Főkép

Kérdés, hogy az utókor kit fog megőrizni emlékezetében Lawrence Block alakjai közül: a piás magánnyomozó Matt Scuddert, az antikvárius-betörő Bernie Rhodenbarrt, az inszomniás kém Evan Tannert, vagy a nagyvárosi bérgyilkos J.P. Kellert? A kérdést megválaszolni nem épp habkönnyű feladat, már ha egyáltalán van értelme: akármilyen eredményre jutunk is, tény, hogy a buffalói születésű szerző majd’ fél évszázados karrierje alatt szabályszerűen beleírta magát a krimitörténelembe. Ízlés dolga, ki melyik karaktert érzi igazán magáénak, mindenesetre aligha férhet hozzá kétség, hogy John Paul Keller személyében Block olyasvalakit adott a közönségnek, aki zavarba hozott mindenkit – az olvasókat és a szakmát egyaránt.

A bűnügyi irodalom az idők során számtalan figurával látta el a közönséget, legyen szó az alvilág és a rend képviselőiről egyaránt, így nincs könnyű dolga annak, aki manapság valami igazán újjal akar előrukkolni: fel kell rá készülnie, hogy lelkes, vagy kevésbé lelkes olvasói megpróbálják majd visszavezetni az adott karaktert egészen a kezdetekig. Az egykor pályaválasztási gondokkal küszködő, jobb híján a betörést is fontolgató szerzőnk életművénél maradva, a feltárás lehet teljesen kihívásmentes (lásd Matt Scudder figuráját), de akár komolyabb feladvány is: Kellernél ugyanis nem beszélhetünk olyan „családfáról”, mint mondjuk a magánnyomozók esetében.
Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne előképe. Az egyik legkorábbi bérgyilkos figura Graham Greene nevéhez kötődik: az író 1936-os Merénylet című könyvének főhőse, a beszédes nevű Raven kíméletlen, pénzért gyilkoló fiatalember. Nála még nyoma sincs a Kellerre jellemző tulajdonságoknak, neadjisten humornak; igazából egyedül a szánalom az, ami az olvasóban felmerülhet a tragikus sorsú, magányos bűnöző iránt.
Míg azonban Greene hőse csak egy regényben bukkant fel, sokkal érdekesebb előképet jelent a hihetetlenül termékeny Max Allan Collins bérgyilkosa: az 1976-ban (a The Broker című regénnyel) debütált, Quarry névre keresztelt karakter népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, hogy az olvasók kérésének eleget téve a szerző idén publikálta a széria hatodik, feltehetően utolsó kötetét (The Last Quarry). A három évtizedes karriert magáénak tudható sorozathős valójában egy vietnámi veterán, aki a tengerentúlról visszatérve hideg, könyörtelen bérgyilkosként gondoskodik megélhetéséről, egy nemes egyszerűséggel Ügynöknek nevezett férfi parancsait teljesítve. Quarry figurájának jelentőségéről árulkodik az az összekacsintós gesztus is, hogy a Bérgyilkos egyik novellájában Keller az iowai Muscatine-be utazik egy munka miatt – épp arra a helyre, ahol Max Allan Collins él.
Az előzmények sorában Collins szériáját Loren D. Estleman eddig öt kötetet számláló sorozata követi: az 1984-es Kill Zone-ban bukkant fel először Peter Macklin, aki már egy kis lépéssel közelebb áll Kellerhez. Az ő történetében szintén hangsúlyt kap, hogy neki is megvan az civil élete, amit néha megszakít, ha úgy hozza a kötelesség. Megbízója azonban nem valamiféle titokzatos férfi, hanem maga a maffia, ráadásul kollegáival ellentétben Macklin családos ember: a munka mellett egy problémás házasság és egy még rosszabb gyerek terhe nyomja a vállát.
Az imént felsoroltak mellett inkább csak az érdekesség szintjén van értelme megemlíteni, hogy valójában nem csak egy bérgyilkos található Block életművében: ilyen karakter felbukkant egy-egy novellában is (pl. This Crazy Business of Ours), valamint jóval az első Keller-sztori papírra vetése előtt komplett regényt szentelt a szerző a figurának. Az eredetileg Paul Kavanagh néven, 1971-ben kiadott The Triumph of Evil című könyvben egy fasiszta szervezet bízza meg a Miles Dorn névre hallgató főhőst az éppen folyó elnökválasztás egyes jelöltjeinek kiiktatásával. Persze itt még nem beszélhetünk Keller szintű karakterről, ahogy az életmű amúgy elfeledett darabja is egyszerű, szabályos thriller, nem pedig különös életkép-sorozat a főhősről.
A fentiek ismeretében tehát nem állítható, hogy emberünk felbukkanása teljesen előzmény nélküli, az viszont igen, hogy a nagyvárosi bérgyilkos valójában egyfajta nem tervezett gyerek a szerző életében. Ellentétben Rhodenbarr figurájával, sejthetően nem önéletrajzi ihletésű karakterről van szó: a műhelytitkokkal kapcsolatban (is) szűkszavú író mindössze annyit árul el a keletkezésről , hogy kutatást nem végzett a figuráról, azonban volt olyan ismerőse, aki sok egyéb kétes ügylet mellett pénzért embert is hajlandó volt ölni. A színre lépés ötlete, ahogy azt Block megfogalmazta egyszer , igazából Kelleré volt (az ember eszének el kell mennie ahhoz, az író saját bevallása szerint, hogy egy bérgyilkost akarjon sorozatfőhőssé tenni), ő csak megírt róla egy novellát. Ez volt az 1989-es keltezésű Hadnagyra hallgat, melyet a következő évben kiadott a Playboy, és jelölték is az Edgar-díjra, Block pedig úgy gondolta, ez volt az úr első és egyben utolsó megjelenése.
Pár év múlva azonban elkezdett újra gondolkodni a bérgyilkosról, hogy az előbb-utóbb könnyen kiköthetne például egy agyturkász kanapéján – ebből született a Keller pszichiáternél című novella. Ez már meg is nyerte az Edgart, a történet végén felbukkant szereplő – Nelson, a kutya – pedig új kérdést vetett fel: ha Kellernek a városon kívül akad dolga, mit csinál az ebbel? Körülbelül ekkor jött rá Block, hogy az eredeti szándékon jócskán túllépve epizodikus regényt, vagy ha úgy tetszik, novellafüzért ír.
Az eredetileg külön-külön (főleg a Playboyban) megjelent történetek egybegyűjtve 1998-ban, Bérgyilkos címen láttak napvilágot. Noha a Scudder-, ill. Rhodenbarr-szériákkal eddigre már befutott, Block mégis képes volt újra lenyűgözni a közönséget: a kritikusok egyöntetűen mennybe menesztették, nem győzték dicsérni Keller egyedülálló figuráját, a novellák finom humorát ill. szellemes, intelligens prózáját. A siker teljes volt (a könyv feljutott a New York Times bestsellerlistájára is), ráadásul igazi promóció nélkül: se reklám, se turné nem kísérte a könyvet, mivel a szerző nem hitte, hogy rajta kívül mások is imádni fogják szűkszavú profiját.
Bár aligha férhet hozzá kétség, hogy a Bérgyilkos legfőbb erénye maga a címszereplő, a történetek ereje nem kis részben előadásmódjuknak köszönhető. Blocktól finoman szólva sem idegen a minimalizmus (ld. például a Scudder-sorozatot), de a Keller-regényekben olyan egyéni, kihagyásos szerkezetet használ, mely minden mástól függetlenül vizsgálva is már magában érdekessé teszi. Egy tetszőlegesen kiválasztott novellát elolvasva jól látható, hogy a szerző korántsem a megszokott elbeszélésmódot követi, olyan radikális idő- és térugrásokat enged meg magának, amilyeneket ritkán tapasztal az olvasó. Az ilyen, eleinte váratlan, idővel megszokható hézagos felépítés olykor fokozott koncentrációt igényel: megesik, hogy egyszerre lépünk át új helyszínre, új időpontba, új beszélőhöz – anélkül, hogy Block ezt különösebben jelezné előre.
A Bérgyilkos továbbá kiváló példa arra, hogy milyen is az, amikor a tartalomból következik a forma: az epizodikus szerkezet valójában nem más, mint Keller életvitelének írott formában történő leképezése. Hiszen ha valakinek, akkor neki aztán valóban epizódokból áll az élete: telefon, White Plains, repülő, terepszemle, intézkedés, bélyegek. Lévén munkájának számottevő része utazásból áll, ezek állandó leírása valószínűleg hamar unalmassá tenné a történeteket, így marad a szálkás szerkezet, időnként akár olyan rövid, lazán felskiccelt epizódokkal, amiknek leginkább egy „hogyan írjunk jelenetet minél kevesebb karakter felhasználásával” című példatárban volna a helyük.
A kihagyás persze nem csak a fent említett ugrások formájában mutatkozik meg, hanem a más szerzők számára talán alapvető információknak tartott adatok elhallgatásában. Nem tudunk meg szinte semmit például Keller otthonáról, sem a férfi külsejéről (noha az egyes szám harmadik személyű elbeszélés – amelyben a Bérgyilkos-széria különálló Block sorozatai között – kiválóan alkalmas lenne erre); és ami talán fontosabb, életének két állandó szereplőjéről sem: megbízója következetesen „a férfi White Plainsben” marad, a közvetítő Dot jellemzése is hasonlóképp hiányzik, csak a könyv vége felé kap egy-egy jelzőt a hölgy.
A különös felépítés dacára a Keller-sztorik végülis összeállnak egy egésszé; novellafüzért kapunk, ahol azonban az összetartó erőt nem csak a főhős személye jelenti. Személyek (mint Nelson, vagy Andria), ill. apró, de azért létező visszautalgatások (például a pszichiáterre, vagy a White Plains-i férfi leépülésére) kapcsolják össze a novellákat, kronológiát adva az eseményeknek. Ennek ellenére az írások élvezhetők felcserélt sorrendben is – ugyanez már nem lesz elmondható a könyv folytatásáról.
Persze az egész töredezett szerkezet és az információelhallgatásra támaszkodó előadásmód jóformán hiábavaló lenne, ha nem egy olyan figura állna a történetek középpontjában, mint Keller. Nem kell hozzá nagy tehetség, hogy lássuk: Block az ő személyében valami pofátlanul eredetit teremtett, ráadásul mindezt úgy, hogy többi sorozathőse sem nevezhető könnyen felejthető sablonkarakternek.
Keller, mindenekelőtt, profi: hideg, könyörtelen és precíz. Gondosan megfigyel mindent, mielőtt akcióba lép, semmit se bíz a véletlenre, dolga végeztével pedig feltűnés nélkül távozik – igaz, egy ilyen szakmában máshogy nem is tudna érvényesülni. Azonban Kellernek van egy másik, kevésbé rendhagyó oldala: ahogy a fülszövegek is igyekeznek kihangsúlyozni, ő a hamisítatlan Átlagos Nagyvárosi Fickó. Rejtvényt fejt, tévét néz, eljár moziba, de egy-egy főzőtanfolyamtól se zárkózik el; szereti a növényeket, Lee Marvint, és a kutyáját. S noha szakmájából adódóan nincsenek igazi barátai, ill. a nőkkel való kapcsolata is csak alkalmi lehet (hasonlóan Bernie Rhodenbarrhoz), a magány nem tette kérgesszívű cinikussá: megszokta, megszerette, nem eszi magát miatta. Társaság hiányában ráadásul rengeteg ideje van töprengeni, és Keller igazi introspektív figura: mindent, mindenkit (beleértve önmagát is) megfigyel, véleményez, értékel: legyen szó kutyákról vagy akár a hazafiságról – az ilyen eszmefuttatások nélkül szegényebb lenne a könyv. És bár bérgyilkosunk „atyjától” örökölte a New Yorkhoz való ragaszkodást, mégis dolgozik benne az elköltözés gondolata, több hellyel is szemezget az utazásai során megismert városok közül, hogy aztán kiváló céltáblája legyen ezzel Dot élcelődéseinek.
Keller életében, hacsak egy rövid időre is, kétségtelenül Nelson lesz a legfontosabb: a hűséges négylábú testesíti meg azt a társat, akinek a férfi bármiről beszélhet, akivel bármilyen gondját megoszthatja anélkül, hogy aggódnia kellene a titok kiderülése miatt. Bár nem nehéz a kutyában meglátni a humorforrást (hiszen akad jelenet, ahol Block erre játszik rá, ld. Keller és Nelson „beszélgetéseit”), igazából a férfi hobbija az, ami már végképp az abszurd határát súrolja: a bérgyilkos célpontja mielőbbi kiiktatásán mesterkedik, hogy aztán hazasiethessen ápolgatni bélyeggyűjteményét. Nem lehet nem szeretni.
Mindezek, valamint Keller látogatása a pszichiáternél, egy célt szolgál a szerző részéről: az olvasói azonosulás megteremtését. Egy emberek likvidálásán kívül mással nem foglalkozó figura valószínűleg csak jogos ellenérzést váltana ki a többségből, de így előáll az a zavarbaejtő helyzet, hogy megkedveljük a morálisan amúgy igencsak elítélendő bérgyilkost. Ebben áll Block igazi bravúrja: olyan érzékeny, sebezhető, sokminden iránt fogékony karaktert farag Kellerből, aki hétköznapi ember, nem csak hideg gyilkológép – így, ha ugyan magunkra nem is ismerünk benne, képesek lehetünk elfogadni életszemléletét. A feje tetejére állított azonosulásban jelentős szerepet játszik az is, ahogy a szerző a munka leírását kezeli: az esetek többségében egyszerű küldetésekről van szó (csak néhányszor csavarja meg őket), a módszer maga nem is számít; és ami igazán különös, az a hangsúlyok kezelése: a novellákban a gyilkolás bemutatásán gyakran eluralkodik Keller normális, civil életének ismertetése. Így végülis nehezen meghatározható műfajú könyvvel találjuk magunkat szemben: alapvetően bűnregény, és mégsem az. Igaz, Block nem is az a típus, akit az ilyen kérdések izgatnak: mint azt egy interjújában megjegyezte , ő nem foglalkozik a kategorizálást illető problémákkal, szerinte ez a könyvtárosok, és a kritikusok dolga.
A fentiek mellett a könyvnek van még egy érdekes, Keller személyéhez kötődő vonása: a sors kérdésének kezelése. Legyen szó az olyan apróságokról, mint például a Mrs. Breennel (a pszichiáter exfeleségével) való megismerkedés, egészen az olyan jelentősebb eseményekig, mint az áldozat autóbalesete az egyik novellában, vagy rossz célpont kiiktatása egy másik alkalommal, ezek a véletlenek jelen vannak – ha egyáltalán lehet őket így hívni. A Keller és Andria között lezajló beszélgetések során ugyanis az is felmerül, hogy valójában mindenre egy szó ad magyarázatot: karma. A férfi nem véletlenül az, aki, és ha hibázik, az is csak az eleve elrendeltetés része. Mindenezen gondolatok talán szokatlanul hatnának egy szimpla bűnregényben, de ahol megfér egymás mellett a gyilkolás, a fülbevalókon való elmélkedés és a bélyeggyűjtés, ott talán nem szükséges ilyesmin fennakadni.
A Bérgyilkos váratlan és mindent elsöprő sikere nem csak azt vonta magával, hogy az amúgy is népszerű szerzőt még többen kezdték jegyezni, de elkezdett formálódni egy gondolat: ha az író és a közönség is annyira szereti a figurát, akkor talán lehetne vele foglalkozni még egy keveset. Igaz, a kiadásban nem a korábban bevált szisztéma került újrahasznosításra: két novellától eltekintve (melyek angol, ill. német magazinokban bukkantak fel először) az új történetekkel egyszerre, egy kötetben találkozhattak az olvasók – ez volna a 2000-es megjelenésű Bérgyilkos a célkeresztben.
Block azonban a „bevált recepten ne változtassunk”-elvet nem csak a publikálásnál, hanem a könyv felépítésében is megkerülte, és a kettő közül nyilván ez utóbbi az érdekesebb. A Bérgyilkos a célkeresztben már nem novellafüzér, mint elődje: itt fejezeteket találunk, melyek hagyományos, egyenes vonalú történetet adnak ki, így a Bérgyilkosnál csak jelzésszinten érvényesülő kronológia a folytatásban már alapvető tulajdonság. Ugyanakkor korántsem veszett el az eredeti felépítés: noha egy-egy ügyet (pl. az első gyilkosság), kitérőt (mint a bírósági tárgyalás) a szerző hosszabban fejteget, mégis megmarad a Keller életére természeténél fogva jellemző epizodikusság (ráadásul, a hézagos szerkezetet erősítendő, ezúttal több flashbackkel találkozhatunk). A rövidebb, gyorsabban elmesélt esetek, minisztorik továbbra is jelen vannak (csakúgy, mint az időugrások, bár utóbbiak most visszafogottabban), egy igazi változtatás mellett: ívet, cselekményt találunk a könyvben, a fejezeteket (novellákat) már nem csak a főhős személye, ill. apró visszautalgatások tartják össze. Azzal, hogy emberünk életét valaki, pontosabban egy kolléga fenyegeti, nem csak feszültségforrást kap a történet, hanem gerincet is: bár nagyjából a könyv felénél helyezkedik el Keller és Dot beszélgetése, melyben rájönnek, ki lehet a háttérben, baljós, apránként elszórt jelekkel már ezt megelőzően is találkozhatunk. Így a Bérgyilkos a célkeresztben izgalmas fináléban kicsúcsosodó történetével hagyományosabb, mégis epizodikus regény: egyrészt megtartja az eredeti Bérgyilkos jellemzőit, ugyanakkor alakít is rajtuk.
Nem csak a szerkezet az, ami változott a könyvek közt eltelt két év alatt, hanem a főhős figurája is. Persze nem kell drasztikus eltérésekre gondolni, Keller még mindig moziba jár, sétálgat, öl, töpreng (legyen szó számkombinációkról, vagy a jó memóriájú olvasóknak már ismerős sorsról), éli az életét, ugyanakkor megtudunk egyet s mást eddig nem ismert oldaláról is. Az első könyv végén bedobott bélyeggyűjtés-ötlet (mely önéletrajzi ihletésű: Block is ugyanarra van ráállva, mint bérgyilkosa ) természetesen teljes kiaknázásra kerül, de hősünk fogékonyságáról tanúskodik a festményekkel kapcsolatos epizód, csakúgy, mint az asztrológus meglátogatása, majd a pralinéfaló csillagjós nyakába borulásának felejthetetlen pillanata. Keller tehát megmaradt kissé paradox módon érzékeny, sebezhető hősnek, ráadásul a rá vadászó kollégája, valamint saját, gyilkos hüvelykujja miatt érthetően frusztrált állapotba is kerül. Ezt a kellemetlen helyzet legitimálja, hogy a gyilkolásról amúgy határozott elképzelésekkel bíró férfihez két ártatlan halála is kapcsolódik: az első esetben egy rutinfeladat során eltesz láb alól egy rosszkor, rossz helyen levő barátnőt („csak a biztonság kedvéért”), a következőnél pedig joviális asztrológusa kerül hidegre (igaz, ő Dot kezétől, közvetetten azonban mégis Keller a felelős).
A White Plains-i férfi halálával sejthető módon Dot kerül a főnök szerepkörébe, így a nő marad Keller életének egyetlen biztos pontja, kapcsolata. Ez persze nem azt jelenti, hogy most kívülről-belülről megismerjük a hölgyet (valószínűleg kissé illúzióromboló megoldás is lett volna): ami információt kapunk róla, azt jórészt kedvenc bélyeggyűjtőjével folytatott eszmecseréiből szűrhetjük le. Mert az előző könyvhöz képest újabb változást jelent a Dot-Keller-beszélgetések megnövekedett száma, terjedelme: a nem egyszer hosszú oldalakon át tartó csevegésekben előkerül minden, a tv-shopoktól kezdve Csehovon át egészen a virtuális akváriumokig, de a dialógusoknak azért gyakran komoly szerepe is van: közösen próbálnak megoldást találni a másik bérgyilkos által jelentett problémára. Persze bármiről beszélgessenek is, a humor szinte mindig jelen van: a különösen egymásra hangolt Keller-Dot páros szikár párbeszédei olykor nem feltétlen tartalmuk, hanem előadásmódjuk miatt lesznek viccesek.
A Bérgyilkos ismerői jól tudhatják, hogy a könyv sikerében jócskán szerepe volt a címszereplő foglalkozását ellenpontozni hivatott civil élet bemutatásának: a minimálisra redukált grafikus erőszakkal szemben a hétköznapi Keller bizonyult igazán izgalmasnak. A folytatásban ez a réteg méginkább elnyomja a munkát: bár itt is szerepelnek gyilkosságok, mégsem annyi, mint az első kötetben, ráadásul ezúttal a körülmények sem olyan rendhagyóak (mint mondjuk az a küldetés, ahol a két megbízó egymást akarta holtan látni). Épp ezért több idő jut például a bélyegekről, festményekről, csillagjegyekről való elmélkedéseknek, vagy akár olyan hosszabb résznek, mint a bírósági tárgyalás (mely Dot megjegyzése nyomán ismét egy „Keller és a morál”-témakörben fogant epizódnak tekinthető) – hogy ez a hangsúlyeltolás jó döntés-e vagy sem, az egyéni megítélés kérdése, kétségtelen viszont, hogy a szerző szándéka Keller hétköznapi oldalának kidomborítása volt.
A Bérgyilkos a célkeresztbennel Blocknak sikerült az, amit sokan irigyelhetnek: önmaga ismétlése nélkül írt folytatást, illeszkedett a bevált formulához úgy, hogy közben alakított is rajta; jellegzetes, itt-ott szójátékkal, és szinte végig ironikus humorral dolgozó stílusát megtartva képes volt egyszerre szellemes és eredeti lenni, ráadásul a kritikusok többségét is sikerült ismét lenyűgöznie. Elkerülhetetlen volt hát, hogy Keller újra felbukkanjon előbb vagy utóbb. Így is történt, bár ezúttal a várakozás jóval tovább tartott, mint a második kötet esetében: pár külön megjelent novellát leszámítva (melyekkel először az interneten, ill. antológiákban találkozhattak az olvasók) hat évnek kellett eltelnie a trilógia lezárásáig – ám a Bérgyilkos mindörökké erősíti azon művek sorát, melyeknek kifejezetten jót tett a hosszú ideig tartó érlelés.
Nem tudni, egyszerű intuíció, vagy valami más miatt, mindenesetre Block a trilógia befejező részében visszatért a nyitódarabban bevált felépítéshez: a harmadik könyv a Bérgyilkos struktúrájára rímel, szemben a Bérgyilkos a célkeresztben hagyományosabb regényekre emlékeztető szerkezetével. A Bérgyilkos mindörökké újra szépen lezárt novellákat, önálló egységeket tartalmaz (és hogy még erősebb legyen a keret érzete, ezúttal is éppen tíz sztoriról van szó), s noha Keller már a harmadik történetben bejelenti visszavonulási szándékát, azért ez az elhatározás korántsem képez olyan szilárd gerincet, mint az előző regényben a Roger jelentette fenyegetés. Visszautalgatások (nem csak az egyes novellák között, hanem korábbra is visszamenően) persze ezúttal is vannak, tehát kronologikusan követik egymást a történetek, de önállóan, akár még felcserélt sorrendben is olvashatók az egyes sztorik.
A Bérgyilkossal való hasonlóság természetesen magával vonja, hogy még erősebb az életképek jelleg, mint a trilógia középső darabjában: ezúttal Keller különös módon több ízben is ellátogat a sportok világába (kezdve, természetesen Amerika Első Számú Kedvencével, a baseball-lal), de ennél fontosabb, hogy Block ismét óriási szerepet szán a körülményeknek. Aligha lehet elfelejteni, amikor az első kötetben a bérgyilkos megmenti a célpont unokáját, majd összebarátkozik magával a leendő áldozattal; vagy az esetet, ahol a két megbízó egymás fejére adja le a rendelést – a Bérgyilkos mindörökkében még lényegesebb lesz az adott szituáció. És Block ebben nem viccel, elképesztő csavarásokra képes: legyen szó a lóversenyről, amin Keller csak nyerhet, a bérgyilkos saját kezdeményezéséről, esetleg emberünk kettős cseléről, a szerzői szándék világosan nyomon követhető. Az alapjáraton nem túl bonyolult munkát (célszemély adatainak megismerése, célszemély felkutatása, célszemély kiiktatása) a szerző a szórakoztatás kedvéért mindig úgy adja elő, hogy trükkös szituációkba dobja főhősét, olyan helyzetet teremt, amely mindig valamilyen kreatív megoldást kíván. Így lesz Kellerből szappanoperába illő, fekete komédiákat idéző sztori hőse, vagy adott esetben kezdő tőzsdéző: a hangsúly az ötleten, ill. annak végletekig való kijátszásán van.
A történetekben elszórt, már szokványosnak mondható irodalmi utalások mellett ezúttal egy-egy filmest is találunk (sőt, még Scuddernek is kijár egy burkolt említés!), ám a novellák felépítésében jóval érdekesebb fogás az információkkal való bánásmód. A főleg a trilógia első részére jellemző, kihagyásos szerkezet köszön vissza; és az általában véve nem túl szószátyár Block most sem halmozza a tudnivalókat, sőt az információ-késleltetés eszközével is több ízben él. Legyen szó egy-egy poénról (mint a játékkutya esetében, vagy mondjuk a Golfozók Kedvenc Viccénél), vagy valami komolyabbról (például Egmont halálának körülményei), ez a megoldás csak fokozza a kíváncsiságot: látszik, hogy az amúgy igazi tervek nélkül, intuitívan dolgozó Block azért nagyon is megfontoltan ír .
A Bérgyilkos mindörökkében harmadjára, már-már régi ismerősként üdvözölhetjük Kellert: persze ő nem változott (sokat), gondolkodik, bélyegeket gyűjt, dolgozik, ahogy azt tőle megszoktuk. Az idők során nem puhult el (ha Scudderhez hasonlóan róla is feltételezzük, hogy „atyjával” együtt öregszik, akkor már jó ideje benne van a bizniszben), olyan éber maradt, mint eddig; igaz, a történetek során saját maga számára felállított szabályait (ne barátkozz az áldozattal/megbízóval, ne dolgozz otthonod környékén, ne ölj állatokat) rendre megszegi. Munkáját mindenesetre ugyanolyan fapofával, lelkiismeretesen végzi, leszámítva, hogy a megváltozott körülmények hatására repülő helyett autóval kénytelen közlekedni. Ezek az utazások persze újabb töprengésekre teremtenek kiváló alkalmat, bár a társtalanság érzése ilyenkor méginkább kiütközik Kelleren (ld. a majdnem-felvett stoppos ijesztően vicces esetét) – mellesleg nem kizárt, hogy ez az epizód Block személyes, könyvturnés élményeiből ered .
Noha egy beszélgetés során felmerül, hogy Keller nem tekinthető-e szociopatának, bérgyilkosunk azért hamar meggyőzi magát, hogy erről szó sincs. Erre mi sem szolgáltat szebb példát, mint a könyv leghosszabb novellája, benne az egyik legemlékezetesebb epizóddal: a Ground Zero mellett szerzett élménnyel. A New York iránt töretlen lelkesedéssel bíró szerző esetében elkerülhetetlen, hogy a 9/11 okozta fájdalom valahogy lecsapódjon írásaiban (beszélni, nyilatkozni nem szeret a tragédiáról): ennek legfontosabb példája a 2003-ban megjelent Small Town című kötet, egy sokszereplős regény, nem mellesleg sajátos óda a városhoz. Ugyanakkor érdekes tény, hogy sorozathősei között egyedül Keller kapcsán emlékezett meg az eseményről, holott a többi Block-figura is a Nagy Alma lakója. Persze nagyon diszkréten, szinte érintőlegesen tette ezt, és, mivel kedvenc bérgyilkosáról van szó, egy már-már abszurdba hajló epizóddal: a két gyilkosság között ingyenkaját osztogató Keller képe legalább olyan emlékezetes, mint a pszichiáternél való megnyílás, vagy az asztrológus vállán történő zokogás jelenete. (Ettől függetlenül azért korántsem arról van szó, hogy Block elvicceli a helyzetet, az élmény leírása nagyon is komoly, elég, ha csak Keller tragédia kiváltotta fizikai reakciójára gondolunk.)
Block sajátos humorára példa hősünk új, alkalmi barátjának esete: az igazi négylábú-tartás ötletét Nelsonnal már elhasználta a szerző, de semmi gond, ha a helyzet úgy hozza, a bérgyilkos egy játékkutyával is szívesen elbeszélget. (Nem beszélve a „Keller és az ebek” témakör harmadik variációját jelentő Bolyhos-sztoriról.) Az epizód, abszurd voltán túl azért is furcsa, mert Keller itt többet beszél, mint a trilógia során összesen (nem mellesleg kifejti a morálról alkotott elképzeléseit); ráadásul, az előzőekben emlegetett Ground Zerónál játszódó jelenetek mellé állítva arra is különös illusztrációt jelent, hogy mennyire megférnek egy könyvben az egymástól ennyire eltérő pillanatok.
A témánál maradva, egy rövid kitérő erejéig érdemes talán közelebbről is megvizsgálni a Keller-regények humorát. Noha a többség a Rhodenbarr-szériát tartja Block legviccesebb sorozatának, valójában a Keller-regények is legalább ennyire szórakoztatóak. Jól meggondolva azonban ez már a szerző által kigondolt alapkoncepcióban is igen erősen jelen van, hiszen életképeket akar megmutatni egy bérgyilkosról, leírja, hogyan telnek a hétköznapjai egy könyörtelen, profi hóhérnak. A foglalkozás maga a köztudatban egyfajta mítikus figurát takar: olyan embert (többnyire férfit), aki, ha hívják, jön, megöl valakit, aztán eltűnik, mint aki ott se volt. Egy ilyen karakter köré a legtermészetesebb olyan kalandot szőni, amiben mondjuk balul sül el egy akció, vagy még a végrehajtás előtt kitudódik a bérgyilkos jelenléte. Előbbire példa a már említett Merénylet, utóbbira pedig Frederick Forsyth A Sakál napja című üldözéses thrillere – ilyen esetekben bármi is legyen a történet vége, a könyvek nem, vagy maximum csak felületesen érintik a figura magánéletét.
Éppen ezzel megy szembe Block, amikor elképzeli, és leírja, hogy mit csinálhat a bérgyilkos, amikor épp nem feladatát végzi. Innentől meg gyakorlatilag nyert ügye van: szinte bármilyen hétköznapi cselekvést, problémát rendel hozzá a hőshöz, óriási lesz a kontraszt. A páratlan alapötlet persze azért működik ennyire, mert Block meg meri játszani az abszolút szélsőségeket: bérgyilkos a pszichiáternél, asztrológusnál, esküdtszéken, lovin, vagy épp a Ground Zerónál. Így a humor többnyire eleve bele van kódolva a szituációkba, novellákba; nem úgy működik, mint egy nyelvi poén vagy egy gyilkos egysoros (amiken azonnal felnevethetünk): sokkal inkább az egésznek ad egy végtelenül szellemes, helyenként bizarr töltést – ettől van az, hogy szinte tetszőlegesen kiválasztott novellánál érezhetjük, ahogy Block kacsint egyet a háttérben.
A fentebb említettek mellett a figura árnyalásában talán még fontosabb, hogy Block olyan helyre is ellátogat, ahol eddig nem járt: Keller múltjában vájkál. A kosárlabdás epizód kapcsán (ill. egy korábbi, Dottal folytatott beszélgetés során is) előkerül a bérgyilkos gyerekkora, és az autós utazás egyik jelenetét emellé téve a trilógia során először, ha csak rövid időre is, de belengi a figurát a szomorúság érzése. A magány felett érzett bánat alapvetően nem jellemzője Kellernek (hiszen elfogadta, így érzi jól magát), de a társaságból kiszoruló kisfiú és a néha azért meghallgatásra vágyó felnőtt férfi képében valami mást is kap a bérgyilkos karaktere – igaz, mindössze pár bekezdés erejéig, amelyek azonban nagyon árulkodóak.
Ami meg a nőket illeti, a helyzet Kellernél változatlan: semmi komoly, csak néha egy-egy alkalmi, de ő ezzel teljesen meg van elégedve. Az egyetlen állandó hölgy az életében úgyis mindig Dot marad: a nő, akivel szinte bármiről el tud beszélgetni, a nő, akinek valószínűleg az ereiben is jeges tea csörgedez. Kettejük eszmecseréi továbbra is esszenciálisak a történetekben: persze ezeket eddigre megszokhatta az olvasó, feltehetően már nem csapkodja tőlük a térdét a nevetéstől. Csak néha.
Lévén trilógia-zárásról van szó, Block már a könyv felénél bedobja a visszavonulás ötletét, hogy aztán az Al figurájához kapcsolódó munkánál (mellyel kissé félrevezet: a jó előre bejelentett küldetés igazából semmi váratlant nem tartogat) beláttassa Kellerrel, mennyire elvetélt gondolatról van szó. A bérgyilkos is rájön, hogy hiába a pénz, a jólét, a bélyegek, neki ez nem élet, munka nélkül pont annyira nem tud létezni, mint mondjuk Bernie Rhodenbarr. Sokan vannak így, és Keller is ebbe a csapatba tartozik: az utolsó, nyúlfarknyi novella-életkép is pont ezt igazolja, a szokásos blocki humorral előadva.

Megelőlegezhető ugyan a válasz, de teljesen biztosra mégsem lehet mondani, hogy Keller karrierje lezárult: a Block életében mintegy tizenhét éve jelen levő figura egy-egy rövidebb történetben feltűnhet még, az esetleges filmadaptációról nem is beszélve. Egy percig sem kételkedhetünk viszont, hogy bérgyilkosával a szerző igazolta: nincs határ, kis bátorsággal bármilyen karakter elképzelhető, radikálisan eltérő jellemvonások, helyzetek is ütköztethetők. Ráaadásul, ha a vállalkozó szellemhez tehetség is társul, az eredmény nem egyszerűen működőképes, hanem örök.
Lawrence Block pedig soha nem szenvedett hiányt egyik tulajdonságban sem, és a Keller-regények ereje teljében mutatják az írót, aki szerencsénkre nagyon is jó szakmát választott.

Kapcsolódó írásunk:A betörő, akit Bernie Rhodenbarrnak hívnak