FőképKérem szépen, ez bizony komor hangvételű regény, nyoma sincs benne az ifjúkor önfeledt derűjének, vagy a szappanoperák gondtalanságának.
Már-már gótikus zordság lengi be ezt a napjainkban játszódó történetet, amelynek helyszíne a világvárosi forgatagot megtestesítő London.
Ebből kifolyólag szó sincs benne elhagyott kastélyról és sötét kriptáról, miként a hófehér bőrű hercegkisasszony és a kérges szívű várúr is hiányzik belőle.

Violet tizenkét éves és marhára nem érzi jól magát a bőrében, az iskolában, otthon – egyszóval a világban. Apukája rendőr, anyukája fura, testvére meg átmenet a zsarnok és a szerető bátyó között (de többnyire valamelyik végletben leledzik, nyomokban hasonlít Jim Morrisonra).

Szegény kislánynak nincs barátnője, sőt, értelmes beszélgetőpartnere sincs, akivel rendesen kibeszélhetné magát, s aki az annyira vágyott megerősítéssel szolgálna, mely szerint Violet teljesen normális, csak a többi „normális” ezt rosszul látja.
Ezért aztán gyakorta szomorú lesz, ami nem keverendő össze az életuntsággal vagy a depresszióval, inkább a melankóliához hasonlít.

Szóval lányregényről beszélhetünk (a fiúk ugyebár nem ilyenek), amiben nincsenek pasik, nincsenek divatos ruhák és sminkek, ráadásul a zene sem játszik fontos szerepet benne (ami már tényleg súlyos hiba). Akkor ez nem is lányregény – mondhatja bármelyik tini boszorkányokon nevelkedett rajongó!

Meglehet, tényleg nem az, de talányos címe ellenére sem mondhatjuk mese vagy fantasy könyvnek, bár a fejezetkezdő egész oldalas képek láttán azért feléled bennem a kíváncsiság, vajon milyen lehet az a történet, amihez ilyen illusztráció dukál?

A Tündérek és titkok azért is fura könyv, mert látszólagos eseménytelensége ellenére van benne valami idegesítő / torokszorító (az olvasó vérmérsékletétől és hangulatától függően), aminek eredményeként még az sem teszi vissza a polcra félig kiolvasottan, aki – hozzám hasonlóan – meg-megáll olvasás közben, és újrarendezi gondolatait.