FőképMargitszigeti Szabadtéri Színpad, 2006. szeptember 1.






A örökérvényű slágerdarabok jellegükből, közismertségükből fakadóan könnyű prédát jelentenek a koreográfusoknak, ugyanakkor felettébb nehéz „megszelídíteni” némelyiket. Ezek közé a megtévesztően magukat kellető zeneművek közé tartozik Vivaldi „A négy évszak” című versenymű-ciklusa, amihez Nádasdy András ötlete alapján komponált mozgó kísérőképeket öt kísérletező koreográfus.

A két nagyjából szimmetrikus részre osztott darab első felvonása a wagneri elveknek megfelelően tompított színpadi fényekkel operál.
Ezzel az érdekes anakronizmussal lényegében az 1723 és a tizenkilencedik század második fele közötti korszakot mossa el a koreográfus, hogy az ötletet a huszadik század modernizmusában teljesítse ki.
Modernista, nem klasszikus tehát a nyelv, amiből a táncosok mozdulatai kikerültek, ezzel pedig az Isadora Duncannel kezdődött, ám immár rég elparázslott táncforradalom tüzét idézi a mű, ha feléleszteni nem is tudja azt.

Rögtön a nyitóképből kiviláglik, hogy a mozdulatok nem Balanchine vagy Béjart polifonikusságát igyekeznek leutánozni, de tüstént rá kell jönnöm arra is, hogy mivel Vivaldi muzsikája inherensen monolitikus, felesleges lenne elvárni, hogy az egyszerű, felelgetős motívumismétlésen túl, bármiféle összetettebb ellenpontozást próbáljanak beépíteni a koreográfiába.
Az adagio tétel nélkül megszólaló „Nyár” talán e szakasz legfergetegesebbre sikerült részlete, ami apró katarzissal zárulva visszaadja a hitemet, hogy nem volt felesleges belefogni e kifejezetten kockázatos művészi vállalkozásba.

Az ugyancsak csonka, allegrótlanított „Ősz”, valamint a „Tél” képeiben az önmagában is karakteres Nigel Kennedy-English Chamber Orchestra-féle előadás sokszor egyenesen maga alá gyűri a koreográfiát.
A részegséget muzikális eszközökkel mindenki másnál erőteljesebben kifejező, improvizált hegedűszólamot legfeljebb lekövetheti a tánc, hozzá azonban vajmi keveset tehet, hacsak nem egy Balanchine vagy Béjart páratlan zsenialitása keresi a benne rejlő lehetőségeket.

A „Tél” concerto Glenn Gouldosan önkényes tempóválasztásaiban megbúvó értelmezési szabadságot mintha nem is fedezte volna fel igazán az első nagyjából negyven percet koreografáló Venekei Mariann. És talán Nádasdy Adriennből is többet kihozhatott volna, aki korábban, a Szabad percek-ben bizonyította már sokszínűségét.

Ekképp az első felvonás, ha nem is vergődik a tradicionalitás béklyóiban, egy-két felszabadultabb pillanattól eltekintve mindvégig a megkötöttségek szűk korlátai között mozog.
A klasszikus balett technikai virtuozitásának vagy a mozgásszínházak már-már nyaktörő akrobatikusságának hiányában itt nincs kellő terepe a kreativitásnak. Marad a szép mozdulatokból és vitathatatlanul hatásos, nem egyszer kifejezetten hatásvadász zenei és táncmotívumokból összeálló szórakoztatás.

A második felvonásban aztán a mába tevődik át a történet. És mintha hirtelen roppant gátak szakadnának fel, áradni, zúdulni kezd a színpadról a teremtő energia.
Az eredeti témákat szintetizátorokkal, szemplerekkel kibővítő, átértelmező zene elsőre túlzottan merésznek hathat, viszont nem szabad elfeledkezni Vivaldi kísérletezgető hajlamairól, aki manapság bizonyosan valamiféle könnyen emészthető, mégis progresszív rock vagy elektronikus zenével rukkolna elő.
Mindehhez a modernista táncnyelv ugyan nem szélsőségesen, a régi kánonokat teljességgel elvetően, mégis beazonosíthatóan posztmodern elemekkel bővül, és ezzel feltartóztathatatlan erők szabadulnak ki a koreográfiából és a táncosokból.

A fényekhez hasonlóan a természet ciklusainak színeit idéző, mutatós hosszú szoknyákat terepszínű ruhák, bikinik, sőt, egy jelenetben békatalpak váltják fel.
A finoman csepegtetett, camp-esen a giccs és a közhelyesség határait feszegető, újradefiniáló humor és irónia mintha egy csapásra a táncosok addig elfojtott spontaneitását is felszínre hozná.
A vezetett mozdulatok csodálatosak maradnak, talán még szebbek is a hagyományos értelmezésű felvonásénál, a szabad gesztusok viszont új élettel töltik meg a túlhaladott modernitás kiüresedett héját.

Úgy érzem, a még fürdőruhában is (vagy abban leginkább) klasszikus szépségű Jalits Edit egymaga elvinné az előadást. Még amikor hallható szavak nélkül beszél, akkor is sugárzik belőle a színpadi tökély.
Lehet, hogy nem utánozhatatlan technikájú, grand pas de deux-ben szárnyaló prima ballerina, ugyanakkor minden mozdulatában született táncos, drámai erőktől feszülő egyéniség.

Nem tudhatom bizonyosan, hiszen nem vonatkoztathatok el a ténylegesen megtapasztaltaktól, mégis meggyőződésem, hogy a mű az első felvonás nélkül, kizárólag a maiságukban változatosabb koreográfiákból összeszerkesztett második résszel is megállná a helyét.

I. Felvonás

Koreográfus: Venekei Mariann
Zene: Antonio Vivaldi
Szóló: Liebich Roland, Nádasdy Adrienn
Táncolják: Jalits Edit, Kocsis Andrea, Tarjányi Vivien, Rába Diána, Hancz Alexandra, Eisenbacher Balázs, Feledi János, Recskó Árpád, Kelemen Alpár Zsolt, Baranya Dávid

II. Felvonás

Zene: Antonio Vivaldi - Weisz Nándor
Szóló: Jalits Edit

Tavasz
Koreográfus: ifj. Nádasdy András
Táncolják: Rába Diána, Kocsis Andrea, Tarjányi Vivien, Hancz Alexandra, Eisenbacher Balázs, Feledi János, Recskó Árpád, Kelemen Alpár Zsolt, Baranya Dávid

Nyár
Koreográfus: Feledi János
Táncolják: Kocsis Andrea, Tarjányi Vivien, Hancz Alexandra, Eisenbacher Balázs, Feledi János

Ősz
Koreográfus: Földi Béla
Táncolják: Rába Diána, Kocsis Andrea, Tarjányi Vivien, Hancz Alexandra, Geiszt Fanny, Eisenbacher Balázs, Feledi János, Recskó Árpád, Kelemen Alpár Zsolt, Baranya Dávid, Krízsai László

Tél
Koreográfus: Kun Attila
Táncolják: Tarjányi Vivien, Rába Diána, Hancz Alexandra, Balogh Edina, Feledi János, Recskó Árpád, Kelemen Alpár Zsolt

Kapcsolódó írás:Budapest Balett: Stílusok
Interjú Jalits Edittel, a Budapest Balett szólótáncosával

A társulat hivatalos honlapja:
Budapest Balett - Michal Kropf Company