házvezetőnőjük kívánságát. Mrs. Trump ugyanis megnyerte a lottó főnyereményét. A TKS azonban még neki is új volt.
– Mindjárt elmúlik – nyugtatta az ikreket Mrs. Gaunt. –Mindjárt melegebb lesz, és akkor már nem éreztek semmit. Lehet, hogy nem ártana elmennünk egy dzsinndoktorhoz. Csak hogy könnyebben átvészeljétek a téli kábultságot.
– A téli kábultságot? – nézett rá John.
– Így nevezzük azt az állapotot, amikor a dzsinnképességek átmenetileg szünetelnek – felelte az édesanyjuk.
Pár perccel később a taxi megállt a házuk előtt, és Mrs. Gaunt gyorsan beterelte az ikreket a nappaliba, ahol már ropogott a tűz a kandallóban.
– Üljetek a közelébe – mondta nekik. – Hamarosan átmelegedtek.
Mivel a tűzifatartóban már csak egyetlen hasáb fa árválkodott, Mrs. Gaunt szólt a házvezetőnőnek. Annak ellenére, hogy Mrs. Trump millimos lett, továbbra is náluk dolgozott, mert nagyon szerette őket, különösen az ikreket, pedig arról természetesen semmit sem tudott, hogy a gyerekek dzsinnek, és arról sem, hogy a 33 millió dolláros főnyereményt Philippának köszönheti.
Mrs. Trump megjelent az ajtóban, és széles mosolyát az ikrekre villantotta. A nyereményből megcsináltatta a fogait, a köténye alatt márkás ruhát viselt, a nyakában pedig méregdrága igazgyöngy nyakláncot. Frizuráját az Ötödik sugárút leghíresebb fodrásza készítette, és egészében véve jobban nézett ki, mint valaha.
– Mrs. Trump – kezdte az ikrek édesanyja, – a gyerekek fáznak. Raknunk kellene a tűzre, hogy átmelegedjnek. Én hozom a szenet, a fát azonban magára bízom.
– Igen, Mrs. Gaunt.
Az ikrek közelebb bújtak a tűzhöz. Nemsokára két hatalmas kutya jelent meg a szobában. Miután felmérték a helyzetet, sarkon fordultak, és pár pillanat múlva újra megjelentek. Erős állkapcsukban ezúttal egy-egy nagyobb darab tűzifát tartottak, melyet óvatosan a szénkupac tetejére helyeztek, majd lefeküdtek a kandalló két sarkához, és onnan figyelték az ikreket.
John elmosolyodott, pedig a fogai hangosan vacogtak. Könnyebb volt elhinni, hogy Alan és Neil valaha emberek voltak, mint azt, hogy meg akarták ölni az édesapjukat. A két kutya azóta őrizte és óvta az ikreket, amióta csak megszülettek, és egy dologban mindenki biztos volt a házban: a két kutya hűségében. John és Philippa egyszer megkérdezték az édesanyjuktól, nem lehetne-e ennyi évnyi odaadó szolgálat után Alant és Neilt visszaváltoztatni emberré. Mrs. Gaunt azonban sajnálkozva kijelentette, hogy ez nem lehetséges, mert akit egyszer már állattá változtattak, annak soha többé nem lehet visszaadni emberi alakját. Különben is megfogadta, hogy többé nem használja dzsinnerejét.
Erre John megkérdezte, mi lenne, ha ő változtatná vissza Alant és Neilt emberré, méghozzá nyáron, amikor már meleg van, és dzsinnereje teljesen birtokában van. De Mrs. Gaunt azt válaszolta, hogy sajnos erre sincs lehetőség, mert csak az a dzsinn képes őket visszaváltoztatni, aki állattá változtatta őket. Ez a kijelentés aztán egyenesen vezetett Philippa kérdéséhez, mely szerint az édesanyja tényleg komolyan gondolja-e a fogadalmát.
– Csak egyetlen egy esetben használnám a dzsinnerőmet – válaszolta Mrs. Gaunt. – Ha ti vagy az édesapátok élete veszélyben forogna.
Mrs. Trump lépett a nappaliba, kezében egy vödör szénnel, mögötte pedig az édesanyjuk, aki még több tűzifát hozott. Pár perc múlva hangosan ropogott a frissen rakott tűz. Ahogy a meleg átjárta csontjaikat, az ikrek elkezdtek ásítozni, mint két lusta macska. Lassan a dzsinn-tűz is lángra kapott bennük.
Ms. Gaunt felvette a telefonkagylót, és tárcsázni kezdett.
– Kit hívsz? – kérdezte Philippa.
– Egy dzsinndoktort.
– Semmi szükség rá – ellenkezett John, aki legalább annyira utálta a dzsinndoktorokat, mint a fogorvosokat.
De Mrs. Gaunt ekkor már javában beszélt a telefonba.
– Micsoda szerencse – tette le végül a kagylót. – Jenny Stacstroker éppen New Yorkban van a fiával, Dybbukkal együtt.
– Ki az a Jenny Stacstroker? – kérdezte John rosszat sejtve.
– Mrs. Stacstroker egy dzsinndoktor. Egy holisztikus intézetet vezet Palm Springsben. A legtöbb páciense Hollywoodból érkezik, pedig a gyógymódjai kifejezetten dzsinneknek valók. A jelek szerint most éppen New Yorkban nyit új klinikát. Most is ezért vannak itt. Meg persze azért, hogy Dybbuk meglátogathassa az apját, aki már nem él együtt Mrs. Stacstrokerrel. Légy kedves vele. Szerintem eléggé megviselte őt a válás. Pár percen belül itt lesznek.
Mrs. Gaunt még be sem fejezte a mondatot, amikor csöngettek.
– Ez gyors volt – mondta meglepve John.
– Mrs. Stacstroker nem hisz a közlekedés mundén formáiban – magyarázta Mrs. Gaunt. – Hagyományos dzsinn módon közlekedik.
– Ami pontosan mi is? – kérdezte Philippa, de Mrs. Gaunt addigra már a bejárati ajtónál volt, így nem hallotta lánya kérdését.
– Gondolom varázsszőnyeg – vont vállat John, aki közben már átmelegedett, és ledobta a válláról a kabátját.
Édesanyjuk két idegent vezetett a nappaliba. Mrs. Gaunt éppen azt magyarázta nekik, hogy az a megállapodás az ikrekkel, hogy csak abban az esetben használhatják dzsinnerejüket, ha előtte szólnak neki. Mrs. Stacstroker komoran bólintott, Dybbuk pedig megvetően fintorgott.
– Gyerekek, ő Mrs. Stacstroker, a dzsinn doktor, akiről beszéltem. Jenny, ő Philippa, ő pedig John.
Mrs. Stacstroker levette hatalmas napszemüvegét, és kedvesen rámosolygott az ikrekre. A haja fekete volt és fényes, olyan, mintha ugyanabból a műanyagból készült volna, mint a napszemüvege. Kék nadrágkosztümöt viselt, hozzá passzoló kék magassarkúval. Vonzereje egészen más volt, mint Layla Gaunté. Dr. Jenny Stacstroker úgy nézett ki, mint aki éppen fellépni készül LasVegasban.
– Örülök, hogy találkoztunk – mosolygott Mrs. Stacstroker az ikrekre. – Ő a fiam, Dybbuk. Egyidősek vagytok, úgyhogy ne higyjétek el neki az ellenekzőjét, nem idősebb nálatok. Dybbuk, köszönj szépen Johnnak és Philippának.
A fiú olyan hangot hallatott, mint egy fagott, majd a plafont kezdte bámulni. Pólót viselt, farmert és motoros csizmát, ami olyan volt, mintha a Daytona Speedway versenysorozatán törték volna be. Philippa szerint idősebbnek látszott tizenkettőnél. Nem mintha sok ideje lett volna ezen gondolkodni, Mrs. Stacstroker ugyanis megragadta a csuklóját, és a pulzusa fölé tartot egy apró kis ingát. Ugyanezt tette Johnnal is, és gondosan figyelte, mennyire és milyen irányba leng ki az inga.
– A dzsinnek olyanok, mint a gyíkok – mondta halkan. – Hőre van szükségük. Majd összeállítok nektek egy ételkiegészítőt, ami megoldja a problémátokat. De csak hosszú távon hat. Most azonban gyors megoldásra van szükség, ezért hoztam is magammal pár dolgot. Dybbuk, hozd ide, légyszíves, a táskámat.
Dybbuk elhúzta ugyana száját, de odavitte édesanyjának a táskát. Mrs. Stacstroker belenyúlt, és előhúzott a mélyéről három anyagedényt.
– Dzsinn-toniknak hívom – magyarázta. – Vulkanikus eredetű víz, ami a Senki Sem Tökéletes nevet viselő Palm Springs-i klinikámban fakad. – Azzal átadott egy-egy edényt az ikreknek és az édesanyjuknak. – Te is idd meg, Layla – mondta határozottan. – Neked is szükséged van rá. – Rákacsintott az ikrekre. – Nehogy már ő is kimaradjon a jóból.
– Meleg – jelentette ki Philippa. – És olyan, mintha élne, mintha mozogna benne valami. – Szorosan fogta az agyagedényt. – Mintha forrna. Mint amikor a víz forr a tűzhelyen.
– Addig idd meg, amíg ki nem hűl – mondta Mrs. Stacstroker.
Miután az ikrek látták, hogy az édesanyjuk habozás nélkül megitta az edény tartalmát, ők is ledöntötték. Nemcsak ízlett nekik, de azonnal érezték is, ahogyan belülről átmelegíti őket, és ettől rögtön jobban érezték magukat. Mrs. Stackstroker azonban még nem végzett. Megint belenyúlt a táskájába, és ezúttal két lapos követ húzott elő, akkorákat, mint egy csészealj, majd ezeket is átadta az ikreknek.
– Hű – mondta John meglepve. – Ez is meleg.
– Szalamandrakő – magyarázta Mrs. Stacstroker. – A Föld középpontjából való, ezért soha nem hűl ki. Legalábbis hatvan vagy hetven évig. Tegyétek zsebre, ha sétálni mentek a városba, de akár éjjel is magatokkal vihetitek az ágyba. Mint egy melegvizes palackot. Egyszerre ad energiát, és segít megszünteti a téli kábultság érzését.
– Köszönöm, Jenny – ölelte meg Mrs. Gaunt.
– Szóra sem érdemes, Layla. Örülök, hogy segíthettem.
Mrs. Gaunt intett az ikreknek. – Gyerekek – mondta –, Mrs. Stackstrokerrel sokmindent kell még megbeszélnünk. Menjetek le a konyhába Dybbukkal, és Mrs. Trump csinál nektek szendvicset.
– Mondd meg légy szíves Mrs. Trumpnak – nézett Mrs. Sacstroker Philippára –, hogy Dybbuk nem ehet sót! A só rossz hatással van rá, ugye, Dybbuk?
Dybbuk megint elhúzta a száját, de követte az ikreket a konyhába.
Mrs. Trumpot azonban rossz hangulatban találták. A házvezetőnő az utóbbi időben egyébként is gyakran volt morcos, és az ikrek azt is tudták, hogy miért. Miután nyert a lottón, Mrs. Trump a pénz egy részén vett egy lakást a híres Dakota Házban, a 72. utcában. Felvett egy saját házvezetőnőt, egy bizonyos Miss Pickingset, aki sok pénzért keveset dolgozott. Mivel Mrs. Trump egész nap az ikrek szüleinél dolgozott, a házvezetőnője reggeltől estig a tévé előtt ült, és kávézott. Mrs. Trump nagyon szívesen kirúgta volna, de Miss Pickingset az előző munkaadója is kirúgta, mire beperelte őt, és bizony nyert. Szegény Mrs. Trump attól rettegett, hogy ha kirúgja a lusta Miss Pickingset, akkor a bíróságon találja magát.
Mrs. Trump problémája egyike volt azon két problémának, melyet John haladéktalanul meg akart oldani, mihelyst visszanyerte dzsinnerejét. A másik problémát az egyik iskolatársa jelentette, Gordon Warthoff. A fiú állandóan zaklatta Johnt, Mrs. Gaunt viszont nem engedte, hogy John bármit is tegyen. A fiú néha azt kívánta, bárcsak a gonosz ifrít-törzs tagja lenne, mert akkor Gordon már régen egy afrikai szavannán enné a hangyákat, és pocsolyából inna. Mert a disznók ezt teszik, és ezt is érdemlik.

A kiadó engedélyével

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:
A lámpás gyermekei
Az Ekhnaton-kaland
A Babilóni Kék Dzsinn
A Katmandui Kobrakirály
The Day of the Djinn Warrior