Főkép

Stephen King meglehetősen rosszalló véleménnyel sújtotta a számára széleskörű írói (el)ismertséget hozó regényklasszikus, a Ragyogás filmes feldolgozását, amely szerinte méltatlan az eredeti mű örökségére. Valószínűleg készséggel egyet is értenénk a kortárs horror-irodalom első számú mesemondójával, ha az említett – mára megkerülhetetlen mozimítosszá nemesedett – átirat nem a rendezőlegenda, Stanley Kubrick ragyogó munkastílusának remekbeszabott végterméke volna.

Annak ellenére, hogy már recenziónk kezdetén leszögezzük, hogy a Ragyogás zsánerformáló, rendkívüli erejű horrorfilm, a mesterműnek máig akadnak megrögzött ellendrukkerei. Hiába, King, aki elhivatottjává vált a Kubrick-adaptáció elleni keresztes hadjáratnak, a ’90-es évek végén összehozott egy második adaptációt, amelyben gyakorlatilag saját elképzeléseit diktálta vászonra. Csupán minimális filmes műveltségre van szüksége az olvasónak, hogy tudja: ez a televíziós szintű, iszonyatosan elnyújtott és vontatott verzió rövid úton – mind anyagilag, mind erkölcsileg – kudarcba fulladt. Stephen King egy rendkívül fontos tényezővel nem számolt: Stanley Kubrick individuális alkotóerejének folyása gyakorlatilag megállíthatatlan. Hisz mindannyian tudjuk, hogy a rendező számos témát dolgozott már fel sajátságos perspektívából, és műfajilag rendkívül változatos életműve (A dicsőség ösvényei, Spartacus, Lolita, Dr. Strangelove, Barry Lyndon, Tágra zárt szemek) ezért is egyedülálló a maga nemében. Kubrick a Ragyogást is bekebelezte saját teremtői makrokozmoszába, és bámulatos mélységekkel gazdagítva képezte le filmvászonra.

A családi életnek jót tesz a környezetváltozás – gondolja Jack Torrance (Jack Nicholson), a kiégett író, aki feleségével (Shelley Duvall) és kisfiával (Danny Lloyd) elvállal egy téli, szezon végi gondnoki állást a Sziklás-hegységben lévő Overlook Hotelben. Torrance reméli, hogy a festői szépségű tájból majd elegendő ihletet meríthet következő könyve megírásához. Ehelyett azonban lassan mániákus depresszió hatalmasodik el a férfin, aki baltát ragadva szerettei lemészárlására indul. King azon a címen támadta meg Kubrickot, hogy filmje koncepciótlan, és rendre elhagyja azokat a paneleket, amelyek a történetet koherens, logikus láncolattá kapcsolták. Valóban, a rendező úgy gondolta, a regény betűről-betűre való lekövetése csekélyke kihívást kínál.

King mesefolyama a transzcendentális, fantasztikus megoldásokat kedvelő horror- és nézőréteg örömeit keresi, míg a filmesen realista Kubrick inkább egy sokkal kötetlenebb és emberibb drámával hozakodik elő. Az ő olvasatában Torrance eredendően impulzív, sőt, bomlott elméjű személyiség. Ebben foglaltatik a regény és a mozi csillagászati mértékű különbözete: míg előbbiben az apa a hotel természetfeletti erőinek agresszív martalékává válik, addig az utóbbiban önnön erőtlensége hajszolja őrületbe. Jack Torrance lényegében a „felesleges ember” modern, XX. századi reinkarnációja, aki állás nélkül tengeti teljességgel kiüresedett, szürke hétköznapjait. Írói talentumra vágyik, ezért légvárakból védőbástyát épít saját, pőre stílustalansága köré, és elhiteti magával, hogy valóban képes innovatív személyiséggé cizellálódni, olyasfajta ösztönös zsenivé, aki a szellemi táplálékláncban előkelő helyet mondhat magáénak.

Az Overlook rádöbbenti a főszereplőt, hogy téveszméi rendkívül tünékenyek. A bezártság kezdi ki elméjét, a falakról szinte lecsüngő, ritmustalan unalom, saját tehetségtelenségének űrje. A felismeréstől először megriad, csúnyán lekorholja a körülötte lábatlankodó feleségét, majd belegabalyodik sűrűsödő rémálmainak és vízióinak hálójába, és illuzórikus kapcsolatot teremt a szálloda egykori gondnokával, Delbert Grady-vel. A hazug, önnön korlátoltságát elismerni még mindig képtelen elme teremtette magának újjá a gyilkost, aki korábban lemészárolta családját. Grady a válasz Jack Torrance kérdésére, ő az, aki elindítja a végzetes úton, az ő hatására ragad baltát, és ered szerettei nyomába, hogy megtegye azt, amit az „előző gondnok”.

Az immáron csak Torrance megroggyant intellektusában cirkáló Grady tudja, hogy Danny veszélyt jelent apjára nézve. A fiú intuitív kvalitása, a „ragyogás” (a regény és a film címadója) ugyanis veszélyes fegyver, amelynek birtokosa betekintést nyerhet bárki gondolataiba. A naiv gyermek előtt így megnyílt apja gondosan titkolt, sivár értéktelensége is, és ez felbőszíti Torrance-t. Bosszúból az ártatlan kisfiú életére tör, mert ezt az egyet képtelen elviselni: ha valaki magáévá teszi a titkát, s ha csak akaratlanul is, de lerántja róla az írói fennköltség vastag cukormázát. Ezzel kezdetét veszi az őrült tempójú bosszúhadjárat, amelynek végén Jack Torrance csak úgy tud békét kötni az elméjét ellepő árnyakkal, ha elpusztul, ezáltal saját szégyenétől is megszabadul.

A Ragyogás tehát annak ellenére, hogy Kubrick erősen átdolgozta az eredeti történet narratív vázát, új értelmet és funkciót adott egyes szereplőknek és helyszíneknek, horror maradt. Minderről gondoskodik a rendkívül precíz képi világ, amelynek talán legfőbb erénye a fényhatások felhasználása. A rendező a (természetesen mesterséges fényekkel) kellően megvilágított, többnyire nappal játszódó mészárlásjelenetekkel és üldözésekkel megmutatta a szakmának, hogy ez a zsáner nem feltétlenül sötét pinceajtók mögül előugró, hörgő szörnyszülötteket jelent, egy labilis családapa tomboló gondolatai és baltás irtóhadjárata – még napközben is – legalább kétszer ennyire borzasztó. Kubrick lebegő kamerája a helyszínek óriási méretarányait is nagyszerűen felfedi. A néző számára már-már embertelen méretűnek látszó előcsarnokok és báltermek statikus színeikkel és mély csendjükkel szinte fojtogatják az alkotóképtelenség impotens magányába húzódó főszereplőt. Ugyanakkor sokat sejtet a nagyszabású, fenyves erdőkkel tűzdelt, autós nyitójelenet is, amelynek ütemes kísértetzenéje szőrszálborzoló élményt nyújt.

A film atmoszféráját a színészek is alátámasztják. Jack Nicholson fenomenális alakítása mindmáig klasszikus jelentőségű, bár akadnak, akik inkább megmosolyogtatónak, mintsem rettenetesnek tartják fellépését. Számomra ebben a szerepben mindig is a borotvaéles mosoly mögött meghúzódó szörnyeteget jelentette, egy tudathasadásos őrültet, akin lépcsőzetesen hatalmasodik el az agresszív téboly. Shelley Duvall kevés manírral dolgozik, de becsületére legyen mondva, hogy pompázatos sikolyrohamai lehetetlenné teszik, hogy ne neki szurkoljunk. Danny Lloyd zsenge kora ellenére nagyszerűen egészíti ki a kis csapatot, alakítása minden szempontból érett és célszerű. Kár, hogy később nem láthattuk hasonlóan minőségi szerepekben. És a zene? A klasszikus hangszerelésű dallamok – többek közt Bartók és Ligeti György szerzeményei – és Wendy Carlosék munkája vastagon lepi be a néző képzeletét, aki már végképp képtelen szabadulni ettől az időtlen, izgalmas és ugyanakkor meghökkentő univerzumtól.

Stanley Kubrickot nyugodt szívvel nevezhetnénk a lélektani horror exponensének is, hiszen egy évtizeddel a legendás A bárányok hallgatnak előtt képes volt olyan bámulatosan stílusos és megkapó filmet készíteni, amelyben a megfertőzött szellem a motiváció – és egyben az egész horrorisztikus dramaturgia fogaskereke. Stephen Kingnek pedig most az egyszer ellent kell mondanunk. Bestselleréből valóban „ragyogó” mozi született, amely felülkerekedik magán az időn is.