FőképA Charles Nodier Trilby, ou le Lutin Argail című (1822) fantasztikus elbeszélése alapján színpadra álmodott balett a romantika egyik kulcsdarabja, amely a szellemalakokat az irodalom után immár a balett színpadon is végleg elfogadtatta.
 
A Filippo Taglioni-féle koreográfia 1932-es ősbemutatója után négy esztendővel a Dán Királyi Balett is műsorra tűzte a darabot, ám új zenével és új koreográfiával.
Az 1988-ban rögzített koppenhágai előadás ez utóbbi megformálás (valójában a harmadik változat, hiszen Louis Henry már 1828-ban előadatta saját táncos verzióját a milánói Scalában) továbbéltetése.
 
A mű cselekménye a romantika minden fontos jellegzetességét felvonultatja. A helyszín az akkoriban (és talán még ma is) egzotikusnak számító Skócia, ami eleve lehetőséget biztosít ahhoz, hogy különleges népviselettel és népies lépésekkel színesítsék a színpadképet és a koreográfiát.
Ám talán még ennél is fontosabb, hogy az eredeti elbeszélés a szerelem és a halál, vagyis a romantikus lelkület két, egybefonódó központi témája körül bomlik ki.
 
A negyedik alapelemként említhető szellemlényeket, melyek akkoriban még nóvumnak, igazi újdonságnak számítottak, később az Adam-Coralli-féle Giselle, a balett irodalom egy másik kulcsdarabjának villijeiben láthatjuk viszont.
 
James, a főszereplő már eljegyzi kedvesét, amikor megjelenik neki egy szilfid - egy „légi tündér,” aki a hermetikus, neo-platonista hagyományokat továbbvivő Paracelsus elemi entitásainak egyikével rokonítható.
A rögtön szerelemre lobbanó James a szilfid után ered, hogy magához kösse a csodás jelenést, de a szárnyas lény állandóan elillan előle. Ezért a férfi a mágia segítségéhez folyamodik.
 
Madge, a boszorkány egy varázskendőt ajándékoz neki, amit a szilfid válla köré tekerve James örökre magához kötné a „lányt.”
A szerelmes ifjú azonban korábban megsértette a boszorkányt, és így a kendőről kiderül, hogy nem a szerelem, hanem a halál eszköze. Amint a szilfid vállára kerül, a légies tünemény elveszíti szárnyait, és holtan hanyatlik össze.
A sors iróniájaként James korábban eljegyzett kedvesét is elveszíti, aki időközben az őt régóta imádó Gurn felesége lesz.
 
Ma már nehéz rekonstruálni, mitől lehetett ennyire újító jellegű annak idején a mű, hiszen hozzászokhattunk - hogy csak egyetlen klasszikus példát említsek, a fél évszázaddal később alkotó Marius Petipa koreográfiáiból - a látványos emelésekhez, a jól meghatározott mintákat követő grand pas de deux-khöz.
A Bournonville iskolát azonban „legfeljebb” a drámai - ma néhány elemét talán melodramatikusnak mondanánk - pozíciók, és az akkoriban még viszonylag újdonságnak számító spicctánc légiessége írják le leginkább.
 
No de mi jellemezhetne jobban egy szilfidet, mint a légiesség, a nőies kecsesség és báj? Az ugyancsak a tündéri vonásokat kiemelő színpadi szerkezetek alkalmazása szintén komoly újítás lehetett, ám az effélék értékeléséhez megint csak vissza kellene utaznunk az időben közel két évszázadot.
 
A koppenhágai előadás minden elemében korhűnek tűnik tehát, és nem igyekszik hozzátenni az eredeti elképzelésekhez. Autentikusságához kétség sem férhet, és maguk az előadók is elsősorban ezt hangsúlyozták ki a darab újbóli színrevitelekor.
A filmre rögzített változat a klasszikus táncot egyszerűen csak kedvelők számára sem teljesen érdektelen, de igazi élvezetet az eredeti szellemiséghez való hűsége miatt inkább az ínyenceknek vagy a szakmára készülőknek nyújt.
 
Koreográfia:
August Bournonville
 
Zene:
H. Lovenskiold
 
Előadják:
Lis Jeppesen - La Sylphide
Nikolaj Hübbe - James
Sorella Englund - Madge
 
Dán Királyi Balett
 
Dán Királyi Nagyzenekar
Poul Jorgensen - karmester
 
A DVD-kiadás technikai adatai:
Hang: linear-pcm sztereó
Kép: NTSC 4:3 (1,66:1)