Főkép

Ha egy M. Night Shyamalan filmre a premier hetének utolsó napján már csak alig tizen váltanak belépőt, akkor valami nagy gond lehet. Kérdés persze, hogy az indiai származású amerikai rendezőt ez mennyire nyomasztja – mindenesetre az a rajongás és elismerés, amit a Hatodik érzékkel ’99 táján kivívott magának, már a múlté. De vajon tényleg ennyire szörnyű ez a film?

Shyamalan, aki a történetet is írta (méghozzá a lányainak mondott esti mesék alapján), azzal kezdi, hogy a barlangrajzok és a krétavázlatok keresztezésével elmeséli, mint váltak az emberek süketté a tenger lényeinek szavaira, akik pedig segítették őket, még az ősidőkben. A tengeri lények (mondjuk szirének vagy nimfák) aztán leszoktak arról, hogy próbálkozzanak a fajtánknál, egész mostanáig, mert immáron akkora a zűr, hogy szükség van változásra, arra, hogy az emberek újra odafigyeljenek rájuk. Tehát már itt sejthető, hogy ez amolyan tanmese szerűség lesz, és aki nem szereti az olyasmit, még idejében kimehet.

A történet színhelye egy bérház, aminek a dadogós Cleveland Heep (Paul Giamatti) a gondos házmestere. Már az elején megismerkedhetünk a ház csaknem összes lakójával, így a pörgős, akciódús filmek szerelmesei is úgy érezhetik, jobb, ha inkább a teremből fáradnak ki, mint a filmtől. OK, most, hogy mindenki, aki úgy hiszi, nincs értelme megnézni ezt a filmet, kiment, elkezdődhet a sztori: Cleveland egy este összetalálkozik a lánnyal a vízben, a ház medencéjénél. A ruhátlan hölgyemény aztán Cleveland lakásában köt ki, és emberünk, akinek persze családi tragédia sötétlik múltjában, nem igen tud vele mit kezdeni.

Ám apránként kiderül, hogy a lány nem ember, hanem egy mese szereplője (így is hívják: Story, azaz Mese, akit egy mai szexbomba helyett a preraffaelisták festményeinek klasszikus, éteri szépségeit idéző Bryce Dallas Howard játszik igézően, ám néhol kissé túl nyafogósan), egy tengeri lény, akit azért küldtek, hogy találkozzon egy kiválasztott emberrel, akinek megnyitja majd a szívét, és aki ennek hatására elindítja világunkban a pozitív változásokat. És persze Mesének ellenségei is vannak, és a legkevésbé sem könnyű megtennie azt a kb. három lépést, ami küldetése sikeres bevégzéséhez és hazatéréséhez szükségeltetik. Viszont arra is fény derül, hogy mit ért azon Mese, hogy minden ember összetartozik.

És ahogy egy tanmeséhez illik, van itt mindenféle náció, kínai, indiai, néger, fehér, meg aztán kábszeres is (csak fű, de letüdőzik), és idős és fiatal, erős és gyenge, és mind-mind fontosak, mindüknek van szerepe. És ez még mind semmi: Shyamalan maga is szerepel a filmben, ő az az író, aki Mese hatására olyasmit ír majd, ami meg fogja változtatni a jövőt. És azt hiszem, mindez valójában az egyik legmélyebb vágya, álma a rendezőnek, és akár el is lehet ítélni azért, hogy ilyesmit beletett a filmjébe, és maga játszotta el – de szerintem inkább bátor és őszinte cselekedet, olyasmi, amihez hasonlót nem sokat láttunk Hollywood-tól.

A Lány a vízben részint az olyanokhoz hasonlítható, mint a K-Pax vagy A jövő kezdete, ugyanakkor – már csak a beleszőtt távol-keleti mese miatt is – Hayao Miyazaki alkotásaira is emlékeztet. Gyönyörűek a képei, a hangulata, misztikus-finom a zenéje, és ha néha ijesztő is, és akadnak is hibái, lassú tempója, emberi üzenete kicsit megsimogatja a lelket. Mert valójában tényleg jó lenne hinni a mesékben, abban, hogy vannak lények, akik szeretnének ránk vigyázni, és hogy valóban összetartozunk, és együtt képesek lehetünk jobbá tenni ezt itt. Mivel úgy istenigazából még meg sem próbáltuk, nem mondhatja senki, hogy totális baromság…