FőképEgyszerűen bámulatos, hogyan tud az 1961-ben született Laurie Halse Anderson újszerűt kihozni ebből az egyébként kellőképpen dokumentált, többek által számos alkalommal megírt, megfilmesített alaphelyzetből.

Melinda átlagos amerikai középiskolás (kilencedikes), akivel az iskolakezdés előtt történt valami borzasztó, s ennek köszönhetően egyrészt alig beszél, másrészt nem tud beilleszkedni az iskolába, és nem utolsó sorban egyedül van.
A szabványtól ott hajlik el a történet, amikor Melinda nem az önpusztítás (depresszió, alkohol és egyebek) kényelmes útján keresi önmagát, és nem is a „felnőttek (szülő, tanár) okai mindennek” világnézet megvalósításával hessegeti el magától a korosodással együtt járó felelősségvállalás nyűgét.

Már-már emberfelettinek látom azt az egy évet, amit jószerivel egyedül tölt el, mivel szülei időhiány miatt nem tudnak érdemben foglalkozni problémáival, és korosztályában sem talál igazi lelki társra (mint mondtam, tökegyedül van).
Mégsem veszíti el lappangó jóságát, és némi józan ítélőképesség is megmarad benne, így képes nemet mondani a látszólag társas viszonyt ígérő, de valójában szimpla kihasználásról szóló ígéretekre.

A józan ész megmaradását (ami időnként azért meginog, iskolakerülés és más efféle vétség formájában) nagymértékben elősegíti a művészetek tantárgy, ahol a tanár önálló műalkotást vár el Melindától.
A teremtés (miként az Orson Scott Card ciklusában is kihangsúlyozódik) a személyiség pozitív energiáit használja fel, alkalmas úgymond a jobbik én előcsalogatására.

Mindezeken felül Melinda nem két lábon járó szerencsétlenség, hanem átlagos fiatal, akinek megvannak az erősségei, csak kellő bátorság hiányában ezeket nem tudja társas előnyökre változtatni. A gyengeségei ellenben azonmód elhíresülnek az iskolában.

Számomra külön érdekessége a történetnek az amerikai osztályozási módszer, ami alaposan eltér a hazaitól. Számok helyett betűk (A-tól E-ig) jelzik az érdemjegyeket, vicces módon ilyet utoljára egy Paris Hilton-klipben láttam, ahol a diák D+-os dolgozatát mutogatja, ami nagyjából az erős kettesnek felel meg.

Mindent összevetve ez egy szomorkás könyv, amit jókedvűen nem érdemes kézbe venni, ugyanis azonosulás hiányában nehéz lesz érdemeinek megfelelően értékelni. Pedig nem rossz, csak fura, mivel – szerencsére – legtöbbünknek „normális” gyerekkora volt.