Főkép
Mielőtt belépett a legfelsőbb tanács termébe, Gabriel Baines előreküldte a szimulákrumát, hátha megtámadják. A szimulákrum – melyet művészien úgy kiviteleztek, hogy minden apró részletben hasonlítson Bainesre – számos dologra használható volt, hiszen az ötletes manus klán gyártotta, ám Baines csak önvédelemre használta; élete egyetlen célja saját védelme volt, ezért is lehetett lakója a para telepnek, azaz Adolfville városnak a hold északi csücskében.
Természetesen több alkalommal is járt Adolfville határain kívül, ám csakis itt érezte magát biztonságban – vagyis viszonylagos biztonságban –, ennek a városnak a vaskos falai között. Ami egyben bizonyította, hogy a para klánban való tagsága nem csak ürügy, szimulált technika, hogy bejusson a legerősebben megépített, életerős és fejlődő városi térségbe. Baines kétségtelenül őszinte volt.
Például ott volt látogatása a hebék hihetetlenül megalázó viskóiba. Nemrégiben egy munkáscsoport szökött tagjait kereste, akik hebék lévén talán visszavánszorogtak Gandhitownba. A nehézséget az jelentette, hogy neki minden hebe egyforma volt: mocskos, görnyedt alakok koszos ruhában, akik csak vihognak és képtelenek bármiféle összetettebb folyamatra összpontosítani. Egyszerű fizikai munkára lehet őket használni, másra semmire, csakhogy mivel Adolfville véderőit folyton fejleszteni kellett a manusok támadásai ellen, a fizikai munka jelenleg igencsak jól jövedelmezett. Egy para pedig be nem mocskolná a kezét. Na szóval a hebék düledező viskói között iszonyú rettegés fogta el, végtelenül kiszolgáltatottnak érezte magát a hitvány tákolmányok között. Kartonpapír-szeméttelep volt, lakókkal. A hebék viszont békésen éldegéltek menedékeikben.
Ma, erre az évente kétszer megtartott tanácsülésre, ahol az összes klán képviselteti magát, természetesen a hebék is küldtek delegáltat, s mivel ő jött a parák nevében, egy szobában kell ülnie egy – szó szerint – büdös hebével. Aligha felemelő feladat. Talán idén az a kócos, kövér Sarah Apostoles lesz megint.
Ennél azonban jobban aggasztotta a manusok küldöttje. Mint minden para, ő is rettegett minden egyes manustól. Sokkolta féktelen erőszakosságuk, egyszerűen nem tudta felfogni, mi értelme lehet. Évekig szimplán ellenségeknek könyvelte el őket, ám ez még nem magyarázott meg semmit. Ők élvezték az erőszakot, perverz örömöt leltek abban, hogy törnek-zúznak, hogy megaláznak másokat, főleg a parákat, mint ő.
Hiába tudta ezt, nem segített, már a gondolatra is inába szállt a bátorsága, hogy netán vitába kell szállnia a manus delegálttal, Howard Straw-val.
Asztmásan szuszogó szimulákruma visszatért, mesterséges Baines-vonásain kényszermosollyal.
– Minden a legnagyobb rendben, uram. Nincs halálos gáz, nincs veszélyes mértékű elektromos kisülés, nincs méreg a vizeskancsóban, nincs kémlelőlyuk lézerfegyvernek, nincs rejtett gonosz gépezet. Véleményem szerint biztonságban beléphet. – Kattanva megállt és elhallgatott.
– Senki nem ment oda hozzád? – kérdezte óvatosan Baines.
– Még senki nem érkezett meg – felelte a szimulákrum. – Kivéve persze a padlót seprő hebét.
Chuck egy életen át finomította önvédelmi módszerein, így először most is csak résnyire nyitotta ki az ajtót, hogy meglesse a hebét.
A hím hebe lassú, monoton mozgással sepert, arcán a megszokott, bárgyú hebe-kifejezés, mintha teljesen elmerülne a munkában. Hónapokig tudná csinálni és nem unná el; a hebék nem fáradnak bele semmilyen feladatba, mivel még a változatosság fogalmát sem értik. Na persze az egyszerűségnek is vannak előnyei, merengett Baines. Őt például lenyűgözte a híres hebe szent, Ignatz Ledebur, aki spiritualitást árasztva vándorolt városról városra, terjesztve ártalmatlan hebe személyiségének melegét. Abból aztán hiányzik mindenféle fenyegetés…
És a hebék legalább nem próbálják megtéríteni az embereket, még a szentek sem. Nem úgy, mint a skizó misztikusok. A hebék csak azt akarják, hogy hagyják őket békén, s ennek érdekében minden évben az élet újabb és újabb nyűgeitől szabadulnak meg. Próbálnak visszatérni a növényi léthez, csak vegetálni.
Baines ellenőrizte lézerpisztolyát – rendben volt –, s úgy döntött, nincs veszélyben. Lassú léptekkel átsétált a tanácstermen, és leült egy székre. Majd hirtelen átült egy másikba. Az előző túl közel volt az ablakhoz, jó célpontot szolgáltatott volna egy orvlövésznek.
Aztán úgy gondolta, a többiek megérkezéséig hecceli kicsit a hebét.
– Mi a neved?
– J-Jacob Simion – felelte az, és csak sepert tovább, arcán az idióta vigyorral. A hebe sosem tudja, mikor heccelik. Vagy ha igen, nem érdekli. Apátia minden iránt, ez a hebe módi.
– Szereted a munkádat, Jacob? – gyújtott cigarettára Baines.
– Igen – kuncogott a hebe.
– Mindig padlót sepersz?
– He? – A hebe nem fogta fel a kérdést.
Nyílt az ajtó, és a dundi, de csinos Annette Golding, a poli delegált jelent meg, hóna alatt a retikülje, kerek arca kipirult, zöld szeme csillogott, ahogy pihegett.
– Azt hittem, elkéstem.
– Még nem – állt fel Baines, hogy széket húzzon ki a nőnek, közben szakértően felmérte: nem hozott fegyvert. Viszont a fogínyében elrejthetett mérgező spórákat tartalmazó kapszulákat, vélte Baines, így amikor visszaült, a nagy asztal túlsó végére telepedett. A távolság igencsak értékes faktor.
– Meleg van itt – mondta a még mindig izzadó Annette. – Futottam felfelé – s rámosolygott azzal a mesterkéletlen mosollyal, ami néhány polira jellemző. A férfi vonzónak is találta… csak adna le pár kilót. Azért így is tetszett neki, és kihasználta ezt az alkalmat, hogy elcsevegjen vele, némi erotikus felhanggal.
– Annette, maga olyan kellemes ember. Nagy kár, hogy nem ment férjhez. Ha hozzám jönne…
– Igen, Gabe, maga megvédene – mosolygott Annette. – A szoba minden sarkát lakmuszpapírral rakná ki, atmoszféraelemzők zümmögnének, vitrinnek álcázott semlegesítőket szerelne be sugárzás ellen…
– Ezzel ne vicceljen – torkollta le Baines mérgesen. Vajon hány éves lehet a nő? Húsznál nem több. És mint minden poli, olyan gyerekes. A polik nem nőnek fel, változatlanok maradnak, mert mi a polizmus, ha nem a plasztikus gyerekkor továbbélése? Végül is a bolygó minden klánjának gyerekei is polinak születnek, közös, központi iskolába járnak, és csak tíz-tizenegy évesen indulnak el a maguk útján. És némelyek, mint Annette, sosem.
Retiküljéből a nő csomag cukrot vett elő és szaporán falni kezdte.
– Ideges vagyok, ilyenkor ennem kell – magyarázta. Megkínálta Bainest is, ám ő nem kért. Végül is sose lehet tudni. Immár harmincöt éve őrizte az életét, nem állt szándékában elveszíteni egy triviális sugallat miatt; ha még harmincötöt akar élni, mindent előre át kell gondolni, kiszámolni,.
– Gondolom – társalgott Annette –, megint Louis Manfreti képviseli majd a skizó klánt. Az ő jelenlétét mindig élvezem, olyan érdekeseket mesél, a primitív dolgokat olyan különösen látja. Föld és ég állatai, föld alatt csatázó szörnyek… – Tűnődve szopogatta a kemény cukorkát. – Maga szerint valóság, amit a skizók látnak, Gabe?
– Nem – felelte őszintén Baines.
– Akkor miért töprengnek és beszélnek róla annyit? Nekik mindenesetre valóságosak.
– Az csak miszticizmus – jelentette ki lenézően Baines. Szimatolt; természetellenes szagot érzett, valami édeskéset. Aztán rájött, hogy Annette haja az, és megnyugodott. Vagy éppen ezt akarja elérni? Hirtelen újra éber lett. – Kellemes a parfümje – füllentette. – Mi a neve?
– A vadon éjszakája. Egy házalótól vettem, aki az Alfa II-ről jött. Kilencven bőrbe került, egy havi fizetésem – mondta szomorú szemmel –, de csodálatos az illata, nem találja?
– Legyen a feleségem… – kezdte megint Baines, aztán elhallgatott.
A depi képviselő állt meg az ajtóban. Félelemtől gyötört, beesett arcának meg dülledt szemének látványa szíven ütötte Bainest. Te jó isten, nyögött magában, nem tudva, hogy együtt érezzen szegény depivel, vagy csak lenézze. Végül is össze tudná szedni magát, minden depi össze tudná szedni magát, ha lenne szemernyi bátorságuk is. Csakhogy a bátorság teljesen hiányzik a délre fekvő depi telep lakóiból. Ezen szinte kézzelfoghatóan érződött: megállt az ajtóban, félt beljebb lépni, közben teljesen megadta magát a sorsnak, annak, hogy pár pillanat múlva úgyis meg kell tennie, pontosan azt, amitől fél… Egy rökény meg csak elszámolna kettesével húszig, aztán sarkon fordulna és menekülne.
– Kérem, fáradjon be – csalogatta Annette, egy székre mutatva.
– Mi értelme ennek a beszélgetésnek? – lépett be lassan a depi, megrogyva az elkeseredéstől. – Csak marjuk egymást. Nem értem, mi értelme leülni ezekkel a civakodókkal. – Azért rezignáltan leült, fejét leszegte, kezét csüggedten összekulcsolta.
– Annette Golding vagyok – mutatkozott be a nő. – Ő pedig Gabriel Baines, para. Én poli vagyok. Maga meg depi, ugye? Abból látszik, ahogy maga elé néz – nevetett, de együtt érzőn.
A depi nem felelt, még csak a nevét sem árulta el. Baines tisztában volt vele, hogy egy depinek nehezére esik a beszéd, megerőltető neki összeszedni hozzá az energiát. Ez a depi valószínűleg félt, hogy elkésik, azért érkezett korán; túlkompenzáció, jellemző rájuk. Baines nem kedvelte őket. Haszontalanok önmagukban és többi klánnak is. Miért nem halnak ki? És a hebéktől eltérően még kétkezi munkára se jók, csak lefekszenek a földre és remény vesztve bámulnak fel az égre.
Annette odahajolt Baineshez:
– Vidítsa fel.
– A frászt. Mit érdekel engem? A saját hibája, hogy olyan, amilyen. Megváltozhatna, ha akarna. Ha erőt venne magán, tudna hinni jó dolgokban. Neki se rosszabb a sora, mint nekünk, sőt talán még jobb is, végül is csigalassan dolgoznak. Bárcsak én dolgozhatnék olyan keveset egy évben, mint egy átlagos depi.
A nyitott ajtón most egy magas, középkorú nő sétált be hosszú, szürke kabátban. Ingrid Hibbler volt, rökény; némán számolt magában, ahogy körüljárta az asztalt, minden székre rákoppintva. Baines és Annette vártak. A padlót seprő hebe felnézett és vihogott. A depi vakon meredt maga elé. Végül Miss Hibbler megtalálta azt a széket, ami numerológiai szempontból kielégítette; kihúzta, mereven leült, majd két kezét összetéve szaporán mozgatta ujjait, mintha láthatatlan védőköpenyt kötne magának.
– Belefutottam Straw-ba a parkolóban – mondta, magában számolva. – A manus küldöttbe. Fúj, micsoda alak. Majdnem elgázolt. Nekem kellett… – Elhallgatott. – Nem érdekes. De ha az aurája egyszer megfertőzi az embert, nehéz megszabadulni tőle – borzongott meg.
– Idén ha megint Manfretit küldik a skizók – mondta Annette csak úgy –, talán nem is az ajtón jön be, hanem az ablakon. – Jókedvűen nevetett. A hebe csatlakozott hozzá. – És akkor még várunk a hebére.
– E-e-engem küldtek Gandhitownból – szólalt meg Jacob Simion, monoton lengetve a seprűt. – Cs-cs-csak gondoltam, ki-kiseprek, míg várok – mosolygott jámboran mindenkire.
Baines sóhajtott. A hebék küldöttje egy gondnok. De persze mind azok, ha nem is igazából, hát potenciálisan. Tehát marad a skizó és a manus, Howard Straw, aki jön, amint végzett a parkolóban a többiek ijesztgetésével. Hát jobb, ha velem nem próbálkozik, gondolta Baines. Mert a lézerpisztoly a derekamon nem szimulált. Ráadásul még ott a szim is a folyosón, csak hívnom kell.
– Szóval miért jöttünk össze? – kérdezte Miss Hibbler, a rökény, majd lehunyt szemmel, röpdöső ujjal számolt tovább: – Egy, kettő, egy, kettő.
– Hallottunk egy pletykát – felelte Annette. – Egy idegen hajót láttak. Biztosak vagyunk benne, hogy nem az Alfa II kereskedői. – Aztán tovább ette a cukrot. Baines komoran látta, hogy már majdnem az egész zacskót elfogyasztotta. Nagyon jól tudta, hogy Annette-nek dienekefalikus zavara van, és amikor feszült vagy aggódik, csak rosszabb.
– Egy hajó – kelt életre depi. – Talán kiszabadít minket ebből az iszonyatból.
– Milyen iszonyatból? – kérdezte Miss Hibbler.
– Tudja – fészkelődött depi. Ennyire futotta neki, újra komor kómába zuhant. Egy depinek mindig minden iszonyatos. És persze a változástól is retteg, töprengett Baines növekvő lenézéssel, de egy hajó… Lenézése ijedtségbe fordult. Igaz lenne?
Straw, a manus tudni fogja. A Da Vinci Heightson a manusoknak kifinomult készülékeik vannak a bejövő forgalom észlelésére. Valószínűleg eleve onnét származik a hír. Hacsak nem egy skizó misztikus látta egy vízióban.
– Biztos csak trükk – mondta ki hangosan.
A szobában mindenki, még a komor depi is ránézett. A hebe egy pillanatra abbahagyta a seprést.
– Azok a manusok mindennel bepróbálkoznak – magyarázta Baines. – Így akarnak fölénk kerekedni, megfizetni nekünk.
– Miért? – kérdezte Miss Hibbler.
– A manusok mindnyájunkat gyűlölnek, mert kegyetlen, barbár parasztok, tudatlan rohamkatonák, akik azonnal a fegyverük után nyúlnak, ha meghallják a „kultúra” szót. A metabolizmusuk része.
És még ez sem volt teljesen igaz; ha őszinte akart lenni, maga sem tudta, a manusok miért bántanak olyan szívesen bárkit, hacsak nem a fájdalom okozás puszta gyönyöréért. Nem, gondolta, ennél több kell hogy legyen mögötte. Rosszindulat és irigység; irigyelnek minket a kulturális felsőbbrendűségünkért. Akármilyen változatos a Da Vinci Heights, nincs rend, nincs esztétikai egység; az egész befejezetlen, úgynevezett „kreatív” projektek zűrzavara, amiknek sosem jutottak a végére.
– Straw kicsit bárdolatlan, az igaz – kezdte lassan Annette. – Nyughatatlan. De miért tenne jelentést idegen hajóról, ha nem látott? Ezt nem magyarázta meg.
– Én tudom, hogy a manusok, és főleg Howard Straw ellenünk vannak – mondta a magáét Baines. – Cselekednünk kell, hogy megvédjük magunkat a… – elhallgatott, mert nyílt az ajtó és Straw robogott be.
Vörös hajú, nagydarab, izmos férfi volt. Mosolygott. Őt aztán nem zavarta egy idegen hajó megjelenése a pici kis holdjukon.
Már csak a skizó küldöttre vártak, aki szokás szerint egy órát fog késni. Valahol éppen transzban tekereg, elveszve egy archetipikus valóság zavaros víziójában, az ideiglenes világegyetem mögötti kozmikus proto-erőkében, abban az állandó látomásban, amit úgy neveznek: Urwelt.
Akár kényelembe is helyezhetjük magunkat, gondolta Baines. Már amennyire Straw jelenlétében lehetséges. Meg Miss Hibblerében; őt se nagyon kedvelte. Sőt igazából egyiküket sem, kivéve talán a feltűnően nagy mellű Annette-et. Vele meg nem jut egyről a kettőre. Szokás szerint.
De ez nem az ő hibája, az összes poli ilyen: soha senki nem tudja, éppen merre fognak ugrani. Szándékosan ellenkeznek, szembeszállnak a logika szabályaival. Nem lepkék, mint a skizók, nem is agyatlan gépek, mint a hebék. Nagyon is élnek. Éppen ez tetszett neki a legjobban Annette-ben: az élettelisége, frissessége.
Merevnek, fémesnek érezte magát tőle, mint akit vastag acélba zártak; archaikus fegyver egy értelmetlen, réges-régi háborúban. A nő húszéves, ő meg harmincöt, talán erről van szó. Vagy mégsem. Aztán az jutott eszébe: Biztos direkt csinálja, azt akarja, hogy rosszul érezzem magam.
S válaszul egyből jeges, körmönfontan megalapozott para-gyűlölet tolult fel benne a nő iránt.
Annette pedig, aki úgy tett, mintha minderről fogalma sem lenne, csak falta tovább a cukrot.

Az Adolfville-ben félévente megrendezett gyűlésre delegált skizó küldött, Omar Diamond nézte a világot, s a felszín alatt és felett látta a halál ikersárkányait, a vöröset és a fehéret; a sárkányok csatájától remegett a síkság, odafent meghasadt az ég, és az aszott, bomló szürke nap nem sok vigaszt szolgáltatott a világnak, melyből gyorsan szivárgott el a mé meglévő csekélyke életerő.
– Állj – szólt Omar felemelt kézzel a sárkányokhoz.
A belvárosi járdán felé közeledő férfi és a göndör hajú lány megtorpantak.
– Mi van vele? – kérdezte a lány undorral. – Valamit csinál.
– Csak egy skizó – felelte a férfi. – Látomása van.
– Az örök háború újfent kitört – zengte Omar. – Az élet erői fogyatkoznak. Hát egyetlen ember sem hozza meg a végső döntést, és ajánlja fel életét áldozatként, hogy feltöltse őket?
A férfi a feleségére kacsintott:
–Tudod, néha ha megkérdezed ezeket, érdekes választ kaphatsz. Gyerünk, kérdezz tőle valamit. Ne azt hogy: „Hol hagytam el tegnap az ollómat?” Valami általános dolgot. Mi az élet értelme, vagy ilyesmit.
A nő félénken nézett Omarra:
– Elnézést, de mindig szerettem volna tudni, hogy… van élet a halál után?
– Nincs halál – felelte Omar. Elképesztette a kérdés, mert hatalmas tudatlanságról árulkodott. – Amit „halál”-nak nevez, az csupán a csírázás fázisa, mely során az új létforma szunnyad, várja, hogy a következő inkarnációba szólítsák. – Felemelt kézzel mutatta. – Látja? Az élet sárkányát nem lehet megölni. Miközben vére vörösre festi a mezőt, minden oldalról újabb alakjai szökkennek fel. A földbe temetett mag újra kidugja a fejét. – Azzal otthagyta a férfit meg a nőt.
El kell jutnom a hatemeletes épülethez, mondta magában. Ott vár a tanács. Howard Straw, a barbár. Miss Hibbler, a zsémbes, akit számok gyötörnek. Annette Golding, maga az élet, beleugrik mindenbe, ami hagyja, hogy önmaga legyen. Gabriel Baines, aki állandóan az ellen védekezik, ami sosem támadja meg. Az együgyű a seprűvel, aki mindnyájunknál közelebb van Istenhez. És a szomorú, aki sosem néz fel, akinek még neve sincs. Hogy nevezzem? Talán Ottónak. Nem, legyen Dino. Dino Watters. A halált várja, és nem is sejti, hogy egy üres fantomra vár; még a halál sem védheti meg a saját énjétől.
Mikor odaért a para település, Adolfville legmagasabb épületéhez, levitálni kezdett, majd a megfelelő ablaknál megállt, és körmével addig kapart az üvegen, míg ki nem nyitották neki.
– Mr. Manfreti nem jön? – kérdezte tőle Annette.
– Idén nem lehet elérni – magyarázta Omar. – Átkerül egy másik tartományba, és csak ül. Az orrán keresztül tápláljuk.
– Brr – borzongott meg a nő. – Katatónia.
– Öljék meg és vége lesz – tanácsolta durván Straw. – Azok a macska-skizók semmire nem jók. Csak csapolják Jean d’Arc város forrásait. Nem csoda, hogy a maguk települése olyan szegény.
– Anyagiakban szegény – értett egyet Omar –, de gazdag az örök értékekben.
Tartotta a távolságot Straw-tól, nagyon nem kedvelte. Straw törő-zúzó volt. Élvezettel csinálta, szeretetből; nem muszájból. Straw magától volt gonosz.
Ugyanakkor ott ült Gabe Baines. Mint a parák általában, ő is kegyetlen, de ő kénytelen volt az lenni, önvédelemből. Annyira meg akarta védeni magát, hogy ezért tett rosszat. Őt nem lehetett érte elítélni, Straw-t igen.
– Áldott legyen ez a gyűlés – ült le Omar. – Életadó hírekről halljunk, ne az ártó sárkány cselekedeteiről. – Straw-ra nézett. – Mi az információ, Howard?
– Egy fegyveres hajó – felelte Straw széles, élveteg vigyorral. Élvezte az izgalmukat. – Nem az Alfa II-ről jött, hanem egy másik rendszerből. Lehallgattuk a gondolataikat. Nem kereskedni jöttek, hanem… – szándékosan nem fejezte be. Látni akarta, ahogy vonaglanak kínjukban.
– Meg kell védenünk magunkat – jelentette ki Baines. Miss Hibbler rábólintott, majd vonakodva Annette is. Még a hebe is abbahagyta a vihogást és nyugtalannak tűnt. – Mi itt, Adolfville-ben megszervezzük a védelmet. Számítunk magukra, Straw, a technikai készülékekben. Sokat várunk maguktól. Ez kivételes alkalom, elvárjuk, hogy a közös jó érdekében beszálljanak.
– A „közös jó” – gúnyolódott Straw. – Úgy érti, a „mi” javunk.
– Istenem, muszáj mindig felelőtlennek lennie, Straw? – fakadt ki Annette. – Nem tudna egyszer gondolni a következményekre? Legalább a gyerekeinkre legyen tekintettel. Ha magunkat nem is, őket meg kell védenünk.
Omar magában így imádkozott: „Az élet erői keljenek fel és győzedelmeskedjenek a csatamezőn. A fehér sárkány meneküljön meg az állítólagos halál vörös mocskától. A védelem méhe burkolja be ezt a kis földet, és óvja meg azoktól, akik a szentségtelenek táborához tartoznak.” És hirtelen eszébe jutott, amit az úton idefele látott, az ellenség érkezésének előfutára. Ahogy átlépett egy csermelyt, a víz vérré vált. Most értette meg, mit jelent a jel. Háborút és halált, talán a Hét Klán és a hét város pusztulását… vagyis hatét, ha nem számolja a szemétdombot, ahol a hebék élnek.
Dino Watters, a depi rekedten morogta:
– Végünk van.
Mindenki rámeredt, még Jacob Simion, a hebe is. Tipikus depi beszéd.
– Bocsáss meg neki – suttogta Omar. És valahol a láthatatlan birodalomban az élet szelleme meghallotta és megbocsátott a haldokló teremtménynek, Dino Wattersnek a Cotton Mather Estates településről.

Kettő

Chuck Rittersdorf épp csak egy pillantást vetett a régi lakásra a repedezett falakkal, a süllyesztett lámpákkal, amik már biztos nem is működnek, a divatjamúlt falszélességű ablakkal és a kopott, koreai háború előtti csempés padlóval, majd azt mondta:
– Megteszi.
Ahogy elővette a csekk-könyvét, összerezzent a nagy öntöttvas kandallótól. Az 1970-es évek, azaz a gyerekkora óta nem látott ilyet.
A rozoga épület tulajdonosnője azonban gyanakodva szemlélte a papírjait.
– Ezek szerint maga házas és vannak gyerekei is, Mr. Rittersdorf. Őket nem hozhatja a lakásba, ez benne volt a hirdetésben: „agglegény, állásban, nem iszákos”…
– Ez a lényeg – mondta fáradtan Chuck. Taszította ez a kövér, középkorú nő a vénuszi füttyöstücsök-bőr ruhában és vubpapucsban. Már most rémesen érezte magát. – Elköltözöm a felségemtől. A gyerekek nála maradnak. Ezért kell lakás.
– De biztos meg akarják majd látogatni – húzta fel bíborra festett szemöldökét a nő.
– Nem ismeri a feleségemet.
– Á, jönnek majd. Ismerem én ezeket az új szövetségi válótörvényeket. Nem olyanok, mint régen. Volt már bíróságon? Megvannak az első papírok?
– Nincsenek – ismerte el. Most kezdte el az egészet. Az előző éjjelt hotelban töltötte, előtte pedig… nos az volt az utolsó kísérlet a lehetetlenre: továbbélni Maryvel.
Odaadta a főbérlőnek a csekket, az pedig visszaadta a papírjait és kiment. Chuck betette az ajtót, majd odament az ablakhoz, és lenézett az utcára, a járművekre, légkocsikra, a gyalogosrámpákra és mozgójárdákra. Fel kell majd hívnia az ügyvédjét, Nat Wildert. Méghozzá nagyon gyorsan.
A válás olyan ironikus, hogy csak na. Ugyanis a felesége házassági tanácsadó, méghozzá jó. Sőt itt a kaliforniai Marin megyében, ahol az irodája volt, a legjobbként tartották számon. Isten tudja, hány szétzilált kapcsolatot gyógyított meg. Az igazságtalanság netovábbja, hogy pont a felesége tehetsége és ügyessége űzte őt ebbe a förtelmes lakásba: saját sikeres karrierjétől Mary önkéntelenül is lenézte őt, s ez a lenézés az évek során csak nőtt és nőtt.
Tisztában volt vele, hogy ő közel sem olyan sikeres, mint Mary.
A munkája, melyet nagyon is szeretett, az volt, hogy szimulákrumokat programozott a csejen kormány titkosszolgálatának a véget nem érő propaganda-hadjáratra az USA-t körülvevő kommunista államok gyűrűje ellen. Személy szerint mélyen hitt a munkájában, de tény, hogy nem lehetett nemes vagy kifizetődő hivatásnak nevezni; a programok, amiket kiagyalt, enyhén szólva infantilis, elfogult és főleg törvénytelen kreálmányok voltak. A célközönség az USA és a szomszédos kommunista államok iskolásai voltak, valamint az alacsonyan iskolázott felnőttek. Szellemi favágó volt, mint ahogy azt Mary számtalanszor a szemére is vetette.
Habár a házasságuk hat éve alatt több állásajánlatot is kapott, ő maradt és tisztességesen végezte a munkáját. Talán mert szerette a saját szavait az emberszerű szimulákrumok szájából hallani. Talán mert fontosnak tartotta az ügyet; az USA politikailag és gazdaságilag védekező állásba vonult, valahogy meg kellett védenie magát. A kormánynak szüksége volt alacsony fizetésért dolgozókra, olyan pozícióban, amelyből hiányzott a hősies vagy nagyszerű jelleg. Valakinek be kellett programozni a propaganda-szimulákrumokat, akiket aztán szétszórtak a világban, akik aztán végezték a feladatukat mint a CIA, a Központi Ellen-hírszerző Ügynökség képviselői: agitáltak, meggyőztek, befolyásoltak. Csak aztán…
Három éve beütött a krach. Mary egyik ügyfele, Gerald Feld – aki egy hihetetlen bonyolult házassági problémával küzdött, amiben egyszerre három szerető is szerepelt – tévés volt, ő producerelte a híres Bunny Hentman show-t. Mary az alku részeként odacsúsztatott Feldnek több programkönyvet, amit Chuck még a CIA helyi, San Franciscó-i fiókjának írt. Feld érdeklődéssel olvasta őket, mert – és ez magyarázta Mary választását – jó sok humor volt bennük. Ebben nyilvánult meg Chuck tehetsége, a szokásos nagyzoló, komor cuccnál többre volt képes; mondták, hogy munkái szikráznak a szellemességtől. És Feld egyetértett ezzel. Megkérte Maryt, hogy hozza össze Chuckkal.
A kicsi, lerobbant lakás ablakánál állva, amibe egyetlen ruhadarab nélkül jött, Chuck most nézte az utcát és felidézte a beszélgetést Maryvel. Különösen gonoszra sikerült, igazi klasszikus veszekedés lett; jól jellemezte a kettejük közt támadt szakadékot.
Mary számára a dolog egyértelmű volt: itt egy álláslehetőség, alaposan át kell gondolni. Feld jól fizet és a munka nagy presztízzsel jár: a Bunny Hentman show végén hetente megjelenne Chuck neve a stáblistán mint forgatókönyvíró, és az egész nem-komcsi világban látnák. Akkor Mary is – és itt a kulcsszó – büszke lehetne a férje immár nyilvánvalóan kreatív munkájára. Mary számára a kreativitás volt az élet lényege. A CIA-nál programozni propaganda-szimulákrumokat, amik tanulatlan afrikaiaknak, latin-amerikaiaknak és ázsiaiaknak visznek üzenetet, az nem kreatív; hiszen az üzenet mindig ugyanaz, és különben is a CIA-nak rossz híre volt a liberális, pénzes, kulturált körökben, ahol Mary mozgott.
– Olyan vagy, mint… egy parkőr egy parkban – vagdalkozott. – Köztisztviselő. Ez könnyű, nem kell küzdeni. Harminchárom éves vagy, és máris feladtad, hogy legyen belőled valami.
– Figyelj, az anyám vagy, vagy a felségem? Miért abajgatsz folyton? Muszáj nekem mindig magasabbra másznom a létrán? TERPLAN-elnök legyek, azt akarod? – A presztízsen és pénzen kívül is volt még valami. Mary másnak akarta látni. Ő, aki a legjobban ismerte, szégyellte. Ha elfogadja a tévés munkát, másvalaki lesz, legalábbis Mary így okoskodott.
És logikusan gondolkodott, ezt neki is el kellett ismernie. Ennek ellenére kitartott, nem mondott fel, nem váltott. A bensőjében volt valami nagyon is lagymatag. Az ember esszenciája hiszterézisen alapul, tehát a külső hatás általi változás az előző állapottól függ, és ezt nem olyan könnyű legyűrni.
Odalent az utcán egy új hatajtós Chevrolet de lux landolt a padka mellett. Először csak bambán nézte, aztán hitetlenkedve döbbent rá – képtelenség, mégis igaz –, hogy a saját exe az: Mary. Máris megtalálta.
A felesége, dr. Mary Rittersdorf jött el látogatóba.

Rémület fogta el és növekvő kudarcérzet: még arra sem volt képes, hogy találjon egy lakást, ahol Mary nem találja meg. Pár nap és Nat Wilder elrendezi a törvényes védelmet, de most, ebben a pillanatban még tehetetlen. Be kell engednie.
Na persze nem lehetett nehéz dolga megtalálni, olcsón szerezhetett egy közepes nyomkövetőt. Csak elment egy nyom-inger irodába, egy robotnyomkövető ügynökséghez, és kért egy szimatot, odaadta neki az ő agyhullám-mintáját, a szimat pedig követte mindenhová, ahol megfordult azóta, hogy otthagyta Maryt. Manapság a nyomkövetés egzakt tudomány.
Vagyis ha egy nő meg akar találni, merengett, meg is talál. Biztos le lehet írni egy egyenlettel. Nevezhetné Rittersdorf Első Törvényének: a nyomkövető szerkezet az ember szökési vágyával egyenes arányban…
Kopogtak a lakás üreges ajtaján.
Ahogy merev lábbal, vonakodva ment, arra gondolt: Olyan szónoklatot vág majd le, amiben benne lesz minden ismert érv. Nekem persze nem lesz ellenérvem, csak az érzés, hogy ez nem mehet így tovább, hogy a lenézése olyan szakadást jelent köztünk, ami útját állja minden jövőbeni intimitásnak.
Ajtót nyitott. Ott állt Mary a sötét hajával, soványan, a drága (és legjobb) természetes gyapjúkabátjában, smink nélkül; egy higgadt, tanult nő, aki megszámlálhatatlan módon felsőbbrendű nála.
– Nézd, Chuck, én ezt nem tűröm el. Egy költöztető társasággal elvitetem a holmidat egy raktárba. Azért jöttem, mert a jelenlegi bankszámládról az összes pénzt akarom. Számlákra.
Tehát tévedett, nem lesz szónoklat édes észérvekkel. Ellenkezőleg, a felesége véglegesíti a dolgot. Teljesen megdöbbent, csak nézte leesett állal.
– Beszéltem az ügyvédemmel, Bob Alfsonnal – folytatta Mary. – Beadattam vele egy lemondó nyilatkozatot a házról.
– Hogy? Miért?
– Hogy rám tudd ruházni a te részedet a házból.
– Miért?
– Hogy meghirdethessem. Úgy döntöttem, nincs szükségem ilyen nagy házra, a pénzre viszont igen. Debbyt abba bentlakásos iskolába adom a Keleti Parton, amiről beszéltünk is.
Deborah volt a legidősebb gyerekük, de még csak hatéves, túl fiatal, hogy elküldjék otthonról. Te jó ég.
– Hadd beszéljek előbb Nat Wilderrel – próbált időt nyerni.
– Most akarom a csekket. – Mary nem mozdult az ajtóból, csak állt ott. A férfin csüggesztő pánik lett úrrá, a vereség és szenvedés sokkja. Máris vesztett, Mary bármire rá tudja venni.
Ahogy ment a csekk-könyvéért, Mary pár lépéssel beljebb jött. Olyannyira undorodott a lakástól, nem is szólt. Chuck összement ettől az undortól, nem bírta elviselni, nagy odaadással kereste a könyvet.
– Apropó – mondta társalogva Mary –, most, hogy végleg elhagytál, nyugodtan elfogadhatom azt a kormányzati ajánlatot.
– Milyen ajánlatot?
– Egy csillagközi projekthez keresnek konzultációs pszichológust. Meséltem. – Esze ágában sem volt fárasztania magát azzal, hogy részletezi.
– Ja, igen. – Valami rémlett Chucknak. – Jótékonysági munka. – A tíz évvel azelőtti Terra–Alfa konfliktus mellékhajtása. Az Alfa-rendszer egyik elszigetelt holdján letelepedett terraiakat két nemzedékkel ezelőtt elvágta egy háború. Rengeteg nyomortanya létezett abban a rendszerben, melynek huszonkét bolygója és tucatnyi holdja volt.
A nő elvette a csekket, összehajtotta és a kabátzsebébe dugta.
– Fizetnek valamit? – kérdezte Chuck.
– Nem – felelte Mary szórakozottan.
Vagyis pusztán az ő fizetéséből tartja el magát meg a gyerekeket. Megértette: Mary a bíróságtól várja, hogy rákényszerítse őt, a férjét arra, ami elől menekül a hatévi házasságból. Hatalmas befolyása van a Marin megyei bíróságra, így el fogja érni, hogy ott kelljen hagynia az állását a CIA-nál és máshol keressen munkát.
– Meddig leszel távol? – kérdezte. Nyilvánvaló volt, hogy az asszony jól ki akarja használni életük újraszervezésének ezt az időszakát, megtenni mindent, amit (állítólag) a férje miatt nem tehetett.
– Fél évig. Attól függ. Ne várd, hogy jelentkezem. A bíróságon Alfson képvisel. – Hozzátette: – Már beadtam a kérelmet a külön tartásdíjról, azzal nem kell törődnöd.
Tessék, a kezdeményezést még ebben is kivették a kezéből. Mindig is lassú volt.
– Minden a tiéd lehet – szaladt ki a száján.
A felesége arcán azonban az látszott: Csakhogy amit adni tudsz, az nem elég. A „minden” semmi, ami az ő eredményeidet illeti.
– Azt nem adhatom, amim nincs – mondta halkan.
– Dehogynem – felelte mosolytalanul Mary. – Mert a bíró is rá fog jönni arra, amire én. hogy ha kell, ha valaki kényszerít, igenis meg tudsz felelni az általános elvárásnak, ami jellemző kell legyen egy felnőtt férfira, akinek felesége és gyerekei vannak.
– De… nekem is kijár valamiféle élet.
– Elsősorban felénk vannak kötelezettségeid – jelentette ki Mary.
Erre nem tudott mit mondani, csak bólintott.

Később, miután Mary elment a csekkel, addig keresett, míg talált egy rakás régi homeolapot a szekrény mélyén, aztán leült az özönvízelőtti dán stílusú szófára a nappaliban, és nekiállt cikkeket keresni a csillagközi projektről, amihez a felesége csatlakozni akar, hogy házaséletét egy új életre cserélje.
Az egyik egyhetes lapban talált is egy több-kevésbé teljes cikket. Cigarettára gyújtott és alaposan végigolvasta.
A US Csillagközi Egészségügyi és Jóléti Szolgálat szerint azért van szükség pszichológusokra, mert a holdat eredetileg kórháznak szánták, pszichiátriai gondozónak az Alfa-rendszerbe költöző terrai bevándorlók számára, akik összeroppantak az űrközi gyarmatosítás abnormális, rendkívüli feszültsége alatt. Az ottaniak nem törődtek a holddal, csak kereskedők látogatták.
A hold jelenlegi státusáról csak a kereskedőktől lehetett tudni. Szerintük egyfajta civilizáció fejlődött ki az évtizedek alatt, mikor a kórház el volt vágva a terrai hatóságoktól. Minősíteni azonban nem tudták, mert nem tudtak eleget a terrai erkölcsökről. Mindenesetre helyben készítettek termékekkel kereskedtek, létezett helyi ipar. Chuck nem értette, hogy a terrai kormány miért akar beavatkozni. Viszont nagyon is el tudta képzelni ott Maryt; pontosan az a típus, akit a TERPLAN, a nemzetközi űrügynökség kiválaszt. A Mary-félék mindig sikerrel járnak.
Az ablakhoz ment és megint kibámult. Lassan, lopva ismét hatalmába kerítette az ismerős érzés, hogy semmi értelme folytatni, hogy bármit mond is a törvény meg az egyház, pillanatnyilag neki az öngyilkosság az egyetlen igazi válasz.
Talált egy kisebb ablakot, ami nyílt. Felhúzta és hallgatta egy légkocsi zümmögését, amint leszállt egy háztetőre az utca túloldalán. A hang elhalt. Várt, majd félig átmászott az ablakon, már a forgalom fölött csüngött…
S ekkor megszólalt a fejében egy hang, de nem a sajátja:
– Kérem, árulja el a nevét, akár akar ugrani, akár nem.
Chuck megfordult. Sárga ganümédeszi nyálkagomba folyt be hangtalan az ajtó alatt, s gyűlt kis gömbrakásba, ami fizikai lényét alkotta.
– Én bérlem a lakást szemben – közölte a nyálkagomba.
– A Terrán szokás kopogni.
– Nincs mivel kopognom. Különben is be akartam jutni, mielőtt… távozik.
– Az én dolgom, hogy ugrok vagy sem.
– „Egy terrai sem sziget” – idézte a nyálkagomba. – Isten hozta az épületben, amit mi bérlők viccesen úgy hívunk: „Kiszolgált Fegyverek Háza”. Vannak itt, akikkel találkoznia kell. Több magafajta terrai, meg jó néhány, változatos fiziognómiájú nem-T. Ezek közül lesz, amelyik taszítja, lesz, amelyik vonzza majd. Eredetileg egy csésze joghurtkultúrát akartam kérni magától, de jelenlegi tevékenységére tekintettel ez felérne egy inzultussal.
– Nem hoztam semmit. Még. – Visszaemelte a lábát az ablakból, be a szobába. Nem lepődött meg a ganümédeszi nyálkagombán. A nem-T látogatók gettóban éltek: akármilyen befolyásosak és előkelőek a saját társadalmukban, a Terrán kénytelenek ilyen nyomortanyákon tengődni.
– Ha lenne névjegykártyám, most adnék magának – gondolta a nyálkagomba. – Csiszolatlan drágaköveket importálok, használt arannyal kereskedem, és a megfelelő körülmények között fanatikus bélyeggyűjtő vagyok. Sőt jelenleg értékes korai US bélyegkollekció van a lakásomban, közte a Kolumbusz-sorozat négy darabja vadonatúj állapotban. Ha szeretné… Nem, látom magán, hogy nem szeretné. Mindenesetre az önmegsemmisítés vágya időlegesen alábbhagyott az elméjében. Ez jó. Az előbb felsoroltak mellett…
– A törvény értelmében nem kéne korlátoznia a telepatikus képességeit a Terrán?
– De, csakhogy a maga helyzete rendkívüli. Mr. Rittersdorf, én személy szerint nem alkalmazhatom, mivel nekem nincs szükségem propaganda-szolgáltatásra. Azonban számos kapcsolatom van a kilenc holdon, csak idő kérdése…
– Nem, köszönöm – vágott közbe Chuck durván. – Csak hagyjon békén.
Egy életre elég munkaügyi tanácsot kapott már.
– Azonban a feleségével ellentétben engem nem vezérel hátsó gondolat. – A nyálkagomba közelebb csorgott. – Mint a legtöbb terrai hímnek, az önbecsülése szorosan kötődik a keresőképességéhez, amely téren komoly kétsége és rendkívüli bűntudata van. Én tehetek az ügyben valamit, de időbe telik. Hamarosan elhagyom a Terrát, visszaindulok a holdamra. Mondjuk, fizetek magának ötszáz bőrt, természetesen US devizára gondolok, hogy velem tartson. Tekintse kölcsönnek, ha tetszik.
– Mit csinálnék én a Ganümédeszen? Hát maga sem hisz bennem? Van állásom, olyan, amilyen nekem megfelel. Nem akarom elhagyni.
– Tudat alatt…
– Hagyja békén a tudatalattimat. És engem is. – Azzal hátat fordított a nyálkagombának.
– Félek, hogy az öngyilkossági késztetés visszatér. Talán még ma.
– Csak jöjjön.
– Egyvalami segíthet magán, és nem az én szánalmas állásajánlatom.
– Akkor mi?
– Egy nő a felesége helyére.
– Most meg stricit játszik?
– Dehogy. Ez nem fizikai kérdés, pusztán gyakorlati. Találnia kell egy nőt, aki elfogadja, aki olyannak szereti, amilyen. Különben elpusztul. Hadd töprengjem el ezen. Addig is uralkodjon magán. Adjon nekem öt órát. És maradjon itt. – A nyálkagomba kicsorgott az ajtó alatt a folyosóra. Gondolatai elhalkultak. – Mint importőr és kereskedő, sok kontaktom van a Terrán mindenféle területen…
Chuck remegve rágyújtott. Majd elment az ablaktól jó messze, leült a dán szófára. És várt.
Nem nagyon tudta, hogyan reagáljon a nyálkagomba ajánlatára; egyszerre dühítette és megindította. Sőt megdöbbentette. Hogyan segíthetne rajta egy nyálkagomba? Képtelenség.
Egy órát várt.
Kopogtak. Nem lehetett a ganümédeszi, hiszen a nyálkagomba nem tudott kopogni. Felkelt és kinyitotta az ajtót.
Egy terrai lány állt kint.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete
Életrajz