FőképA kiállítás kurátora: Gerszi Teréz

Rembrandt Harmenszoon van Rijn 400 évvel ezelőtt, 1606. július 15-én született Leidenben. Ebből az alkalomból világszerte kiállításokkal emlékeznek meg róla. A nagyszabású megemlékezés-sorozatba a Szépművészeti Múzeum is bekapcsolódik.
A 2006. június 29. és 2006. szeptember 24. között megtekinthető kiállításon a nagy holland mester mintegy 170 rézkarca és 10 rajza látható.

Mit kell tudnunk Rembrandtról?
A világ egyik legismertebb festője, az egyik legjelentősebb XVII. századi holland művész.

Ebben az időszakban Hollandia aranykorát éli, mind politikailag mind pedig gazdaságilag a csúcson van, ami nekünk – és persze Rembrandtnak – azért érdekes, mert a jólét, meg persze a tehetség megrendelések tömegét biztosította a festőnek.

Persze ez a Hollandia azért még prűd, és némileg rossz szemmel nézi a művész szabados életmódját. De az ország virágzik, és az mindig kedvez a művészeknek.

Rembrandt két dolog rabja a műveiben: a drámáé és a fény-árnyék játéké. Zseniálisan ragadja meg és ábrázolja egy adott helyzet érzelmi vonatkozásait. Megszállottja a világításnak és a fény árnyék kettősségének.
A kiállítás a festő életművének minden pontjáról mutat rézkarcokat és rajzokat.

Miért pont a rézkarc az, amely az olaj mellett így megragadta a művészt?
Mert ott nincsenek színek, csak fények vannak meg árnyékok.

Tisztára látom magam előtt, ahogy az ifjú Rembrandt szemében őrült fény gyúl, mikor megismeri ezt a technikát.
Kicsit hunyorít, koncentrál, és fejben már karcol.
A rézkarcnál a negatív karcolódik bele a fémlapba, tehát ami ott sötét az a nyomaton világos – magyarázta a tanító.
Ekkor már biztos mosolygott az ifjú festő. És ez látszik minden egyes művén.
Tobzódik a sötétebbnél sötétebb feketékben, az egy hajszálnyi vonallal jelzett szürkékben és a teljes fehérekben.

A kiállítás főbb szálai: önarcképek, portrék, tájképek, jelenetek Jézus életéből és más vallási témájú művek, aktok.
Mindegyik szálon vannak korai és kései művek egyaránt, hogy lássuk a technikai, hozzáállásbeli változásokat. Természetesen magyarázó szövegek segítik a megértést.

Rembrandt hitelesen ábrázolta az érzelmek tükröződését az emberi arcokon, hiszen mint láthatjuk, a saját arcán kísérletezett.
Meg később másokén is.
Meg a testükön.

Látszik, ahogy az idő múlásával idealizmusa átalakul. Kezdetben szépített modelljein, kicsit színpadiassá téve a képeket, majd ezt levetkőzve az adott modellt egy valamilyen érzés – de nem feltétlenül a tökéletesség – kifejezésére használja.
Mit tesz a sok év.

A tájképeken érdemes elidőzni kicsit hunyorítva is, hogy lássuk, hogyan egyensúlyozta ki a sötét pacát a világos papírral, ahol a sötét paca a Holland táj egy részlete.

És ott vannak a vallásos képek. Ecce Homo-ból rögtön kettő, a második egy a technika hiányosságaiból adódó változtatás.
(Itt a technika hiányossága alatt azt kell érteni, hogy a hideg tű vésete hamar kopik, ezért kevesebb lenyomat készíthető. Az adott képen egy egész kis tömeg cserélődött le.)

Ebben a vonulatban kapott helyet a szerintem abszolút győztes kép, az 1654-ban készült Sírbatétel.
Egy pislákoló lámpa fényénél történik minden.
A kép több mint a fele fekete, meg nagyon fekete, de mégis mintha csak tegnap történt volna, annyira élő, mozgalmas a jelenet.
Meg kell nézni.

Fényképezni nem lehet, viszont a kiállított darabokhoz egészen közel hajolhatunk, hogy lássuk a finomabb részleteket.


Az emlegetett technikákról:

Rézmetszet:
Egy rézlemezre vésetik rá az ábra, amit felmelegítés után sűrű festékkel vonnak be. Ha kihűlt, erős nyomásra befesti a papírlapot.
A hidegtű a rézmetszet egy olyan változata, ahol valóban vékony, ceruzára hasonlító eszközzel karcol a művész.

Rézkarc:
Itt egy saválló védőrétegbe vésik az ábrát. Savfürdőben, ahol véset van, ott megmaródik a lemez, ahogy ép a védőréteg, ott nem.