Főkép

Sziget / első nap, 2006. aug. 9.

Még mindig szeretem a Szigetet. Annak ellenére, hogy ma már teljesen másról szól, mint az első pár évben, a Szigetnek még mindig megvan a maga sajátos hangulata, az az ezerszínű kavalkád, ami még mindig képes kitermelni újabbnál újabb meghökkentő vagy vicces meglepetéseket, eseményeket, dolgokat. És sajnálom, hogy már vége, és egy egész évet kell várni a következőre, és különben is, ki tudja, mi jön még addig. Mindenesetre most elmesélem, én mit láttam ez évben.

Kisebbfajta hőstett volt idejében bejutni a Szigetre az első napon. Persze, tudom én, hogy az első nap mindig ilyen, de attól még szörnyű volt az a marhaterelős rész, és nem hiszem el, hogy nem lehet a beengedést egyszerűbben és hatékonyabban megoldani.

Lényeg, hogy odaértünk a Nomad-ra a Táncdalfesztivál sátorba. Ez az a zenekar, ahol a méltatlan sorsra jutott The Bedlam két tagja, Cicó és Fodi manapság muzsikál. Persze a zene nem technikás thrash, sem grunge-hatásokkal bolondított agyas metal, hanem színtiszta rock, az a fajta, amibe végül is bármi belefér, de ami elsősorban azzal hat, hogy ott van benne a feeling. Az ám, Cicó még mindig az ország egyik legkirályabb gitárosa, Fodi jobban énekel, mint valaha, a ritmusszekció pedig egészen kiváló.

Már ismert demójuk 5 száma mellett pár újabb dal is elhangzott, jó volt mind, bólogatásra, táncra, mosolyra csábító. Az meg, hogy a tagok egy része erősen hisz Jézusban, nem jött le direktben, viszont a dalszövegek pozitív kisugárzása csak jót tett. Kár, hogy ilyen kevesen voltunk - de egy nappal a fellépés előtt került csak be a programba a Nomad, mivel valamely más csapat kiesett. Sebaj, nekünk így is jó volt.

A különféle élelmiszer-ellátó egységek és a kirakodósok áttekintése után a Hammer színpadhoz ballagtunk, Echo Of Dalriada-t nézni. Ők azok, akiknek először sikerült a metalt úgy ötvözni a magyar népzenével, hogy az nem csak hallgatható, de a metalos tábor nagy részének tetszik is.

Viszont a hangosítás olyan botrányosan rossz volt, hogy ebből meglehetősen kevés jött most át - pedig végre nagy színpadon, jó időpontban léphetett fel ez a rendkívül tehetséges csapat. Laura éneke vékonykán szólt, a gitárok még úgy sem, talán csak Tadeusz egyébként remek dobjátékát lehetett rendesen hallani.

Szomorkodva kullogtunk át a Világzenei színpadhoz, Robert Plant koncertjére. Lássatok csodát: az bezzeg gyönyörűen szólt! Jó, hogy ott nem volt zúzás, de azért a koncert kb. 50 %-a hard rock volt! Mert naná, hogy Plant mester elővett pár Led Zeppelin klasszikust, amiket persze még véletlenül sem úgy adtak elő, ahogy megszokhattuk, de még a legelborultabb verziónál sem éreztem azt, hogy túlzásba viszik az öncélú művészkedést. Ellenkezőleg, Plant végtelenül szimpatikus és békés figurának bizonyult, aki mentes minden sztárallűrtől, ellenben mind a mai napig hátborzongatóan jól énekel.

Szántai Zsolt figyelemre méltó ekulturás cikkéből idemásolom, miket játszottak: If I Ever Get Lucky; Freedom Fries; Seven Is Seven; Black Dog; Going To California; 29 Palms; Friends; Tin Pan Valley; Four Sticks; Gallows Pole, meg ráadásnak egy hosszú egyveleg, benne a Whole Lotta Love-val. Nekem személy szerint a Going To California volt a csúcspont, bár persze az összes Zep klasszikus szíven ütött, és a szólóban íródott dalai is mind jók voltak. Mondanom sem kell, az összes zenész szédületesen játszott (minden különösebb villongás nélkül), a dobostól meg külön kikészültünk. Bárki legyen is, elképesztő, miket művel!

A koncert után az addig sem túl rendesen viselkedő tömeg egészen csúful kezdett elvonulni, így beletelt némi időbe, mire kiverekedtük magunkat a sűrűjéből, és egy napra két ilyen sorbanállós, heringezős élmény kissé sok volt, de aztán az alvás sokat segített.


Sziget / második nap, 2006. aug. 10.

A hírhedten antikommersz Angertea tehetett róla, hogy már délután 3-kor a Szigeten voltunk. Pedig a nagymágocsi trió még a saját rajongóit is képes elijeszteni, olyan félelmetes. Van, aki szerint unalmas volt, de nem baj, nekem tetszett. Ha ugyan ez a helyes kifejezés. Merthogy, ahogy Jándzsi mondá, sokkoló a zenéjük, és ilyenformán szörnyű és borzalmas, ha viszont úgy nézzük, ez a Neurosis/Tool-rokon zene annyira sűrű és súlyos bír lenni, hogy az valamiféle perverz élvezetet is tud okozni. És megdöbbenésemre, a Rockinform színpadon pont így szóltak.

Gergő hozta a szokásos elmebeteg átkötő szövegeit, most épp pl. az őzek és a vaddisznók voltak terítéken, és ha lenne olyan díj, hogy a Sziget legőrültebb konferansza, biztos ő kapná, épp csak sehol nem írnák meg, mivel sosem mond olyat, amit idézni lehetne magukra valamit adó sajtóorgánumokban. Egyébként egész sokan nézték őket, többen, mint amennyit le bírtam fotózni. Feltűnhet a laikusoknak, hogy milyen kulturáltan szórakoznak ezek a fiatalok - de az Angertea esetében a pogó, a headbang és a stage-dive belül zajlik. Pl. a gyomorban :)

Aztán a Cadaveres-be néztünk bele. Körmi és új bandája jófajta modern metal/HC ötvözetet nyomat, ami annak ellenére is kiderült, hogy a Hammer színpad hangosítása továbbra is kritikán aluli volt. De miután erre rájöttünk, inkább mentettük a füleinket.

Némi kaja után az egyik főbb útvonalon forgalmi dugóba futottunk. Mint kiderült, egy dudás meg egy dobos tolta a vérpezsdítő, középkori jellegű muzsikát, elég spontán módon. Jó volt, sokan be is szálltak a táncba, meg az ugrába és bugrába, és az egész a régi Szigetek barátságos hangulatát idézte.

Legközelebb a Ministry-be néztünk bele, akik a Nagyszínpadon produkáltak iszonytató zúzást. Brutál hangos volt, és folyamatosan őröltek, ezért kb. 10 perc után léptünk. Annyi alatt is felfogtuk az üzenetet, hogy tudniillik George Bush tehet a világ bajainak kb. 89%-áról, és gondolom, ez volt a cél. Mindenesetre Jourgensenék, akik bevallottan akkor írják legjobb albumaikat, amikor épp valamelyik Bush van hatalmon, simán bevehetnék x-edik tagnak az ifjabbik George-ot, hiszen a kivetítőn is elég sokat szerepelt...

S mivel lemondtunk a Ministry ipari zajáról, örömünket lelhettük a Subscribe modern metaljában - már amennyire a továbbra sem javuló hangosítás engedte. A fickók változatos és ötletes zenét tolnak, melyben a Rage Against The Machine-féle rap/hip-hop dolgoktól a nu metalon és metalcore-on át a Dillinger/Meshuggah-féle elborult matekos témákig nagyon sok minden van - még jó dallamok is! Ráadásul a színpadi munka sem béna náluk, szóval ha előbb-utóbb nagy sikereik lesznek, akkor majd azt mondhatjuk: megérdemelték.

A talpig fehérbe öltözött Blind Myself élvezetét is a keverőpult határozta meg: picit javult, de kezdett túl hangos lenni. Valójában sajnálom, hogy mára csak az énekes Gergő maradt meg az eredeti gárdából, mert mind a négyen igazi fazonok voltak, de akik most alkotják a bandát, azok sem rossz arcok, sőt.

És ami a legfontosabb, ugyanolyan jól zenélnek, ami ez esetben egyenlő volt a zsibbasztóan súlyos zúzással. Az Amerikát is megjárt csapat újfent félelmeteset produkált a színpadon, és amennyit az elhangzó új dalokból ki bírtam hámozni, az őszre várható Ancient Scream Therapy album lesz ugyanolyan jó, mint a legutóbbi Worst-Case Scenario.

Aztán a punk-hardcore-metal egyveleget szenzációs dallamokkal tetézve nyomató Death By Stereo-ból csak úgy 5 nótát bírtunk - a szutyok hangosítás meg a halmozott fáradtság mellett itt már a másnapi program is közbeszólt, így hát idejekorán feladtuk, mélyen sajnálva, hogy a Sick Of It All kimarad.


Sziget / ötödik nap, 2006. aug. 13.

Talán egy dalról maradtunk le a De Facto műsorából (a BKV, ugye...). Tóth Gyuláék, mondván, matinéidőpontot kaptak ott a Hammeren, jó pár új dalt eljátszottak a készülő albumról. És mind jó volt. Ezeknek a dark sarlatánoknak olyan dalírói vénájuk van, hogy azt sok külföldi banda is megirigyelhetné.

Amikor meg aztán belekezdtek abba a totál Cult-os nótába, amihez Gyula még egy csörgőt is elővett, végtelenül elégedett, széles és letörölhetetlen vigyor ült ki a képemre. Így kell slágert írni! (És utóbb az ember el is mesélte, hogy tényleg 3 perc alatt született a dal, szinte magától.) Persze azért az eddigi két lemezről is játszottak ezt-azt, amik most is nagyon jól estek. Nekem elhihetitek, ha ezek a csókák finnek vagy angolnak születnek, ma tízezerszámra adnák el az anyagaikat.

A Stereochrist nem rég jelentette meg második albumát, a Live Like A Man (Die As A God)-ot, de az elsőről is játszottak. Makó Dávid, az annyira már nem is új énekes szőrös, erőteljes torkú frontember, aki vonzza a tekintetet, és a többiek is láthatóan élvezték a muzsikálást. Jöttek egymás után a feelinges témák, a mocsár mélyéhez hasonlatosan húzós riffek, és a nép mosolyogva léggitározott rájuk.

Az utolsó dal pedig a Bury Me In Smoke volt, a doom/sludge stílus alapvetéséről, azaz a Down NOLA című albumáról, és Dávid mellé felsorakozott rá Holdampf Gábor (Wall Of Sleep énekes) is, és akkora zúzás ment a nóta alatt, amekkorát a Cathedral is csak a legnagyobb slágereivel tudott előidézni.

Az említett Wall Of Sleep a Moby Dick után következett, akik miatt sajnos rövidült a programjuk. Az első sorokban voltam mindvégig, és módfelett élveztem a Black Sabbath örökérvényű zenéjében gyökeredző, hátborzongató doom dallamokat és riffeket. A hangosítás továbbra sem állt a helyzet magaslatán, de még így is áradt a dalokból az Érzés meg a Súly, ennek megfelelően a Sziget egyik legjobb koncertjeként fogok erre a bulira emlékezni.

Az Evergrey jó zenét játszik, tudom én. Progresszív és power metal ötvözetét, nagyívű európai dallamokkal, meg minden. Mégsem tudom igazán szeretni. Talán az elmúlt években eltelítődtem az ilyesmi zenékkel, nem tudom, de ahogy a Wigwamban sem, itt sem jött be. Igaz, itt rosszul is szólt. Mentünk inkább pakolni valamit a vészesen kongó gyomrunkba.

Akkortájt futottunk bele valami furcsa masinák versenyébe – a különös gépezeteket nem kevésbé szokatlan ruhákba öltözött alakok hajtották, meg volt tűz és füst. Elég bizarr, s enyhén ijesztő élmény – és leginkább nem tudom, mi a pokol volt ez…

Ja, és hogy egy kicsit a Gastronomicon rovathoz is kapcsolódjak: a Szigetben persze kb. minden egyes ital- meg ételáruda az azonnali meggazdagodás lehetőségét látja, s ugyanez igaz kb. mindenki másra is, aki ott valamit árul. A gond az, hogy olcsón jó helyett többnyire drágán rosszat kapsz. Persze, gondolom, a helypénz sem piskóta, meg ugye azokat a szerencsétleneket is fizetni kell, akik szénné melózzák magukat a pultok mögött, de akkor sem tudok semmi jót kívánni a cégvezetőknek...

A brit Cathedral-t viszont nagyon vártuk. Itt a fájdalom-küszöböt túllépő, az ember egész testét folyamatosan ostorozó hangerővel volt gond - amúgy maga a koncert óriási volt. Lee Dorrian ugye egy élő doom-ikon, aki már ritkán ragadtatja magát sajátos koreográfiájú táncmozdulatokra, ám hangja pont olyan reszelős-semmilyen-furcsa-mégis-szerethető.

A fickónak olyan kisugárzása van, mint valami sámánnak, de mellé sajátos humorral is bír. És persze társaival egyetemben olyan doom himnuszokat írtak és adtak elő, mint az Autumn Twilight, a Ride, a Hopkins (The Witchfinder General) vagy a Soul Sacrifice. Ezek mondjuk mind korai dolgaik, de végül is minden lemezük rendben van, a legutóbbi The Garden Of Unearthly Delights meg különösen jól sikerült. Szóval öröm volt őket látni, és az is öröm, hogy nem süketültünk meg...


Sziget / hatodik nap, 2006. aug. 14.

E nap a holland The Gathering-ről szólt, és nem csak nekem. 18 órakor, víg napsütés közepette csaptak bele a húrokba, és akár régebbit, akár újabbat, akár lebegőset, akár rockosabbat játszottak, nekem tetszett. Az immáron anyukaként is domborító énekesnőből áradt a bűbáj, a kedvesség, és a máskülönben akár depresszívnek, borongósnak, sötétnek is leírható dalaik is minimum vidám bólogatásra késztették az egybegyűlt jókora tömeget.
Sőt, valamikor még egy strandlabda is előkerült a nézőtéren.

A programban volt mindenféle, amit a Gathering tud, bár persze egy Liberty Bell, egy On Most Surfaces, pláne egy Strange Machines jóval nagyobb ovációt váltott ki belőlünk, mint az elszállt, pszichedelikus témák. De mondom, nem én vagyok az, aki ebben a koncertben igazi hibát bírt volna találni, nekem fülig ért a szám, és ez így volt jó.

Aztán átsétáltunk a PestiEst színpadhoz Isten Háta Mögött-re (bár maga a színpad messze nincs annyira a periférián). Ők mára a szakma kedvencévé nőtték ki magukat, egy rakás zenész meg egyéb, a zenével a rajongásnál némileg sűrűbben foglalkozó fazon jelent meg a koncertjükön. Mondjuk, hogy mennyi volt köztük, aki már a demóknál is azt mondta, hogy jó lesz ez, azt nem tudom, de ez nem minősítés - az IHM mindmáig igen borult és nehezen befogadható, kaotikus muzsikát játszik, amiben iszonyat sok minden van.

Aki most látta-hallotta őket először, annak mondjuk nem lettem volna a bőrében, de még ha akadt is ilyen a hallgatóságban, az is biztos elismerte, hogy a Tavaszi nemződüh egy zseniális sláger, és pont.


Sziget / hetedik nap, 2006. aug. 15.

A hetedik napon Isten megpihent, ennek emlékére ez lett a Sziget legördögibb napja, már ami a Hammer színpadon felbukkanó zenekarokat illeti - de ez sem feltétlenül igaz.

Már a déli nap is a Szigeten tűzött a fejünkre, csak hogy megnézhessük a négy lányból álló Angelus-t. Alaposan megváltozott a csapat felállása, mióta legutoljára láttam őket, és sokat is fejlődtek.

Ha az egyszeri rocker túlteszi magát a sokkon, hogy itt négy szép csaj zenél, ráébred, hogy leginkább modern metalnak nevezhető, amit csinálnak, és bár Tóth Csilla sokkal többet üvölt, mint énekel, finomabb dolgokat is tudnak, nem csak zúzni. Máté Éva gitárosnak különösen jó riffjei, témái vannak, melyekben néhol még némi délies feeling is felbukkant. Ami meg Csilla vokalizálását illeti, elsőre biztosan megdöbbentő, de nem csinálja rosszul.

Az utánuk következő Stardrive viszont nagyot dörrent. Ők amolyan stoner/doom/sludge/Southern rock keveréket játszanak, hatásaik között a Lynyrd Skynyrd és a Black Sabbath épp úgy megtalálható, mint mondjuk a Down és a Crowbar.

Cselényi Csaba énekes-gitáros mondjuk kevésbé üvölt, viszont baromi feelingesen tud énekelni, és erőnek sincs híján a hangja. Ugyanez a dalaikra is igaz, a jó öreg riffeket, témákat képesek voltak úgy új dalokká gyúrni, hogy nincs az embernek folyamatosan ezt-itt-hallottam-azt-meg-ott érzése. Jó hangulatú bulit nyomtak, amin az első, Rust c. album dalai mellett pár új is felcsendült, amik alapján a kettes korong sem lesz gyenge.

A Black Leaves-nek kb. a felét láttuk, és annak ellenére, hogy a verőfényes napsütés egyike azon kellékeknek, amit az ilyesfajta dark-gót-death-doom metalhoz még csak véletlenül sem szokás alkalmazni, alighanem az általam valaha látott legjobb bulijuk volt ez.

Ami részint a Rockinform színpad továbbra is jól működő hangosításának volt köszönhető, de a banda is kitett magáért a nagy melegben, és lojális rajongóik csoportja is igyekezett jól érezni magát. Zenéjükben a komplexebb témák és a népzenei hatások is helyet kapnak, és az áriázós női- meg a hörgős férfi ének is az ízlésesség határain belül jár náluk. OK volt, na.

A Blood Rainbow komplex death metalja is elég jól meg bírt dörrenni a szabad ég alatt, ugyanazon színpadon, de ezt már kevesebb lelkesedéssel néztük. A hiba nem a zenekarban volt - korgó gyomorral a tűző nap alatt nem pont erre vágytunk.

Viszont jó volt megpihenni egy kicsit azon a dombon, ami a Vándor Vurstlira vagy mire nézett. Nem vagyok egy cirkusz-fan (az Automataszínházat sem néztük meg), de ennek a helynek mégis varázsos hangulata van. Aztán láttunk embereket folyékony csokoládéval teli fürdőmedencében birkózni, s tetőtől talpig csokiba borítva kimászni onnan. Tyűha.

Utóbb a Nagyszínpadhoz térültünk, ahol a négy szintén csokiszínű zenészóriásból álló Living Colour tette tiszteletét.

A `80-as évek vége felé Amerikában nagy sikereket aratott zenekar úgy két éve éledt újjá, egy olyan albummal (CollideØscope), ami ha csak a zenét nézzük, szerintem még az addigiakat is felülmúlta.

Ez utóbbi turnéjával jártak már nálunk (azóta is bánom, hogy nem tudtam ott lenni), de a mostani bulinak volt egy plusz különlegessége: Corey Glover énekest, aki épp Júdás szerepét énekli a Jesus Christ Superstar-ban Ted Neely-vel, a King`s X torka, Doug Pinnick helyettesítette!

 

És bár szeretem a Colour-t, a King`s X a legeslegnagyobb kedvenceim egyike, és naná, hogy nem kellett csalatkoznom Pinnick-ben. Elsőre kicsit furcsa volt a basszusgitárja nélkül látni, de jól elvolt egy szál mikrofonnal is, táncolt, ugrált, láthatóan élvezte a koncertet - s mellé úgy énekelt, ahogy csak ő tud.

 

Vernon Reid gitáros (a RATM/Audioslave-es Tom Morello-t megelőzve) már a kezdetektől kitűnt kísérletező, sajátos stílusával, Doug Wimbish basszer egy időben a Rolling Stones-ban is játszott, és Will Calhoun dobossal együtt valami megveszekedett ritmusszekciót alkotnak.

 

Volt pár villantós rész is, de ennyi belefért, amúgy meg döbbenetesen fesztelenül muzsikálták le a napot is az égről. Mi elég elöl, a két Doug előtt álltunk, és az egy dolog, hogy így még szemkontaktus is volt velük, és annyit vigyorogtak meg poénkodtak, hogy nem lehetett nem velük örülni, de pl. azt is láttam, amikor Wimbish odapillantott a nézőtér szélére, ahol épp nekiveselkedett valaki a bungee jumpingnak, majd rábólintva játszott tovább.

De hogy!

 

Mondták páran, hogy nem szólt jól a koncert, és lehet is benne valami, de ott elöl ez nem tudott érdekelni. Pláne, hogy a King`s X-től is játszottak egy számot, a kis egyszerű, ám ütős Looking For Love-ot az Ear Candy-ről - ezzel végképp megvettek. De nyilván a Colour nóták is sütöttek, a legnagyobb ugrálás persze a Cult Of Personality-re ment, de a ráadásként leadott Time`s Up is sokakat megmozgatott. Meg az is, amikor az a három emberke, akiket talpig csoki borított, bevonult az első sorba... Mi megúsztuk, de frankón érezni lehetett a csokoládé illatát. Bizarr élmény, de illett ehhez a fantasztikus koncerthez!

 

Eztán a Sear Bliss pár dalába hallgattunk bele a Hammer színpadon. Szeretem zenéjük emelkedettségét, amit nem csupán Pál Zoltán harsonájának köszönhetünk, és azt is, hogy amikor black-es őrlés van, annak is megvan a maga súlya, ereje.

 

Viszont így a hetedik napon nekünk az utóbbiból már nem sok volt, így a finn Ensiferum-ból sem néztünk túl sokat. Zenéjük leginkább a Tales.../Elegy korszakos Amorphis-ra emlékeztet, azaz finn népzenei ihletésű dallamok és death-be hajló zúzások egyaránt vannak benne, és jó is, csak hát az a fránya hangzás...

 

A Morbid Angel-ből is csak úgy 4-5 számot bírtunk, de itt sem szimplán a fáradtság űzött ki minket. Bár nem is tudom, ez az iszonyatosan sűrű és súlyos zene meg tud-e egyáltalán szólalni rendesen élőben.

Nem mondom, még a Sziget körülményei közt is tekintélyt parancsoló, monumentális és pusztító volt a csapat zenéje, de csak nem 100%-os.

 

A délután még részegeskedő Trey Azagthoth gitáros-zseni játékába mondjuk nem lehetett belekötni, ahogy a többi, szintén nagyszerű zenész is hozta a szintet. Eric Rutan méltó gitárostársa volt Trey-nek, Pete Sandoval dobolása egyszerűen embertelen, és persze az egyelőre csak pár turné erejéig visszatért David Vincent, az eredeti felállás énekes-basszere is hozta az öblös hörgést, meg a számára bizonyára elmaradhatatlan kirohanásokat minden ellen, amit nem szeret - de nekem azért hiányoztak a nem vele készült, mégis szintén gigászi albumok nótái.

 

Mindenesetre ha az előző nap punk orgiáját (Exploited) túlélte is a Hammer sátor, a hetedik nap után biztosan nem sok maradt belőle, amit még szét kellett szedni...