David Gemmell: A Nappal és Éjjel kardjai

Ezer év telt ez azóta, hogy Elátkozott Skilgannon és Legendás Druss jobb létre szenderült. A világot a végpusztulás fenyegeti.

Jianna, az Örökkévaló már ezer éve uralkodik zsarnoki módon szinte minden élő ember felett. Hadserege, melynek jelentős részét emberek és állatok összeolvasztásából létrehozott eggyéforrtak alkotnak, módszeresen és kegyetlen brutalitással pusztít el mindent és mindenkit, aki az uralkodó gonosz tervi útjába mer állni.

Landis kán, aki korábban az Örökkévalót szolgálta, egy ezer éves próféciát követve visszahozza az Ürességből Skilgannon-t, a mesteri kardforgatót és hadvezért, hogy véget vessen Jianna uralmának.

A nemrégiben elhunyt szerző igazán kitett magáért ebben a regényben. Egyrészt visszahozta az élők sorába a szívünknek oly kedves hősöket, másrészt jóval többet felfed a világot működtető dolgokról, mint azt eddig tette.

Persze a rossz nyelvek mindjárt azzal vádolják meg a szerzőt, hogy rég lerágott csontokat rángatott elő, és próbált ezekből valamit összeütni. Csípőből cáfolom ezt, hiszen ez a könyv is egy csillogó gyöngyszem a heroikus fantasy-k között. Ráadásul éppen Gemmell az, aki talán a legtöbbet tette le az asztalra ezen a téren, ráadásul a Drenai-saga kötetei műfajukban talán a világ legjobbjai.

Hogy miért? Alapvetően azért, mert szükségünk van hősökre. Másrészt azért, mert az író bebizonyítja, hogy az egyszerű ember is hőssé válhat egyik percről a másikra, ha úgy hozza a helyzet. Ezek az emberek nagyon is tisztában vannak azzal, hogy ugyanolyan halandók, mint a többiek; sőt, néha sokkalta gyarlóbbak, mint azok, akik felnéznek rájuk. Mégis példát mutatnak a többieknek, vagy tartják bennük a lelket a legkilátástalanabb helyzetekben is, tudván, hogy óriási felelősség nyugszik a vállukon.

Ezek az emberek vállalják mindezt a felelősséget, mert tudják, hogy kényszerpályán vannak. Ha nem azonosulnak a „hőssel”, minden, ami fontos elbukik, vagy elveszik. Azzal is tisztában vannak, ha esélyük sincs a győzelemre, mégis csatasorba állnak a gonosz ellen.

Ahogy Druss megfogalmazza: „Időnként fontosabb kiállni a gonoszság ellen, mint azon aggódni, legyűrjük-e.”

Ironikus módon Gemmell gonoszai mindig azon élcelődnek, hogy ezek a hősök milyen egyszerűen próbálják látni a világot – jók és gonoszok véget nem érő viadala –, és mégis mindig rajtavesztenek.
Számunkra is úgy tűnhet, hogy csak ez a két alternatíva létezik, de A Nappal és Éjjel kardjaiban két esetben is szembesülhetünk ennek az egyszerűségnek a háttérben megbúvó összetettségével.

Egyrészről amikor Skilgannon az egyszerű favágóból lett hősnek, Haradnak elmondja a Druss életét irányító egyszerű szabályokat, az egyszerű ember is meglátja az összetettséget a sorok mögött. Másrészről a végső összecsapás során maga Druss értekezik Stavuttal, a kalmárból lett hőssel a gonosz lélektanáról és a hozzá való viszonyáról.

Mindezek a dolgok azok, amelyek önmagukban nagyon is egyszerűek, Gemmell mégis nagyszerű történetté tudja gyúrni őket. Mindezek mellett nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a szerző talán ebben a regényében árul el legtöbbet a világon létező mágiáról és beszél legkomplexebben a világ történeleméről.

A Nappal és Éjjel kardjai így önmagában is teljes értékű regénnyé válik – akár csak a többi Drenai-sagába tartozó alkotás –, nem kell semmilyen előképzettség ahhoz, hogy átadhassuk magunkat az élvezeteknek.