Főkép

Miért nem megy gyorsabban ez az átkozott HÉV?
Miért nem vagyok még ott?
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok keringtek az agyamban miközben az ominózus zöld szerelvényen utaztam a Filatorigát megálló felé. A pulzusszámom és a vérnyomásom érezhetően megemelkedett, mire a bejárathoz értem, és amikor végre „átverekedtem” magam a biztonsági embereken, minden visszaállt a normális kerékvágásba.

Hazaértem talán? – villant át az agyamon. Igen, most – igaz, csak öt napig – ez a hely lesz az otthonom. És rájöttem, hogy szeretem a Szigetet. Nagyon.

Első utam a kora délutáni órákban a HammerWorld sátorhoz vezetett, ahol a Dirty Dance kezdte meg a pénteki műsort. Mintha az életük múlt volna a Szigetes fellépésükön, valami elképesztő vehemenciával álltak neki Angyalék a rock `n` rollnak. Attila (az énekes) nem hazudtolta meg önmagát, folyamatosan kereste a kapcsolatot a közönséggel, próbált minket aktív résztvevőként bevonni koncertjükbe. Ennek eredményeként jó pár nótát a közönség egyes tagjai énekeltek, amikor az énekes elugrott a sajtós „árokba” és orruk alá dugta a mikrofont. Kicsik (a Dirty Dance koncertjein mindig vannak 8-10 éves rajongók is) és nagyok egyaránt kivehették részüket a showból.

Természetesen az elmaradhatatlan Cult nóták is felcsendültek, hiszen a Dirty Dance tagjai fanatikus rajongói Ian Astbury zenéjének. Ráadásul a „Vad száj” című nóta alatt a Sziget léggitárbajnoka is színpadra lépett, ezzel is tovább tüzelve azt a – sajnos – kevés számú közönséget, aki négy órakor vette a fáradságot és megnézte az ország egyik legjobb dirty rock bandáját.

A remek kezdés után lassú ügetésbe kezdtem a Présház felé, hogy összefussak Z barátommal és a többiekkel. Innen a Világzenei Nagyszínpad felé vettük az irányt, ahol a Les Boukakes nevű francia zenekar kápráztatta el a nagyérdeműt remekbe szabott muzsikájukkal. A tuniszi, algériai, korzikai és francia srácokból álló formáció sikeresen varázsolta el a közönséget néhol kemény rock alapokra építkező zenéjével.

A koncert után nyakunkba vettük a Szigetet és persze a Hilltopnál kötöttünk ki. A Nagyszínpad előtt elhaladva egy pillantást vethettünk a Sziámi éppen kezdődő koncertjére. Mivel kisebb változások voltak a műsorban, a Sziámi korábban kezdett és alig pár száz ember álldogált így a deszkák előtt. Mi tovább nyomultunk a borozó felé, ahol komolyabb barátságot kötöttünk Olivérrel.

Így kissé kapatosan lépegettünk a Világzenei felé ismét, ahol Enzo Avitabile & Bottari feat. Manu Dibango fergeteges koncertjének lehettünk szem és fültanúi. Ezek az olasz srácok boroshordókon dobolnak, ez adja zenéjük alapját.
Kiegészülve fúvós szekcióval, tradicionális pengetős hangszerekkel és szintivel sikeresen varázsolták elénk az olasz tradicionális zenét keverve a modern kor hangzásvilágával.

Hordók után Balaton. Egyszerűen kihagyhatatlan számomra Víg Mihály és zenekara. Ahogy gondoltam, a koncert gerincét a melankolikus nóták alkották, így nem csoda, hogy a társaságomban lévő bulizni vágyó hölgyek sietve távoztak a Bahia sátrából. Sebaj, majd rájönnek. Azért itt is ért meglepetés, Dönci (szólógitáros, az Európa Kiadó alapítója) ugyanis nem lépett színpadra a zenekarral, különféle problémák miatt. A helyettesítésére „beugró” sráccal nem volt semmi baj, értette a dolgát, de nekem így egy kicsit felemásra sikeredett ez a koncert.

Több éve egyszerűen képtelen voltam bejutni a Másfél koncertjeire. Mindig dugig volt a sátor, ahol épp felléptek. Legutoljára a Nagyszínpadon láttam őket a Szigeten élőben. Most, talán a késői(?) kezdésnek (hajnal 1 óra) köszönhetően bejutottam a Wan2 sátorba. A nap lezárásaként egy olyan eszméletlen audiovizuális bombát dobott rám a Másfél, hogy még most is megborzongok, ha rágondolok.

Egyszerűen hihetetlen energia áramlott felénk, nem csoda, hogy az egész sátor táncra perdült és majdnem az extázisig fokozott hangulatban mulatott át másfél órát. A koncert után nem is maradt más vágyam, mint hazajutni és regenerálódni a szombati Fear Factory koncertre.