Főkép

A gitáros-énekes Dan Auerbach, és a dobos Patrick Carney negyedik nagylemezén nem tapasztalhatunk nagy előrelépést. Pontosan azt játsszák, amibe öt évvel ezelőtt belekezdtek, és úgy tűnik, ettől nem tágítanak. Zenéjükben a tradicionális bluest és a rockzenét ötvözik, tehát alapvetően a blues-rock kategóriájába kell sorolnunk őket.

A 2006. szeptember 12-én megjelenő Magic Potion című albumukat május 2-án egy EP előzte meg Chulahoma címmel, amin a XX. század második felében tevékenykedő, híres bluesgitáros, Junior Kimbrough előtt rótták le tiszteletüket. Ez is a tradicionális blues felé való mély tiszteletüket igazolja, és hogy a The Black Keys zenéje sokkal mélyebben gyökerezik, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.

Emellett sok párhuzamot találhatunk bennük, és a The White Stripes korai időszakában. Első szembetűnő hasonlóság, hogy mindkét banda két tagból áll, egy gitáros-énekesből és egy dobosból. Mivel ez a duó-felállás nem igazán gyakori ebben a műfajban, az egybeesés még kísértetiesebb. Második hasonlóság, hogy ha meghallgatjuk a The White Stripes első, The White Stripes című nagylemezét, ugyanolyan tradicionális blues-elemek köszönnek vissza, mint amilyeneket a The Black Keys zenéjében is hallhatunk. A számok felépítése is, és maga a hangzás is igen hasonló a két zenekarnál, tehát a The White Stripes fanoknak is érdemes odafigyelniük erre a még kevésbé ismert, de már a világhír felé tartó bandára.

Mint ahogy azt említettem, a Magic Potionnel a páros zenéje egy kicsit sem fejlődött, azaz a The Black Keys ugyanazon az úton halad tovább, amin elindult. Keményen nyomják a dögös blues-rockot, zúzzák az elektromos gitárt, verik a dobokat, énekelnek, és ennyi. Az az érdekes, hogy ezzel az igen egyszerű recepttel is szinte egyedül vannak a mai zenei pezsgésben, mivel 2006-ban rajtuk kívül már szinte senki nem nyom ilyen makulátlan és egyenes zenét.

A duó nem játszik bonyolult zenét, és éppen ezért hibát sem lehet benne találni. Míg minden banda össze-vissza fejlődik, a The Black Keys tartja magát ahhoz a recepthez, amivel egyenesen képtelenség rosszat alkotni. Erre az új albumra is írtak tizenegy teljesen korrekt számot, egyszerű és kőkemény szövegekkel, dögös gitárriffekkel és egészségesen primitív dobokkal, és az a vicc az egészben, hogy ez az összeállítás még mindig teljesen jól működik. Ragaszkodnak az alapokhoz, míg mindenki más továbblép, és így soha nem tévedhetnek, mint ahogy 2006-ban sem tévedtek. Ez a ragaszkodás tiszteletreméltó.

Persze benne van az esélye annak, hogy a zenéjük egy idő után unalmassá válik. De ettől sem kell igazán tartaniuk, mert egyrészt olyan zenét csinálnak, amit nem lehet megunni, másrészt pedig ez a fajta zene nagyon sok embernek tetszik. Szerethetik Jimi Hendrix és Muddy Waters, a Led Zeppelin és Howlin` Wolf, a Cream, a The White Stripes és a The Allman Brothers rajongói egyaránt. Zenéjük népszerűsége vetekedhet bármelyik nyúlós popzenéjével, csak ugye mindkettő egy teljesen más közönségnek szól. A dalok emellett kellően változatosak, a lemezek egyáltalán nem egysíkúak.

Ha bárki egy kis 2006-os blues-rock zenére vágyik, annak a Magic Potion című korong melegen ajánlott. Fiatalok és öregebbek egyaránt ráugorhatnak erre a dögös és ellenállhatatlanul egyszerű muzsikára, a varázskotyvalék kortól függetlenül fejti ki hatását. Félreértés ne essék, nem fogunk tőle elájulni, de érezni fogjuk azt, hogy ez a zene még mindig, illetve már megint van. És ez az érzés jó.

Zenészek:
Dan Auerbach – gitár, ének
Patrick Carney – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Just Got To Be
2. Your Touch
3. You`re The One
4. Just A Little Heat
5. Give Your Heart Away
6. Strange Desire
7. Modern Times
8. Flame, The
9. Goodbye Babylon
10. Black Door
11. Elevator