Főkép

Mivel az ötödik Sziget-napon kizárólag a finn Rasmus produkciója érdekelt - ráadásul ez sem azért, mert különösebben megszólítana a muzsikájuk (egyetlen klipjüket, az „In The Shadows”-t láttam, ami inkább képi világa mintsem zeneisége miatt fogott meg), hanem mert hazai népszerűségük immár legalább három éve töretlennek tűnik -, öt és fél tíz között alapvetően bolyongással ütöttem el az időt.

Elsőként a Port.hu Talentum Színpadát céloztuk meg barátaimmal, ahol Szekeres Tamás zsűrizte épp a Spacesh!t nevű - a beharangozóval ellentétben - szerintem alapvetően űr-punk formációt. Az elsősorban elektronikus effektusokra (melyek néhol a Depeche Mode-ot, máskor viszont a Kraftwerket idézték), vokóderes énekre, és kemény gitárokra épülő zene legnagyobb meglepetésemre kategóriákkal jobban szólalt meg, mint este a HammerWorld sátrában fellépő, és számomra zeneileg sokkal többet nyújtó Evergrey. A metálosok mintha kissé a hangerő mindenek fölé helyezésének csapdájába estek volna a tisztább, mégis ütősebb megszólalás rovására.

Némi eszegetés-iszogatás után, az immár Makai Péter ekulturás szerzőtársammal kiegészült kis csapat a Tankcsapda nagyszínpados előadására vetődött el - nem teljesen szándékolatlanul. Eddig négyszer próbálkoztam a punkosan egyszerű ám metálosan kemény rock-trió műsoraival, és mindháromszor meg kellett állapítanom, hogy noha pontosan tudom, mivel hódítanak - mozdulni is alig lehetett a Nagyszínpad előtti hatalmas tér keverőpult előtti szakaszában -, Lukács Laciék elementáris muzsikája sohasem lesz az én zeném.

A színpadkép és a hangosítás ellenben egészen lenyűgöző volt. Barátaimmal el is kezdtünk azon merengeni, mi lenne, ha egyszer valódi nemzetközi nagyágyúkkal (Therion, Within Temptation, Leave’s Eyes, a régiek közül mondjuk a Whitesnake, a Metallica) több napos, felhígítatlan rock-fesztivált rendeznének ilyen háttérrel, ilyen körülmények között.

Aztán jött a rövid kitérő a már említett svéd metálosokhoz, majd a finnugor est fő száma: The Rasmus. Ha a Tankcsapdáról tudom, mivel mozgatja meg a közönségét, a sokkalta keményebb zenét sugalló nevű négyes (a Rasmus finnül a „thrash-mosh” megfelelője) még kevesebb kétséget hagy rajongói bázisának mibenléte felől. Elegendőnek tűnt néha a kivetítőkre nézni, ahol sorra tűntek fel az átszellemült arcú, többnyire gótikus kacatokkal vagy sminkkel kiegészített ruházatú tini lányok. Nem tévedhetünk sokat, ha kimondjuk, a Rasmus ugyanaz a metálvilágban, mint a Backstreet Boys vagy a Take That volt a populárisabb vonalon.

A finnek zenéjének általam feltételezett titka a nem egyszer kifejezetten agyas, elvétve kissé nehezen követhető, ám ennek ellenére első hallásra is könnyedén befogadható dallamokban, a dinamikus, több számban kifejezetten zúzós riffekben és refrénekben, és az együtt éneklésre szinte kínálkozó, könnyedebb versékben keresendő.

Míg Lauri Ylönen férfi szemmel nem feltétlenül vonzó fiú (a lányok ezzel minthogyha egész másképp lettek volna), vitathatatlanul jó hangú énekes, és remek frontember, aki egymaga is elviszi a hátán a bulit. Erre valószínűleg szükség is lehet, mivel az eltalált motívumokon kívül nem a rendkívüli hangszeres virtuozitás a domináns. Pauli Rantasalminak sikerült egyetlen klasszikus értelemben vett szóló nélkül végiggitároznia a koncertet - igaz, nyilván előre kidolgozott, nem különösebben tekerős kiállásokat azért hallhattunk tőle.

Ám a Rasmus hiába csak lájtosított - popba, vagy még inkább musicalbe hajló - rockkal szédíti a kamaszlányokat, a hangulat egyre forrósodott. A ráadások előtt, melyek közül az elsőt ki-ki a másik hangszerén adta elő, mi több finn szöveggel, a két legnagyobb sláger hangzott el. Elsőként a 2005-ös Hide From The Sun albumról ismert „No Fear” mozgatta meg meglehetősen a tini lányokat, amikor pedig felcsendültek a Dead Letters annak idején gótikus klippel népszerűsített slágerének, az „In The Shadows”-nak a hangjai, immár több tízezer rajongó tombolt, ugrált és énekelt együtt a bandával.

A Rasmus tagjai egyértelműen színpadra termett, tehetséges fiúk, noha a merésznek még véletlenül sem mondható instrumentális megoldásaikat nem hinném, hogy valaha is tanítani fogják a zenésztanodákban. És azt sem hinném, hogy ezentúl éjjel-nappal az albumaikat hallgatom majd munka után, arról azonban mindenképp meggyőztek, hogy nem követtem el hibát, amikor az ő produkciójukat választottam vasárnapi Szigetes főélményként.