Főkép1974-ben jelent meg először ez a különös című regény, mely egyike azon kevés Philip K. Dick műveknek, amik kaptak valamiféle elismerést, méghozzá a legjobb sci-fi regénynek járó John W. Campbell Memorial Award-ot (de Hugo-ra és Nebulára is jelölték).
Ebből persze nem kell semmi különösebb következtetést levonni, csak mint tényt írom le. És hát Dick esetében elég kevés dologra lehet azt mondani, hogy tény…

A könyv főszereplője Jason Taverner, az ismert tévésztár, aki egy fejlett, ám a rend és nemzetőrség által erősen ellenőrzött jövőbeli államban él.
Miután gyilkossági kísérletet követnek el ellene, egy olyan, az eddig megszokottal csaknem teljesen megegyező világban ébred fel, ahol senki nem tud róla semmit.
És ez nem merül ki annyiban, hogy harmincmilliós rajongótáborából egy sem ismeri fel többé az utcán – az összes nyilvántartásból eltűnik. Papíron egyszerűen nem létezik – márpedig ez könnyen veszélybe sodorhatja fizikai létét is.

Jason, aki egy speciális fajnemesítési program tárgya is egyben, igyekszik menteni a menthetőt, közben a legkülönfélébb (és többnyire nem éppen könnyű eset) nőkkel fut össze, akik mind tesznek valamit célja érdekében – vagy ellenében.
Ám ezzel felhívja magára a rendek figyelmét is, ami nem túl szerencsés húzás, s miközben egyre magasabb beosztású hatósági személyekkel hozza össze sorsa, egyre bonyolódik a helyzet.
És egy idő után már ő maga sem tudja, mi is a valóság, ki és miféle drogot vett be, és így tovább.

Tipikus, jellegzetes dick-i fordulatok ezek. És nem lehet elégszer leírni, hogy Dick regényei képesek elérni, hogy az olvasó kételkedni kezdjen az őt körülvevő valóságában.
Ez szinte minden művére igaz, ahogy az is, hogy van néhány téma, filozófiai kérdés, amit szinte megrögzötten kutat és tárgyal írásaiban. Mintha csak szeretne minden egyes lehetőséget, minden egyes, bármely apró momentum változtatásával kialakuló új felállást, elképzelést, helyzetet kielemezni.
És ez véletlenül sem jelenti azt, hogy Dick művei ugyanarról szólnak.

Történeteihez, cselekményeihez hasonlóan bámulatos és szédítő módon tudja csűrni-csavarni a filozófiai fejtegetéseket, a „mi-lenne-akkor-ha-ez-és-ez”-eket is.
Meglehet, hosszú távon az olvasó kitapasztalja, mik és/vagy milyenek az alapvető dick-i kérdések, fordulatok, figurák, ám alig hiszem, hogy bárki emberfia képes lenne előre megmondani egy-egy újabb írásáról, hogy mi is lesz a végkimenetele.
Vagy, ami azt illeti, hogy pontosan mikor mi is történik, és mit is akart az író közölni… Legalábbis egynémely műve esetében. De ez életrajza (Philip Kindred Dick) ismeretében nem is olyan meglepő.

Mindazonáltal a Csordulj könnyem, mondta a rendőr ha mégoly’ elborult is sok helyen, és ha mai emberi eszünkkel itt-ott talán nehezen elképzelhető/felfogható is, végeredményben kerek, befejezett sztori, ráadásul az érett, szépirodalmi szinten író, félelmetesen jó jellemábrázoló Dick műve.
Alighanem ennek köszönheti a Campbell díjat.

Egyébként úgy érzem, ez a könyv a magányról szól. A halálról is, ami erősen foglalkoztatta az írót, de minden modern pszichés problémánk illetve ősi félelmünk mellett, amik Dick műveiben (így itt is) felbukkannak, a Csordulj könnyem, mondta a rendőr szinte tisztán és egyszerűen, hovatovább rendkívül emberien jeleníti meg a magányt, illetve az attól való félelmet.

Philip K. Dick legtöbb regénye, a fentebb vázoltak mellett, tartalmaz valami apróságot, ami még külön ízt, fűszert ad neki. Itt ez a címhez kapcsolódik.
Dick nagy zenerajongó volt, s a „Flow, My Tears” című dal a reneszánsz egyik leghíresebb lant-játékosának és zeneszerzőjének, John Dowland-nek a műve, melyet egyesek minden idők legszomorúbb zenei darabjának neveznek.
Dowland ehhez írott versének versszakai jelennek meg szép fordításban az egyes fejezetek elején. Megtaláltam a neten egy nem túl jó minőségű, de legalább meghallgatható verzióját:
(FlowMyTears)

Kapcsolódó írásunk:Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete
Életrajz

Részlet a regényből