FőképAmikor beültem a filmre, még nem tudtam, mennyire fontos szerepet játszik majd benne a fantasztikum. Noha jó előre elolvastam a beharangozót, alapvetően más elképzelésem alakult ki a cselekményről és a szereplőkről.
A felvezető képsorokban, lélegzetelállítóan csodás, vadregényes tájakon kutatón bolyongó csillagocska viszont rögvest gyanút keltett bennem, hogy többről lesz itt szó anya és leánya újbóli egymásra találásánál, és a harmadik évezredre végleg elszeparálódott itthoni társadalmi csoportok életfelfogásának boncolgatásánál.

Minthogy zsigeri iszonnyal tölt el a mocsok látványa, és irtózom a káosz minden formájától (a mába „áthelyezett” klasszikus színdarabok ilyféle jelmeztervezési törekvései nemhogy segítséget nyújtottak volna az átálláshoz, hanem végleg elriasztottak a modernizáló teátrumoktól), időbe telt, míg megszoktam a főszereplő látványát.

Rózsika ugyanis amellett, hogy hajléktalan, önmagára, a személyes higiénére vajmi keveset adó tüdőbeteg.
Tüdőbeteg, aki tulajdonképp a halálán van. Valószínűleg épp ezért „látogatja meg” őt régtől halott édesanyja, aki ötvenhat évvel a történet jelene előtt lényegében megfulladt, tüdőrák végzett vele.

Kettejük keserédes viszontlátását meséli el a történet egyik szála, míg a másikon a jómódú fiú és a kedves ápoló romantikától sem mentes összebékülését követhetjük nyomon.
A szerencse úgy sodorja össze négyüket, hogy a kapatosan motorozó Norbi bukása után Rózsika „gyűjti be” a fiú útlevelét, ám még azon az éjjelen ellopják tőle a fontos iratot, a barátaival külföldi kalandtúrára készülő Norbi pedig a hajléktalan öregasszony segítségére szorul, hogy visszaszerezhesse, amit nem teljesen vétlenül elveszített.

A film legnagyobb érdeme, hogy felbomlasztja a sztereotípiákat, újragondoltatja velünk merev előítéleteinket.
Ugyanis hajlamosak vagyunk címkézni az embereket, és mivel legtöbbször szükségtelen a külcsín alá ásnunk, kapcsolatainkból hiányzik a másik megértése és a felszabadult spontaneitás, ami valami módon, legalább részben e megértésből fakad.
A legmegdöbbentőbb példát ráadásul nem Norbi és Rózsika kölcsönös közeledése szolgálja, akik társadalmi helyzetüket tekintve csillagászati távolságból indulnak el egymás felé, hanem Ildi, a hajléktalan-ápoló fokozatos felengedése a rögtön érzéketlen gazdag bunkóként beskatulyázott fiú irányában.

A fantasztikum visszacsatolásával előkészített befejezés sokban rokon az 1951-es Miracolo a Milano megoldására (magamtól nem jutott volna eszembe a párhuzam, az olasz kultúrában összehasonlíthatatlanul jártasabb szerzőtársamnak, Varga Júliának kellett felhívnia rá a figyelmemet), de ez semmit nem von le a film valós értékeiből: a négy főszereplő nagyszerű színészi játékából, az érzékeny rendezésből, az itt-ott felbukkanó humorból.

Jóllehet nem éreztem katarzist, mégis elgondolkodtatott a film - valamiképp Jim Jarmusch lerobbant negyedektől, dicstelen egzisztenciáktól és élethelyzetektől sem visszatántorodó opusait juttatta eszembe, legfeljebb cselekményesebb formában beszélt látszatra nem sokunkat érintő, ámde örökösen gyötrő mélylélektani és szociális kérdésekről.

Nem hiszem, hogy a Randevú valaha is Herendi Gábor vagy Antal Nimród filmjeihez hasonló közönségsiker lesz, egy szűkebb rétegből kikerülő közönség ugyanakkor annál több örömet lelhet benne a lehangoló alaphang ellenére is.

A film hivatalos honlapja:Randevú