FőképMozart utolsó miséje több szálon is feleségéhez, Constanze Weberhez kötődik. A huszonhat éves zeneszerző zseni mintegy kettejük jegyességének megpecsételéseként tett ígéretet rá, hogy misét komponál az alkalomból.
Ráadásként Constanze számára írta meg az első szoprán szólamot, vagyis az ősbemutató egyfelől mindenképp az ifjú hitves hírnevét hivatott növelni.

Másfelől azonban egymással szöges ellentétben álló világok találkozása, eggyé válása is ez a szándékoltan - valószínűleg a salzburgi Peterskirche hagyományaira tekintettel - töredékesen hagyott mise.
Mozart épp az időben került kapcsolatba a szabadkőműves mozgalommal, és a c-moll mise az utolsó nagyobb szabású keresztyén megnyilvánulás a komponista halála előtt, rendelésre írt Rekviem előtt.
Talán nem véletlen, hogy a mise ugyanabban a három bé előjegyzésű hangnemben íródott, mint a lemezen szereplő másik mű: a minden kétséget kizáróan a szabadkőműves páholy számára komponált Meistermusik.

Emellett ebben a műben feszül először egymásnak a későbarokk oratóriumok és egyéb vokális egyházi művek díszes, monumentális fúgája a kor kedvelt műfajának, az olaszos opera seriának homofónabb szerkesztésű áriáival.

Mindez annak a számunkra szerencsés véletlennek köszönhető, hogy Mozart 1782-ben kapcsolatba került Gottfried van Swieten báróval, aki Bach és Handel rajongójaként megismertette az ifjú, de annál tehetségesebb zenészt kedvenceinek alkotásaival, s így a szigorú, ámde mennyei magasságokba emelő ellenpont kovászként erjeszthette meg a klasszicizáló stílus nyers texturális egyszerűségét.

A „Gloria” Handel Messiására emlékeztető hangütése mellett jól példázzák ezt a „Cum Sancto Spiritu” és az „Osanna” kórusainak jellegükben jelentősen eltérő, mégis egyértelműen barokkos fúgái.

Ezzel szemben a drámai, csodás ornamentikájú, alapvetően áriaszerű szóló tételek a közkedvelt operák, mindenekelőtt a frissen bemutatott Idomeneo (s kis mértékben a Szöktetés a szerájból) felszabadultabb hangulatát idézték, s idézhetik fel ma is a hallgatóban.
Az „áriák” felosztása ugyancsak teátrális fokozást sugall: míg előbb a két szoprán „felelget” - hol önálló attrakcióként, hol ténylegesen, antifonális duóban - egymásnak, a mise zenei szövetének súlyosbodásával párhuzamosan előbb egy triót, végül egy kvartettet hallhatunk.

Az előadás híven átadja e fent leírt kettősségeket, miközben megőrzi a zenei egyneműséget, a mozarti zseni kísérletező, két irányzatot összegyúrni igyekvő kompozíciójának mögöttes egységét.
Mindehhez nem elegendő a kórus és zenekar tökéletesen uniform megszólalása és a remek érzékkel eltalált egyensúlyok - a szólistáknak is ehhez alkalmazkodóan kell énekelniük, elvetve mindenféle csábítóan magamutogató brillírozást.
A Philippe Herreweghe dirigálta felvételen pedig pontosan ezt kapjuk; a rengeteg nagyszerű interpretáció legtisztábbját, visszafogottságában is pazarul tündöklő etalonját.

Előadők:
Christiane Oelze - szoprán
Jennifer Larmore - szoprán
Scot Wier - tenor
Peter Kooy - basszus

Közreműködők:
Collegium Vocale / La Chapelle Royale
Orchestre Des Champs Elisées

Philippe Herreweghe - karmester

A lemezen elhangzó művek:
1. Meistermusik, K477
C-moll Messe, K427
2. I. Kyrie eleison
3. II. Gloria
4. Laudamus te
5. Gratias
6. Domine Deus
7. Qui tollis
8. Quoniam
9. Jesu Christe
10. III. Credo
11. Et incarnatus est
12. IV. Sanctus
13. Benedictus

Életrajz