Max Wade-Matthews: A világ klasszikus vasútvonalai
Írta: Galgóczi Tamás | 2006. 10. 31.
Globalizálódó világunkban nem csak a tőke és az áruk utaznak egyik országból a másikba, hanem a fogyasztók is.
Teszik ezt repülőn, kocsin vagy buszon. Jóval kisebb mértékben hajón és vasúton. Leszámítva a munkába járás napi rutinját, az utazással mindig együtt jár némi izgalom, amit nem csupán a megszokott hétköznapokból történő kimozdulás, hanem az ismeretlen (vagy ritkán látott) tájak és emberek látványa okoz.
Az utazók (szándékosan nem turistát írok) között is megvannak a különféle szekták, van aki a szervezett társas kirándulásokat kedveli, van aki a luxuskörülmények között eltöltött időre esküszik, aztán nagyobb csoportot alkotnak a saját kocsival bóklászók – és vannak, bár egyre kisebb létszámban a vonatrajongók.
Közéjük tartozik a szerző is, aki nem a vasúti menetrendeket biflázza töretlen lelkesedéssel, hanem a mozdonyok és vasúti kocsik pedigréjére fordít nagy figyelmet, amit az adott vasútvonal érdekességei egészítenek ki. No meg persze az ablakból látható táj.
Ez a fajta megszállottság csak kevesekre jellemző, viszont kifejezetten ragályos lehet a technikai eszközök iránt kicsit is érdeklődők szemében. Elvégre kinek hevül emelkedett érzésektől keble, ha J1-es osztályú, 2-62T (1C1) szertartályos mozdonyt láthat? Na ugye?
Ám nem kell „mérnöktörténész”-nek lennünk ahhoz, hogy meglássuk mindezek mögött a szépet. Elvégre vitán felül áll a pillanat nagyszerűsége, amikor vonatunk keresztülhalad a Viktória-vízesés hídján, vagy az Andok hágóin.
Ilyen társaságban kissé szürkének tűnik az egyetlen magyarként bekerült Budapest-Balaton vonal, hiszen itt sem a látnivalók, sem a szerelvények nem nyűgözik le az embert.
Az albumban szereplő vonalak között találunk nagyon rövidet (4,27 km) és túlságosan hosszút (9611 km), valamint a kettő közötti átmeneteket. Vannak itt megszűnt expresszek, háborús időben közlekedő vonatok és természetesen a technikai csodának is tekinthető TGV vagy Shinkansen mozdonyok.
És ezek mindegyikén (egy-két kivételtől eltekintve) utazott Max Wade-Matthes, aki személyes élményeit is megosztja az olvasóval.
Milyen érzés a Csalagúton áthaladni, vagy egy pöfékelő mozdony első ütközőjén zötykölődni Lindi Kotal és Pesavar között. No meg azokról a ritka pillanatokról, amikor városi közlekedésben, buszok és autók között vezet a sínpár, mintha csak villamos lenne (merthogy ilyen is van).
De vannak itt egyéb érdekességek is, mint például egy híd, amelybe beleépítettek egy lovaskocsit lovastól, szekeresgazdástól; egy ország, ahol megbüntetik a külföldit tiltott szerelvényen utazásért; és egy másik ország, ahol leszerelték a kocsikról a vészféket, mivel a helyi útonállók kedvenc módszere volt a szerelvény ilyetén módon történő megállítása az előre kiszemelt helyen.
Na meg a fényképek. Tájról, emberekről, de főleg vonatokról. Ha valaki úgy gondolta, csupán tucatnyi gőzmozdonyfajta létezik a világon, akkor az alapos tévedésben van, de ennyire azért még én sem számítottam.
Az mindenesetre biztos, a meghajtás módjától függetlenül élmény vonatra szállni. Csak a helyiérdekű helyett inkább menjünk kicsit messzebb.
Teszik ezt repülőn, kocsin vagy buszon. Jóval kisebb mértékben hajón és vasúton. Leszámítva a munkába járás napi rutinját, az utazással mindig együtt jár némi izgalom, amit nem csupán a megszokott hétköznapokból történő kimozdulás, hanem az ismeretlen (vagy ritkán látott) tájak és emberek látványa okoz.
Az utazók (szándékosan nem turistát írok) között is megvannak a különféle szekták, van aki a szervezett társas kirándulásokat kedveli, van aki a luxuskörülmények között eltöltött időre esküszik, aztán nagyobb csoportot alkotnak a saját kocsival bóklászók – és vannak, bár egyre kisebb létszámban a vonatrajongók.
Közéjük tartozik a szerző is, aki nem a vasúti menetrendeket biflázza töretlen lelkesedéssel, hanem a mozdonyok és vasúti kocsik pedigréjére fordít nagy figyelmet, amit az adott vasútvonal érdekességei egészítenek ki. No meg persze az ablakból látható táj.
Ez a fajta megszállottság csak kevesekre jellemző, viszont kifejezetten ragályos lehet a technikai eszközök iránt kicsit is érdeklődők szemében. Elvégre kinek hevül emelkedett érzésektől keble, ha J1-es osztályú, 2-62T (1C1) szertartályos mozdonyt láthat? Na ugye?
Ám nem kell „mérnöktörténész”-nek lennünk ahhoz, hogy meglássuk mindezek mögött a szépet. Elvégre vitán felül áll a pillanat nagyszerűsége, amikor vonatunk keresztülhalad a Viktória-vízesés hídján, vagy az Andok hágóin.
Ilyen társaságban kissé szürkének tűnik az egyetlen magyarként bekerült Budapest-Balaton vonal, hiszen itt sem a látnivalók, sem a szerelvények nem nyűgözik le az embert.
Az albumban szereplő vonalak között találunk nagyon rövidet (4,27 km) és túlságosan hosszút (9611 km), valamint a kettő közötti átmeneteket. Vannak itt megszűnt expresszek, háborús időben közlekedő vonatok és természetesen a technikai csodának is tekinthető TGV vagy Shinkansen mozdonyok.
És ezek mindegyikén (egy-két kivételtől eltekintve) utazott Max Wade-Matthes, aki személyes élményeit is megosztja az olvasóval.
Milyen érzés a Csalagúton áthaladni, vagy egy pöfékelő mozdony első ütközőjén zötykölődni Lindi Kotal és Pesavar között. No meg azokról a ritka pillanatokról, amikor városi közlekedésben, buszok és autók között vezet a sínpár, mintha csak villamos lenne (merthogy ilyen is van).
De vannak itt egyéb érdekességek is, mint például egy híd, amelybe beleépítettek egy lovaskocsit lovastól, szekeresgazdástól; egy ország, ahol megbüntetik a külföldit tiltott szerelvényen utazásért; és egy másik ország, ahol leszerelték a kocsikról a vészféket, mivel a helyi útonállók kedvenc módszere volt a szerelvény ilyetén módon történő megállítása az előre kiszemelt helyen.
Na meg a fényképek. Tájról, emberekről, de főleg vonatokról. Ha valaki úgy gondolta, csupán tucatnyi gőzmozdonyfajta létezik a világon, akkor az alapos tévedésben van, de ennyire azért még én sem számítottam.
Az mindenesetre biztos, a meghajtás módjától függetlenül élmény vonatra szállni. Csak a helyiérdekű helyett inkább menjünk kicsit messzebb.