FőképAz ismertséget alapul véve a brit Ten együttes a legnagyobb jóindulattal sem tekinthető elsővonalbeli bandának, jóllehet a teljes ismeretlenségtől éppígy távol állnak. Énekesük és agytrösztjük, Gary Hughes jellegzetes, nem túlzottan magas hangja determinálja stílusukat és megszólalásukat.
Dallamos rockzenét, hard rock’n’rollt játszanak - olyasmit, ami nem lenne, nem lett volna szokatlan a Whitesnake-től, Ritchie Blackmore együtteseitől, vagy bármelyik amerikai AOR-bandától sem.
(Az AOR a hatvanas évek zenei idealizmusából kinőtt irányzat - vagy inkább ideológia? -, mely a felnőtteknek szóló, „album-orientált rockzenét” részesíti előnyben az egyslágerességgel szemben.)

Sem korszakalkotóan egyedinek, sem széles körben hatónak nem mondhatnám tehát a banda muzsikáját.
Miért érdemes mégis Tent hallgatni?
Elsősorban a simulékony, ugyanakkor kemény dallamok miatt, melyek Jon Anderson melódiáihoz hasonlóan már első hallásra organikusnak, kézenfekvőnek tetszenek, ám több tucatnyi újrahallgatás nélkül felettébb nehéz lenne slágerként fütyörészni őket az utcán vagy a fürdőszobában.

Különösen igaz ez a mostani, több évnyi, mindössze egyszer, rövid időre megtört hallgatás után megjelent album szerintem legjobban eltalált dalára, a sok tekintetben a hetvenes-nyolcvanas évek sci-fi filmzenéit idéző, kissé progresszív-szimfonikus beütésű „Hallowed Ground”-ra.
Aki annak idején többször is szívesen feltette lemezjátszójára a Queen Flash Gordon című albumát, rengeteg örömöt találhat ebben a nótában is.

A rögtön a „Hallowed Ground”-ra következő himnikus rock-ballada, a „This Heart Goes On” a hard rock fénykora, valamint a mai szimfonikus metál hagyományainak gyönyörű, szívhez szóló elegye.
A főmotívum először oboa-hangzásra emlékeztetően szólal meg, majd később több hangszer is átveszi a vezérdallamot.
Hughes igazán remek hangja úgyszintén itt érvényesül leginkább, a ringató háromnegyedes ütem pedig a gitárosoknak és a dobosnak is alkalmat ad rá, hogy áradó érzelemmel töltsék meg szólóikat és kiállásaikat.

Nekem mindössze annyi hat furcsának az új - az eddigi legnagyobb sikerként elkönyvelhető Babylon után ezúttal is egyértelmű koncepciót követő - album kapcsán, hogy a sötét, mondhatni gótikus tematika sehogy sem összeegyeztethető az áradó, nagy ívű, néhol bombasztikus harmóniákból felépített zenei anyaggal.

Persze ha figyelembe vesszük, hogy a dark metál képviselői sem riadnak vissza a némelykor kifejezetten szépségre törekvő megoldásoktól, mindenképp megbocsátható a forma és tartalom viszonylagos ellentmondásossága.
Másrészt pedig, ha egyszerűen csak jól megkomponált, igényesen, nagy hangszeres tudással előadott rockzenére vágyunk, jobbat nem is kívánhatunk a Ten kilencedik soralbumánál.

Az együttes tagjai:
Gary Hughes - ének
Chris Francis - gitár, basszusgitár
John Halliwell - gitár
Paul Hodson - billentyűs hangszerek
Frank Basile - dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. I - The Prologue (The Elysian Fields - Part I)
II - Rome
2. The Chronicles
3. The Elysian Fields
4. Hallowed Ground
5. This Heart Goes On
6. Oblivion
7. The Twilight Masquerade
8. Torniquet
9. Born To The Grave
10. I - When This Night Is Done
II - The Epilogue (The Last Moments Before Dawn)

Diszkográfia:
Ten (1996)
The Name Of The Rose (1996)
The Name Of The Rose (EP - 1996)
The Robe (1997)
Never Say Goodbye (1998)
Spellbound (1999)
The Best Of Ten 1996-1999 (válogatás - 1999)
Babylon (2000)
Far Beyond The World (2001)
Return To Evermore (2004)
The Essential Collection 1995-2005 (válogatás - 2006)
The Twilight Chronicles (2006)