Főkép

Sajnos nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy egy koncert időben kezdődik, így a Tyr utolsó két számára értem le a Wigwamba. Kár belém a jó zene, tudom.

Az együttesről azt kell tudni, hogy a zenéjük epikus, folkba hajló viking metál, és van, hogy fordítva. Ez azt jelenti, hogy a koncert végére – pedig én csak két számnyit kaptam – mindenki meg van győződve arról az egyszerű tényről, hogy kint esik a hó, rénszarvasok legelésznek az ajtónál, és ha nem vigyáz Loki, a csalfa isten veszi kézbe az ügyeit (igen Loki, aki Tyr, a becsületes ellentéte, úgy került ide).


Az estét a Wintersun folytatta. Róluk meg az kell tudni, hogy áramot vezetnek a gitárosaik kezébe, hogy bírják a tempót. Ez a kijelentés a technikájuk alapján simán igaz lehetne, de nem az. Nagyon technikás death-metált hallhattunk, olyannyira, hogy az én szemem előtt a Steve Vai neonfelirat villódzik. Ez is az a koncert, ahol inkább a gitárosok kezére, mintsem a küzdelemre koncentrálnak elöl az emberek, ami a színpadon levők mászkálása folytán némileg egy teniszmeccshez hasonlatossá teszi a dolgot (értsd ezalatt, hogy a tömeg a fejével és a szemével követi a szólóst.)

És még mindig nem tudom, hova rejtették a vezetékeket (áramosdi). Elhangzott többek között a rendkívül rövid „Death and the Healing” (7:13) és a még rövidebb „Beautiful Death” (8:16) is, az említés fordított sorrendjében.
A teremben ekkorra már jelentős tömeg gyűlt össze, amitől egyre melegebb volt, nem tudom, hogy bírták a rénszarvasok. És ha már így visszakanyarodtam, a Tyr basszusgitárosa – azt hiszem – láncingben játszott. A reflektorok alatt. És amikor elbúcsúztak még életben volt.

Vissza a Wintersun-hoz. Tisztán szólt minden, így lehetett hallani, hogy mennyire nehéz így énekelni (hörgős, rendes, hörgős), és persze a gitárok és a valószínűleg ugyanúgy bedrótozott dobos minden rezdülését is nyomon követhettük. Fájóan rövid ideig.

Ha már a rövidnél tarunk. Pikk pakk átszerelt mindenki. Csakúgy, mint az est főattrakciója az Amon Amarth.
Az együttes neve A Gyűrűk Urából a Végzet Hegyét jelenti. Ennek megfelelően ők fantázialendből is merítenek a viking tematika mellett. Tolkien-re meg a Beowulf volt hatással, úgyhogy némi tenger híján körbeértünk, de azt meg a vikingek simán áthajózzák. (a Beowulf ugyanis angolszász). A terem is pont megtelt mire kezdtek, úgyhogy semmi akadálya nem volt egy jó koncertnek, illetve egy jó főattrakciónak, mert a többiek erősen megalapozták a mi kedvünket, úgyhogy az, hogy jó koncerten vettünk részt, az ekkorra már nem volt kétséges.

Én kábé a második szám közepénél úgy döntöttem, hogy előre megyek, így nem tudnám sorrendben elmondani a programot, legfeljebb, hogy biztosan átköltötték őket, mert gyakran eltévesztettem a szöveget. Igazi death metál a javából, pörgős, már-már kaotikusnak tűnő dobbal (nem vagyunk rá méltók), irgalmatlan gitárral, és olyan basszussal, ami konkrétan a gyomromban szól. Olyan klasszikusokat hallhatunk, mint a „Death in Fire”.

Meg azt is, hogy „You are fucking amazing” (kib*t bámulatosak vagytok – ezt az énekes ismételgette folyamatosan). Már nem hiába rúgattam agyon magam. És nincs megállás egy pillanatra sem. Ráadásul énekelnünk kell nekünk is, de szerencsére inkább ordításra vagyunk megkérve, mert az jobban megy. És ha nem kiabálunk, akkor meg ugrálnunk kell. Még ilyet. Szóval meg kell dolgoznunk az élményért rendesen.

Annyira jó ütemben haladunk az egyre heroikusabb, és persze ütősebb számok felé, hogy fel sem tűnik, mennyire eldurvult elöl a helyzet. Már itthon vettem észre, hogy talpnyom van a térdemen, és az egyik bordám gyanúsan fáj. Például. Felpörgettek mindenkit, csak azért, hogy utána aljas módon vége legyen a koncertnek. Annak ellenére, hogy az ráadásra már a közönség is fáradt – még elöl is megnyugszik a légkör valamelyest – azt mondom játszhattak volna még, úgy is, hogy tudom ez nem volt egy rövid koncert.

Baromira fájni fog a nyakam holnap. Is. Már most várom, hogy mikor jönnek megint. Még szerencse, hogy a vikingek vallása ilyen harcos. Nem tudom, mit kezdenénk világbékét hirdető halálmetállal.