Koncert: Robert Plant - 2006, Sziget

„Ha újra jön Rolling Stones, majd ne maradj le” – Charlie kb. ezt énekli valamelyik számában, amit régebben talán szerettem is, valamennyire. ’93-ban nagyjából így köszöntünk el egymástól pár ezren, annyi változtatással, hogy „ha újra jönnek a viking istenek, majd gyertek”.

Most, 13 évvel később „csak” az egyik jött el, de nekem (és úgy vettem észre, még „néhány” jelenlévőnek) ez is elég volt ahhoz, amit úgy hívnak… Boldogság? Ezzel a szóval egy ideje már óvatosan bánok, de igen, valami ilyesmiről volt szó. A részleteket, a körülmények ismertetését hagyjuk. Kit érdekel a tömegnyomor, a sok baromarcú, aki úgy érzi, neki fontosabb örömködni, mint az összes többinek, akiket letapos a bejáratnál felállított börtönrács előtt?
Ki foglalkozik ilyesmivel, amikor jön PLANT?

Rövid közelharc után megkaptam a karszalagomat, és röpke hatvan perccel később már ott is voltam a színpadnál. Amikor odaértem, Susheela „Love Trap” Raman éppen befejezte (ezt sajnáltam), és éppen rákezdte Boban Markovic (ezt is sajnáltam). Oké, nem vagyok trendi, nem vagyok művelt, hiába, nekem sehogy se jön be ez az úttörődobossal kiegészített rezesbanda. Ez van, most mit csináljak?

Inkább elindultam szétnézni. Találkoztam a Mantra dobosával, hát persze, hogy a Krisnásoknál, aztán pár ismerőssel, meg még néhánnyal, meg még néhánnyal, de ugye, ez csak a szokásos Sziget-effektus. Aztán fordultam visszafelé, mert már idő volt, közeledett a FÉL TÍZ (Plant-time).

Rezesek el, kis szünet, mindenféle világzene, konzervből, aztán egyszer csak egy ismerősebb dal, a Shine It All Around, a Mighty Rearranger című Plant-albumról, technósított vagy kiberesített változata. Szintén konzervből. Na, ez már JEL volt, amire oda kellett figyelni. Be is állt a közönség, ahogy kell, ugrásra és zeppelésre készen.

Fények, zenészek be a színpadra – ahogy a nagy könyvben meg van írva. Elkezdtek játszani, én meg néztem, honnan jön Plant, melyik oldalról, és hogyan. Integetni fog? Mindkét karját az ég felé nyújtja, ahogy a mai sztárocskák szokták diadalukat jelezni, mielőtt azt learatnák? „A belépő, az maga az ember” – mondta a nagy magyar színész, aki mostanában ment el. (Legyen békességed, Feri bácsi!)

Nos, Plant nem oldalról, nem hadonászva jött be. Nem is vettük észre, mikor lopózott a nekünk balra lévő szintispult, és a nekünk jobbra lévő dob-domb közé, a basszusgitáros (akkor még nagybőgőt szorongatott) mögé.
Beúszott a színpad közepére.
Vagy kiúszott.
Mindegy.
A belépője tökéletes volt.
Szerény.
Egy null a javára.
Allűrmentes öltözék: farmer, fehér póló.
Kettő null.

Ami ezután jött, körülbelül fogalmam sincs hány percben, az számomra maga volt a csoda. Nem csak azért, mert szeretem a Zepet, Plant zenéjét, és a legutóbbi két albuma (Dreamland; Mighty Rearranger) is nagyon bejött, hanem mert…
Profi. Ez a legjobb szó. Minden a helyén volt, ami meg esetleg mégsem volt ott, azt a hozzám hasonló átlagos néző nem vette észre. (Szar lehet a szakmabelieknek, meg a gyakorlott kritikusoknak.)

Komolyan mondom, az első kb. negyven perc alatt háromszor tudtam, hol vagyok:
1.) észrevettem, hogy „jé bazze, nekem tátva maradt a szám”;
2.) hirtelen nem tudtam, ki az a halott Arthur, akinek Plant az egyik dalt ajánlotta, és ezt sürgősen ki kellett derítenem;
3.) levizipisztolyozott egy nem is tudom milyen divatkasztba tartozó, idétlen kisp*a.

Jöttek sorban a dalok. Ennyit fogtam fel. És azt, hogy k* jó. Komolyan mondom, ha nincs mellettem egy ismerős, aki szorgalmasan fotózott, és jegyzetelt, és még hangfelvételt is készített a mobiljával (baromi rossz lett; minek csinálta?), akkor fogalmam se lenne, miket játszottak. Plant-Zep-Plant-Zep-Plant, és megint tátva maradt a szám, és szerencsére elég közel álltam a színpadhoz, nem szennyezte a látványt a kivetítő - tényleg, mi értelme van az MMS-nek; ki a … kíváncsi mások kiskutyájára vagy smárolására, amikor…
Amikor!

Szivacs voltam. Egy olyan szivacs, ami szívja befelé, magába a hangokat, a látványt, de csak szelektíven (állítólag volt körülöttem némi lökdösődés, egy hínárhajú meg egy kopasz között), csak célzottan – ide most csak az jöhet be, ami ott, a színpadon játszódik; mellettem leszakadhat az ég. Tőlem akárhányan üvölthetik a Black Dog á-áá-á-ááá-ját, nem érdekel; nem érdekel, hogy éppen melyik szám szól, mit számít ez, úgyis ismerem mindet.

De ez most MÁS.
És észreveszem az apró zenei poénokat, a gitáros arabos trükkjeit és mozgását, a szintis mit-tudom-én minek nevezett megoldásait, amelyek mindig pontosan jöttek, a szükség szerint kőkeményen dörrenő, vagy dzsesszesen sikálós dobolást, a basszust (volt egy basszusszólószerűség is; jó volt, de vajon melyik dalban?); meg Skint, aki egy elmebeteg, meg gitáros, és olyat, de olyat játszott, aztán meg olyan lírai volt, hogy…
Hogy.

Meg Robert Plantet.
Az ő esetében felejthetők a jelzők. Neki nincs szüksége ilyesmire.

Van egy bootleg koncertlemezem, amin a számok közti szünetben Plant halálba cikizi a franciákat. Mindenféle marhaságot kérdez tőlük, a francia közönség meg mindenre „jeeee”-vel válaszol.
Plant: „Imádjátok a csigákat, mi?”
Franciák: „Jeeee!”
Plant: „Egy szót se tudtok angolul, igaz?”
Franciák: „Jeeee!”.

Na, most nem került ilyesmire. Mondjuk úgy, nem kommunikált különösebben a közönséggel, legalábbis nem volt egy VH1-storyteller. „Some new songs, some old songs”; „Thank you friends” – kábé ezen a szinten maradt, nem kényszerítette rá a közönséget, hogy különösebben megerőltesse az agyát. Szóval, a dalok, amiket a mellettem hivatalnokkodó ismerős szerint eljátszottak: If I Ever Get Lucky; Freedom Fries; Seven Is Seven; Black Dog; Going To California; 29 Palms; Friends; Tin Pan Valley; Four Sticks; Gallows Pole. (Ha valami kimaradt, bocs.)

És aztán a döbbenet:
- Thank you friends, see you next time!
És levonultak.
Na, ezt nem lehet annyiban hagyni!
A „vissza, vissza!” nem volt túl egységes, mert kb. 6 különböző nyelven szólt, de Planték levették a lényeget.
Visszajöttek.
Egyetlen szám erejéig.
Ami tartott vagy 25 percig.
Egy szám, ami annak a párszáz metálgyereknek is nagyon bejött, akik bal szélről, a büfé és a cédéssátor mögül, a Nagyszínpad irányából éppen akkor nyomultak előre.

Egy szám. Egyveleg. Miből állt? Elemezgesse, boncolgassa, aki akarja. Én beértem azzal, hogy élveztem.
Whole Lotta Love.
Kész.
Ennyi.
A varázslat véget ért.
Sürgősen hazajöttem. Ezek után minden más zajszennyezés lett volna.