Főkép1

Úgy saccoltam, hogy a srác a húszas évei elején járhatott. Nem tudtam pontosan megmondani, mert olyan keveset láttam az arcából. Vörösesbarna szakálla a szeme alatt kezdődött, ami viszont szódásüvegaljú, vastag keretű szemüveg mögött bújt el. Khaki színű katonai inget viselt kigombolva, alatta pedig egy pólót, ami egy akkor divatba jött, Dél-Dakotában főzött, a hírek szerint organikus vízből főzött sört hirdetett. Barna kordbársony nadrágot viselt, kék futócipőjén aranyszínű sáv futott végig. A vállára egy Braniff Airlines feliratú táskát dobott, rosszul manikűrözött kezében William Cowper verseinek olcsó kiadását tartotta.
A könyvet letette a pénztárgép mellé, belenyúlt a zsebébe, előszedett két negyeddollárost, majd a könyv mellé tette őket.
– Ó, szegény Cowper – fogtam meg a könyvet. Kötése meglazult, ez volt az oka, hogy az olcsó könyvek asztalára került. – A kedvencem „A nyugdíjas macska”. Szerintem ebben a kiadásban is benne van. – A férfi egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát, miközben én a tartalomjegyzéket olvastam. – Itt is van. Ötvenegyedik oldal. Ismeri a verset?
– Nem hiszem.
– Imádni fogja. Az olcsó könyvek darabja negyven cent, de ha hármat vesz, csak egy dollárba kerül. Biztos, hogy ezt az egyet akarja?
– Biztos – tolta elém a két negyeddollárost. – Csak ezt az egyet.
– Értem – mondtam, és megnéztem magamnak az arcát. Istenigazából csak a szemöldökét láttam, ami azonban nyugodtnak látszott, és ezt nem hagyhattam. – Negyven cent a Cowperért, három cent meg a kormányzónak Albanyben, ami összesen annyi, mint… – A pultra támaszkodtam, és rávillantottam ellenállhatatlan mosolyom. – Harminckét dollár és hetven cent – jelentettem ki.
– Hogyan?
– Az a Byron. Bőrbe kötve, aranyozott lapszélekkel, és ha jól emlékszem, tizenöt dollár az ára. A Wallace Stevens első kiadás, és tizenkét dollárért gyakorlatilag ingyen van. A regény maximum három dollár lehet, de szerintem azt csak el akarja olvasni, mert ha eladja, alig keres rajtam valamit.
– Nem tudom, hogy miről beszél.
Kiléptem az asztalom mögül, és odaálltam közéje és az ajtó közé. Nem úgy nézett ki, mint aki meg akar lépni, de mivel futócipő volt rajta, sohase lehessen tudni. Nehéz megjósolni, hogy egy tolvaj mire készül.
– A táskában – mutattam. – Gondolom, azt is ki akarja fizetni, amit abba tett bele.
– Ebben? – nézett a táskára értetlenül, mintha mélységesen meglepte volna, hogy ott lóg a vállán. – Ebben csak az edzőcuccom van. Tudja, zokni, törülköző, meg ilyenek…
– Akkor akár meg is mutathatja nekem.
A homlokára izzadság ült ki, de megpróbált keménykedni. – Erre nem kényszeríthet – mondta. – Erre nincs joga.
– De rendőrt hívhatok. Ő sem kényszerítheti, hogy kinyissa a táskát, de beviheti a kapitányságra, őrizetbe veheti, és akkor viszont már kinyithatja a táskát. Tényleg ezt akarja? Nyissa csak ki szépen.
Kinyitotta. Volt benne zokni, egy törülköző, egy citromsárga rövidgatya, meg az a három könyv, amit felsoroltam, plusz Steinbeck A szeszélyes autóbusz című regényének egy szép első kiadása ép és jó állapotban lévő védőborítóval. Tizenhét dollár ötvenre áraztam be, ami egy hangyányit több volt, mint amennyit a könyv ért.
– Ez nem innét való – mondta.
– Akkor a blokkot is meg tudja mutatni.
– Azt nem, de…
Egy cetlin számolgattam, majd ismét rámosolyogtam. – Egyezzünk ki egy ötvenesben – jelentettem ki. – Most kérem.
– A Steinbecket is kifizetteti velem?
– Bezony.
– De már nálam volt, amikor bejöttem.
– Ötven dollár – néztem rá.
– Nézze, én nem akarom megvenni ezeket a könyveket – nézett a plafonra. – Az istenit neki, miért kellett bejönnöm ide? Nézze, nem akarok bajt.
– Én sem.
– De még kevésbé akarok venni bármit is. Tudja mit? Tartsa meg a könyveket. A Steinbecket is, a fene egye meg. Csak hadd menjek, oké?
– A könyveket ki kellene fizetnie.
– Nincs pénzem. Ötven centem van. Tartsa meg az ötven centet, oké? Tartsa meg a zoknit, a rövidnadrágot meg a törülközőt is, oké? Csak hadd tűnjek el, oké?
– Nincs pénze?
– Nincs. Csak ötven centem. Nézze…
– Mutassa a tárcáját.
– Maga meg… Nincs tárcám.
– Jobb farzseb. Vegye csak elő, és adja szépen oda.
– Ezt egyszerűen nem hiszem el.
Csettintettem az ujjammal. – A tárcát.
Igencsak szép marhabőr tárcája volt, benne egy gondosan elhelyezett óvszerrel, ami eszembe juttatta rég elveszett fiatalságom. Az óvszer mellett száz dollár lapult benne, amiből gondosan leszámoltam ötvenet tízesekben és ötösökben, a tárcát becsuktam, és visszaadtam neki.
– Az az én pénzem – ellenkezett.
– Amin vett pár könyvet – bólogattam. – Kér számlát?
– A könyveket sem akarom, az isten verje meg – buktak ki a könnyek a vastag lencse mögül. – Mit csináljak velük?
– Mondjuk, kiolvashatná őket. Miért, mi volt velük a terve?
Az edzőcipőjét bámulta. – El akartam adni őket.
– Kinek?
– Nem tudom. Egy boltnak.
– És mennyit akart értük kapni?
– Nem tudom. Tizenöt, húsz dollárt.
– Jó, ha tízet kapott volna.
– Aha – bólintott.
– Legyen – mondtam, aztán az ötven dollárjából kihúztam egy tízest, és a markába nyomtam. – Adja el nekem őket.
– Mi van?
– Nem kell antikváriumról antikváriumra rohangálnia. Jó könyvekből soha nem elég a boltomban, és ezeket örömmel tenném ki a polcomra. Miért ne fogadna el tőlem tíz dollárt?
– Ez őrület – rázta a fejét.
– A könyveket akarja, vagy a pénzt? Maga dönt.
– A könyvek nem kellenek.
– A pénz igen?
– Gondolom.
Elvettem tőle a könyveket, és letettem őket a pultra. – Tegye csak szépen el a pénzt – javasoltam neki. – Még elveszíti a végén.
– Ez teljes őrültség. Elvett tőlem ötven dollárt olyan könyvekért, amiket nem akarok, most meg visszaad nekem tíz dollárt. Negyven dollár mínuszban vagyok.
– Drágán vett, és olcsón adott el. Azért nem árt, ha tudja, hogy mások ezt fordítva szokták csinálni.
– Nekem kellene rendőrt hívnom. Maga éppen kirabolt.
Az edzőcuccát visszatömtem a táskájába, behúztam a cipzárat, és a kezébe nyomtam. Aztán a mutatóujjammal az álla alá böktem.
– Egy tipp – mondtam.
– Micsoda?
– Hagyjon fel ezzel.
Rám nézett.
– Keressen más munkát. Ne lopjon többet. Elég ócskán csinálja, és attól tartok, hogy természeténél fogva nincs felkészülve arra, ami ezzel az életformával jár. Egyetemre jár?
– Otthagytam.
– Miért?
– Nem érdekes.
– Kevés dolog az, de miért nem próbál meg visszamenni? Diplomázzon le, aztán keressen egy olyan munkát, amit szeret. Maga nem való profi tolvajnak.
– Profi tolvaj… – nézett megint a plafonra. – Jesszusom. Pár könyvet el akartam lopni. Ez nem jelenti azt, hogy profi tolvaj vagyok.
– Bárki, aki azért lop, hogy eladja, profi bűnöző – világosítottam fel. – Maga nem profin csinálta, ennyi az egész. Komolyan beszélek. Keressen más munkát. – Megfogtam a csuklóját. – Ne szívja mellre – mondtam –, de maga annál hülyébb, semminthogy tolvaj lehessen.

2

Miután elment, fogtam a negyven dollárját, beletettem a tárcámba, ahol immár az én negyven dollárom lett. A Steinbecket leáraztam tizenöt dollárra, majd visszatettem a társai mellé a polcra. Közben megláttam pár könyvet, amik nem a megfelelő helyen voltak, fogtam, és oda tettem őket, ahova tartoznak.
A vásárlók jöttek és mentek. Az olcsó könyvek asztaláról pár könyvet meg is vettek. Fogtam Vergilius Eklógáinak a Heritage Club kiadásában megjelent példányát (védődobozban, ami vizet kapott, a gerince enyhén megkopott, ára: 8 dollár 50 cent), és azt is odatettem az asztalra. A nő, aki megvette, maga is viseltes volt egy kicsit tömzsi alakjával és göndör, narancssárga hajával. Volt már nálam párszor, de most vett először valamit. Bizakodtam, hogy jó napom lesz.
A nő fogta a Vergiliust, és elment haza, én meg leültem a pult mögé a Három katona reprint kiadásával a Grosset & Dunlaptől. Az elmúlt hónapokban elkezdtem módszeresen végigolvasni mindent, ami megvan a boltomban Kiplingtől. Többet már régebben is olvastam, de a Három katonát most vettem először a kezembe, és roppant módon élveztem Ortheris, Learoyd és Mulvaney társaságát, amikor az ajtó kinyílt, a kis harang pedig jelzett.
Felnéztem. Egy kék egyenruhás férfi közeledett felém. Nyílt, őszinte arca volt, de a szakmám egyvalamit megtanított: egy könyvet nem lehet megítélni a borítója alapján. A látogatóm Ray Kirschmann volt, a legjobb zsaru, akit az ember pénzért csak kaphat. Ráadásul a hét hét napján, napi huszonnégy órában.
– Helló, Bernie – mondta, majd rákönyökölt a pultra. – Olvastál valami jó könyvet mostanában?
– Helló, Ray.
– Mit olvasol? – kérdezte. Megmutattam neki. – Szemét – legyintett. – Ha már egy egész boltnyi könyved van, akár valami jót is olvashatnál.
– Szerinted mi a jó?
– Ó, Joseph Wambaugh, Ed McBain. Olyanok, akik megírják a tutit.
– Igyekszem nem elfelejteni.
– Hogy megy az üzlet?
– Nem rosszul, Ray.
– Itt üldögélsz, könyveket veszel, eladsz, és megélsz belőle, igaz?
– Amerikában ez is lehetséges.
– Jaja. Azért ez nagy váltás neked, mi?
– Szeretem a munkás hétköznapokat, Ray.
– Úgy értem, új karrier. Betörőből könyvkereskedő. Tudod, hogy ez mi lehetne? Könyvcím. Írhatnál egy könyvet róla. Betörőből könyvkereskedő. Nem bánod, ha kérdezek valamit, Bernie?
És ha igen? – Nem – feleltem.
– Mi a fenét tudsz te a könyvekről?
– Mindig sokat olvastam.
– A dutyiban, mi?
– Nemcsak ott. Már gyerekkoromban elkezdtem. Tudod, mit mondott Emily Dickinson: „A könyveknél nincs nagyszerűbb hajó.”
– Ja. Hogy csináltad? Vettél egy rakás könyvet, és megnyitottad a boltod?
– A bolt már itt volt. Sokáig vettem itt könyveket, ismertem a tulajt, aki el akarta adni a boltját, hogy leköltözhessen Floridába.
– És most ott sütteti a hasát a napon.
– Ahogy hallottam, nem igazán. Nyitott egy boltot St. Petersburgban. Nem bírta a semmittevést.
– Jó neki. És honnét szedted a zsozsót, hogy meg tudd venni a boltot, Bernie?
– Kerestem pár dollárt.
– Jaja. Meghalt egy rokon, vagy valami hasonló.
– Valami hasonló.
– Értem. Ha jól emlékszem, télen eltűntél egy hónapra, igaz? Januárban?
– Meg februárban is egy kicsit.
– Szerintem lementél Floridába, csináltad, amihez a legjobban értesz, volt egy jó fogásod, és hazajöttél egy vagon ékszerrel. Amit aztán eladtál, és úgy gondoltad, hogy Mrs. Rhodenbarr kicsit fia, Bernard már végre kitalálhat valami jó fedőfoglalkozást.
– Szerinted ez történt, Ray?
– Jaja.
Elgondolkodtam egy percre. – Nem Floridában voltam – mondtam végül.
– Akkor Nassauban. Vagy St. Thomason. Nem mindegy?
– Kalifornia, Ray. Narancs megye.
– Tökmindegy.
– És nem ékszerek. Hanem egy érmegyűjtemény.
– Azokra te mindig is buktál.
– Mert jó befektetés.
– Ha te a közelben vagy, akkor nem. Nagyot kaszáltál az érméken, mi?
– Nem jártam rosszul.
– És megvetted ezt a boltot.
– Bizony. Mr. Litzauer nem egy vagyont kért érte. A készletért jutányos árat számolt fel, aztán mellétette még a berendezést is.
– Barnegat Könyvesbolt. Ez meg honnét jött?
– Ez volt a neve régen is. Megtartottam. Litzauernek volt egy nyaralója Jersey-ben, az óceán partján. Barnegat Light a hely neve. Mert van ott egy világítótorony. Rajta is van a cégtáblán.
– Nem láttam. Betörő Könyvesbolt. Az jobb név lenne. „Olyan olcsón adom a könyveim, hogy betörni sem érdemes értük.” Ez lehetne a mottód. Érted?
– Még nem, de egyszer majd leesik.
– És megy a bolt rendesen? Csak mert olyan jól néz ki. Jó fedőfoglalkozás, Bernie. Komolyan mondom.
– Nem az, Ray. Most már ezt csinálom.
– Hogyan?
– Ebből élek, Ray. Ebből, és semmi másból. Most már a könyvbizniszben utazok.
– Persze.
– Komolyan mondom.
– Komolyan. Persze.
– De tényleg.
– Jaja. Figyelj csak, azért oka is van, hogy beugrottam. Valamelyik nap eszembe jutottál. A feleségem megint az agyamra megy. Voltál már nős?
– Nem.
– Pedig annyira igyekszel polgári életet élni, hogy az lesz a következő. Szépen megnyugszol, rendes életet élsz. Na mindegy, október van, és a feleségem szerint hosszú tél elé nézünk. Még nem találkoztál a feleségemmel, igaz?
– Egyszer beszéltünk telefonon.
– „A levelek korán sárgulnak, Ray. Ez hideg telet jelent.” Ezt mondta nekem. Ha a levelek későn sárgulnak, akkor a tél azért lesz hideg.
– Szereti a hideget?
– Azt szereti, ha neki nem kell fáznia, amikor hideg van. Egy szőrmebundára utazik.
– Ó.
– Körülbelül százhetven magas, a ruhamérete tizenhatos. Néha lefogy tizenkettesre, néha meg annyi tésztát eszik, hogy csak a tizennyolcas jön rá. Ha jól tudom, akkor a szőrmebundák nem olyanok, mint a kesztyű, igaz? Nem kell olyan passzentosnak lenniük.
– Semmit nem tudok a bundákról.
– Nercet akar. Nem valami vadállat bundáját, meg veszélyeztetett állatét, mert erre baromi érzékeny. A nerceket, azokat a kis izéket meg tenyésztik, szóval nem szenvednek csapdákban, és nem is állnak a kihalás szélén. Először elgázosítják, aztán megnyúzzák őket.
– Remek. Biztos olyan nekik, mintha fogorvoshoz mennének.
– Ami a színét illeti, a feleségem nem túl válogatós. Bármi megteszi, ami most divatos. Platina, pezsgő, tudod. De azért ne legyen olyan öregesen barna.
Bólintottam, és igyekeztem elképzelni Mrs. Kirschmannt bundában. Nem tudtam, hogyan néz ki, de valami azt súgta, hogy ne Elizabeth Taylorra gondoljak.
– Ó – mondtam hirtelen. – Ezt nem véletlenül mondod nekem.
– Csak úgy elgondolkodtam, Bernie.
– Én már kiszálltam ebből, Ray.
– Azon gondolkodtam, hogy valahol véletlenül belefutsz egy nercbundába, érted? Azon gondolkodtam, hogy mi ismerjük már egymást egy ideje, és…
– Már nem vagyok betörő, Ray.
– Nem akarom én ingyen, Bernie. Csak olcsón.
– Már nem lopok többé, Ray.
– Hallom, amit mondasz.
– Már nem vagyok olyan fiatal, mint régen. Persze senki sem, de én már érzem is magamon. Amikor fiatal az ember, semmitől sem ijed meg. Amikor meg már öregebb, akkor mindentől. Nem akarok még egyszer visszamenni oda, Ray. Nem szeretem a börtönöket.
– Manapság olyanok, mint a szanatóriumok.
– Akkor az elmúlt években sokminden változott, mert én erről én semmit nem hallottam. Ugyanis senkivel nem is találkoztam, aki kijött. A metrón kulturáltabb emberek utaznak.
– Pedig egy olyan fickó, mint te, könnyen dolgozhatna a börtön könyvtárában.
– De éjszakára bezárják az embert.
– Szóval megjavultál, mi?
– Meg.
– Mióta is vagyok itt? Nem is érdekes, mert senki nem nyitotta rád a boltod ajtaját.
– Lehet, hogy az egyenruha ijeszti el őket, Ray.
– Vagy az üzlet nem megy olyan jól, mint régen. Mióta is vezeted a boltot? Hat hónapja?
– Majdnem hét.
– Fogadok, hogy a bérleti díjat sem termeled ki.
– Nem panaszkodok – mondtam, aztán bejelöltem, hol tartottam a Három katonában, majd letettem a könyvet magam mögött a polcra. – Alig egy órája kerestem negyven dollárt, és esküszöm neked, könnyebben, mintha loptam volna.
– Tényleg? Mondod te, aki, ha jól ment minden, egy óra alatt megkeresett húszezer dollárt.
– Ha meg rosszul, akkor mentem a börtönbe.
– Negyven dollár. Kezdem érteni, miért vagy olyan lelkes. Negyven dollár.
– Van különbség a tisztességesen megkeresett pénz, meg a másfajta pénz között.
– Persze. Egészen pontosan 19.960 dollár. Bernie, ezt itt filléres üzlet. Legyünk őszinték. Nem élhetsz így.
– Soha nem loptam olyan sokat, Ray. Soha nem éltem olyan fényűző életet. A Felső West Side-on van egy kis lakásom, nem járok klubokba, a pincében saját magam rakom be a ruháimat a mosógépbe. Az üzlet pedig jól megy. Segítesz?
Ray megfogta az olcsó könyves asztal másik végét, és behoztuk a járdáról a boltba. – Nézz csak ide – mondta. – Egy zsaru meg egy betörő fizikai munkát végeznek. Valakinek ezt kellene fényképeznie. Mennyit kérsz ezekért? Negyven cent darabja? Három darab egy dollárért? És ettől lesz tej a hűtődben, mi?
– Óvatos vagyok, mindig megnézem, mikor jár le a szavatossága.
– Figyelj, Bernie, ha van valami oka, amiért nem akarsz segíteni nekem ezzel a bundadologgal…
– Zsaruk – feleltem.
– Mi van a zsarukkal?
– Ha egy fickó fogja magát, és megjavul, nem vagytok hajlandóak elhinni. Miközben állandóan arról papoltok, hogy javuljunk meg…
– Mikor mondtam én neked, hogy javulj meg? Első osztályú betörő vagy. Miért mondanám neked, hogy változz meg?
Szótlanul elkezdtem egy szatyrot megtölteni keményfedeles krimikkel, és bezártam a boltot estére. Ray közben a társáról mesélt, egy halk szavú srácról, aki kedveli a lovakat, és van egy egészen aprócska amfetamin függősége.
– Mást se csinál, csak veszt a lovin, aztán állandóan nyavalyog – panaszkodott Ray. – Egészen a múlt hétig, amikor hirtelen csalhatatlan biztonsággal kezdte el kiválasztani a nyerő lovakat. Most állandóan nyer, de esküszöm, jobban kedveltem, amikor vesztett.
– A szerencséje nem tarthat örökké, Ray.
– Én is ezt mondom magamnak. Mi az ott? Acélrács az ablakon meg az ajtón? Te aztán nem bízol semmit a véletlenre, Bernie.
Az ajtót behúztam, aztán bezártam, a rácsot lelakatoltam. – Már itt voltak – feleltem. – Ostobaság lett volna leszedni.
– Miért könnyítsd meg egy másik betörő dolgát, mi? Nem azt mondják, hogy a tolvajok közt nincs becsület? És mi van, ha otthon hagyod a kulcsot?
Nem válaszoltam, de szerintem nem is várta. Inkább kuncogott magában, majd nehéz kezét a vállamra tette. – Gondolom, hívsz egy lakatost – mondta. – Mivel már nem vagy többé betörő, nem is tudnád feltörni a zárat. Te csak egy fickó vagy, aki könyveket ad el.

A Barnegat Könyvesbolt a keleti Tizenegyedik utcán van a Broadway és a University Place között. Miután becsuktam a boltot, a könyvekkel teli szatyrot elvittem két ajtóval odébb egy Pudliművek nevű kutyafodrászathoz. Carolyn Kaiser éppen egy élénk Yorkshire terrieren dolgozott: a körmét vágta. – Hé, már ennyi az idő? – szólalt meg, amikor meglátott. – Mindjárt végzek Fülöp herceggel, és már mehetünk is. Ha nem kapok valami rendes italt záros határidőn belül, úgy fogok visítani, mint egy chihuahua.
Leültem egy szófára, és békésen megvártam, amíg Carolyn befejezi a terrier manikűrjét, és bedugja az állatot a ketrecébe. Eközben hosszasan panaszkodott a szeretője viselkedéséről. Előző éjjel Randy későn jött haza, piás volt, ruhája gyűrött, és közepesen rondán viselkedett, Carolyn meg nagyon unta az egészet.
– Itt az ideje, hogy véget vessek ennek a kapcsolatnak – mondta. – De az a kérdés, hogy nekem milyen érzéseim vannak a szakítással kapcsolatban. A válasz meg az, hogy nem tudom, hogyan érzek, mert nem vagyok képes kapcsolatba kerülni az érzéseimmel, amiből azt a következtetést vonom le, hogy ha ez nem megy, akkor talán érzéseim sincsenek, ezért most rögtön húzzunk egy olyan helyre, ahol töményet adnak, ugyanis most jobban akarom érezni magam. Neked milyen napod volt, Bernie?
– Kicsit hosszú.
– Valóban, egy kicsit kimerültnek látszol. Menjünk, jó? Iszonyúan unom ennek a helynek a szagát. Olyan, mintha Ázott Kutya parfümöt fújtam volna magamra.
Nem mentünk messzire: a sarkon betértünk egy alaposan megfáradt bárba, Bum Rap néven. A zenegépből country szólt. Éppen Barbara Mandrell dalolt a házasságtörésről, amikor lehuppantunk a hosszú és sötét bárpult mellé. Carolyn vodka martinit rendelt jéggel, én meg bugyborékos ásványvizet kértem lime-mal. A pultos bólintott, Carolyn azonban zavartan nézett rám.
– Október van – jelentette ki.
– És?
– Böjtölni tavasszal szokás.
– Akkor.
– A doktorod mondta, hogy ásványvizet igyál? Hadd szusszanjon egyet a májad?
– Nem kívánom ma este az italt.
– Értem. Igyunk a bűnre. Hé, valami rosszat mondtam?
Innét már csak egy lépés volt Ray Kirschmann és nercimádó felesége. Most Carolynon volt a sor, hogy együttérző hangokat hallasson. Remekül kiegészítettük egymást. Carolyn a harmincas évei felé közeledik, barna haját rövidre nyírva viseli, szeme pedig elképesztően kék. Magassarkúban majdnem százötvenkét centi lenne, de soha nem hord magassarkút. Testfelépítése olyan, mint egy tűzcsapé, ami nem feltétlenül előnyös a munkájánál.
Nagyjából akkor ismerkedtem meg vele, amikor megvettem az antikváriumot. Randyvel ritkán találkoztam, ráadásul a Pudliművek Carolyn üzlete. Randy stewardess, legalábbis az volt, amíg ki nem rúgták, mert megharapott egy utast. Magasabb és vékonyabb Carolynnél, egy évvel vagy kettővel fiatalabb, és egy kicsit harcias. Randyvel jóban vagyunk, de Carolynnal lelki társak.
A lelki társam együttérzőn bólogatott. – A zsarukkal csak a baj van – mondta. – Randynek egyszer volt egy rendőr pasija. Meséltem már?
– Azt hiszem, nem.
– Volt egy ilyen fázis az életében, vagy három hónapig pánikolt, mielőtt fel merte vállalni, hogy leszbikus. Szerintem valamiféle tagadómechanizmus dolgozott benne. Több tucatnyi férfivel feküdt le. Ez a zsaru impotens volt, mire Randy viccelődött vele, aztán a pasi a fejéhez szegezte a fegyverét, és Randy azt hitte, hogy meg fogja ölni. Aminek egyébiránt itt lenne az ideje, és különben is, mi a fenéért beszélek már megint róla? Ezt mondd meg nekem.
– Gőzöm sincs.
– Van valami programod ma estére? Nem találkozol azzal a nővel a galériából? – érdeklődött.
– Úgy döntöttünk, hogy külön utakon folytatjuk tovább az életünket.
– És mi van ez elmebajos költővel?
– Soha nem tudtunk egymásra hangolódni.
– Akkor miért nem ugrasz fel hozzám vacsorára? Valami egészen elképesztőt főzök lassú tűzön. Ma reggel tettem be a sütőbe, mielőtt eszembe jutott volna, mennyire pipa vagyok. Valami flamand marharagu sörrel, mogyoróhagymával, gombával, meg egy rakás jó dologgal. Van még jópár üveg Amstelem is, hogy leöblítsük, meg Perrier is, ha komolyan gondolod ezt az önmegtartóztatást.
Belekortyoltam az ásványvizembe. – Bárcsak mehetnék – mondtam. – De ma este nem jó.
– Valami programod van?
– Semmi, csak le vagyok lakva. Egyenesen hazamegyek, és egyetlen aktív dolgot teszek: imát mondok Szent Jánoshoz.
– Ismernem kellene őt?
– Ő a könyvkereskedők védőszentje.
– Tényleg? És ki a kutyafodrászok védőszentje?
– Megfogtál. Passz.
– Remélem, nekünk is van. Már megharaptak, megkarmoltak, levizeltek, és jó lenne, ha tudnék valakihez fordulni. Ha már itt tartunk. Jó lenne azt is tudni, a leszbikusoknak van-e védőszentjük. Ha már annyi apáca van összezsúfolva a kolostorokba, szerintem csak van egy védőszentünk. De most komolyan. Szerinted van?
Megvontam a vállam. – Talán ki tudom deríteni. Szent Jánosról is csak azért tudok, mert Mr. Litzauer a bolt hátsó szobájában kitett róla egy képet a falra. De vannak könyvek a védőszentekről. Talán még a boltomban is akad egy.
– Biztos tökjó, hogy van egy ilyen boltod. Mintha egy könyvtárban laknál.
– Olyasmi.
– A Pudliművek olyan, mintha egy kutyatelepen laknék. Már mész is? Jójcakát, Bernie.
– Kösz. Holnap megnézem Szt. Sapphót.
– Ha van rá időd. Van a betörőknek védőszentjük?
– Azt is megnézem.

Háromszor szálltam át, mire elértem a Broadway és a Nyolcvanhatodik sarkára, aztán egy sarkot visszasétáltam a Murder Ink.-hez, ahol eladtam a szatyornyi könyvemet Carol Bremernek. Az összes régi kiadású krimimet elvittem hozzá: sokkal jobban jöttem ki így, mintha csak állok, és várok, hogy valaki darabonként megvegye őket.
– Charlie Chan, Philo Vance – mondta lelkesen –, ez fantasztikus, Bernie. Többen előjegyezték mindegyiket. Meghívhatlak egy italra?
A változatosság kedvéért mindenki meg akart hívni egy italra. Megköszöntem azzal, hogy majd legközelebb, eljöttem a boltjából, pont időben, hogy lekéssem a buszt a West End sugárúton, így aztán gyalogolhattam tizenhat utcányit hazáig. Kellemes, kicsit hűvös őszi délután volt, és úgy gondoltam, nem árt a séta. Ha az ember egy könyvesboltban dolgozik, akkor körülbelül annyi friss levegőt szív, mint amennyi testmozgást végez.
A postaládámban levelek voltak. Kivettem őket, majd a lakásomban egyenesen a kukába dobtam mindet. Alsógatyában voltam, amikor megszólalt a telefon. Egy nő volt, aki egy napköziotthont vezet Chelsea-ben. Az egyik gyerek szülője adott neki két balettjegyet. Hát nem fantasztikus? Egyetértettem vele, valóban fantasztikus, majd elmagyaráztam, hogy nem tudok elmenni. – Ki vagyok dögölve – mondtam. – Annyira ki vagyok, hogy vacsorázni sem volt erőm. Éppen most akartam a telefont is kihúzni a falból.
– Akkor igyál kévét. A hogyishívják fog táncolni. Tudod, az orosz.
– Mindegyik orosz. Ne haragudj, de elaludnék közben.
Szép álmokat kívánt, majd letette a kagylót. Én is, csak éppen mellé. Nagyon élveztem volna Carolyn marharaguját, és biztos baromi izgalmas lett volna a színpadon ugráló oroszt nézni, de nem akartam, hogy a telefon segítségével megtudjam, mi másról maradok még le. A kagylóból különös zajok jöttek, majd elnémult. A villanyt leoltottam, bebújtam az ágyba, és csak feküdtem ott, karom a testem mellett, szemem csukva, lassan és ritmusosan lélegeztem, és hagytam, a gondolataim hadd csatangoljanak. Vagy álmodtam, vagy éppen álmodni készültem, amikor kilenckor megszólalt az ébresztőóra. Felkeltem, gyorsan lezuhanyoztam és megborotválkoztam, tiszta ruhát vettem, majd főztem egy csésze teát. Negyed kilenckor a kagylót visszatettem a helyére. Pontosan kilenc óra húszkor csörögni kezdett.
Felvettem, azt mondtam: – Halló. –
– Nincs változás – mondta a hívó.
– Jó.
– Magánál minden a terv szerint?
– Igen.
– Jó – mondta, majd letette. Név nélkül, minden nélkül. Egy ideig csak néztem a kagylót, aztán letettem. Végül odanyúltam, és megint mellétettem. Nyöszörgött egy ideig, de mire megittam a teámat, elhallgatott.
Befejeztem az öltözködést. Egy háromrészes csíkos kék öltönyt viseltem, egy Wedgwood-féle kék inget, és kék alapon zöld és aranymintás nyakkendőt. A cipőm felsőrésze hasított bőr volt, talpa azonban vastag és puha gumi. Hangtalanul mozogtam a lakásomban, ahogy összeszedtem mindent, amire szükségem volt.
A cipőm ugyan hangtalan volt, de a gyomrom hangosan korgott. Ebéd óta egy falatot sem ettem. Jó kilenc órája. De nem akartam enni, inni pedig eszembe sem jutott.
Most nem lehet.
Még egyszer megnéztem, hogy minden nálam van-e. Kiléptem a folyosóra, bezártam a zárakat az ajtómon, lifttel lementem a pincébe, ott pedig az egyik oldalsó kijáraton keresztül ki az utcára. A portás nem látott meg.
A levegő már csípős volt. Annyira nem hideg, hogy a nercért nyúljon az ember, de egy felöltő nem ártott. Az enyémet a karomra vetettem, majd megálltam, és belebújtam.
Van a betörőknek védőszentjük? Ha igen, nem tudom, hogy hívják. Elmormoltam egy gyors imát, annak címeztem, akit illet, aztán elindultam, hogy folytassam bűnözői életemet.

A Kiadó engedélyével.

A szerző magyarul eddig megjelent művei:

Matt Scudder:
Az apák bűnei (GM)
Az apák bűnei (RG)
A pusztítás és teremtés ideje
A halál völgyében
Döfés a sötétben
Nyolcmillió halál
Ha a szent kocsma is bezár
A penge élén

J.P. Keller:
Bérgyilkos
Bérgyilkos a célkeresztben
Bérgyilkos mindörökké
Bérgyilkos inkognitóban

Bernie Rhodenbarr:
A betörő, aki parókát viselt
A betörő, akit szekrénybe zártak
A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni
A betörő, aki Spinozát olvasott
A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian
A betörő, aki eladta Ted Williamst
A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
A betörő, akit temetni veszélyes
A betörő, aki zabot hegyezett

Kapcsolódó írás:A betörő, akit Bernie Rhodenbarrnak hívnak