Interjú Megyeri Nikolettel - 2006

ekultura.hu: A Lélekdonor az első magyar szépirodalmi blogkönyv, viszont a blogodhoz képest sok mindent megváltoztattál a kötetben. Milyen megfontolások alapján?
Megyeri Nikolett: Ez főleg azért volt, mert a két és fél évnyi blogbejegyzésem kinyomtatva úgy négyszáznyolcvan oldal, és ezt nyilván nem lehetett abban a formában kiadni, mert nem lett volna olyan érdekes, emiatt meg kellett szerkeszteni.
A koncepció az volt, hogy önmagukban megállják a helyüket a novellák, de összességében véve kiadjanak egy történetet is. Így jött ez, hogy legyen novelláskötet, de kimondva, hogy a blog volt az alapja.
És az is lényeges körülmény, hogy nem csak a blog anyagát használtam fel, hanem sok egyéb írásomat is.

ekultura.hu: És ezzel szerinted nem veszett el semmi belőle?
Megyeri Nikolett: Azt gondolom, hogy nem, mert amit maradandó dolognak szántam, az jelenleg ennyi volt. A blog azért mégis csak olyan fecsegős műfaj. Az ember mindennap ír, de azért abban nem minden olyan, amit egy kötetben megjelentetnék.
Nem azért, mert nem tartozik rá egy csomó emberre, hiszen a blogot nyilván az olvassa, aki akarja, hanem inkább azért, mert a könyvbe azok az írások valók, amiknek remélhetőleg van érdemi mondanivalójuk.

ekultura.hu: Viszont a blog eleve kötetlen, a könyv viszont szépirodalmi. Mennyire érzed úgy, hogy sikerült eltalálnod valamiféle egyensúlyt a kettő között? Hogy megtartson valamit a blogból is, ugyanakkor elinduljon a szépirodalom felé?
Megyeri Nikolett: Azt gondolom, és ezt a szememre vetik elég sokan, hogy ösztönösen írok. Engem soha nem tanítottak írni, az újságíró iskolában televíziós szakra jártam, és bár van diplomám, de azt sem magyar szakon szereztem.
Emiatt nem követek szabályokat, nem keresek egyensúlyt, hanem egyszerűen írom, ahogy jön, és nem gondolkodom azon, hogy most ez irodalom, vagy blog, vagy bármi más.

Úgy gondolom, és a visszajelzések alapján is úgy hiszem, hogy a könyvben van olyan, ami irodalmiasabb és van, ami inkább a blog stílusára hasonlít, tehát olyan, mint amikor csak mesélek. Van, akinek ez jön be, van, akinek az.
Nem úgy állok hozzá, hogy akkor nekem így vagy úgy kell írnom. De nem is tudnék. Miért kellene?
Akkor az már irányított dolog, nekem pedig az a véleményem, hogy az alkotás akkor jó, ha ösztönös. Sokan nem értenek velem egyet ebben, de nekem ez a meggyőződésem, és nem igazán érdekel, ha ezt felróják nekem.

ekultura.hu: És másokat olvasol? Van, aki hat rád? Akit utánozni próbálsz esetleg?
Megyeri Nikolett: Utánozni nem próbálok senkit. Persze olvasok, de nincs olyan, hogy valakinek a stílusát utánozni akarnám. Lehet, hogy érnek hatások. Nyilván. De arra, ahogy én írok, akár zenék is hatnak, vagy látok egy képet, és az is hat. Tehát nem egy műfajban gondolkozom, nem csak az irodalom érdekel.

Régebben ugye komolyabban csináltam az éneklést, és az volt, amiben elképzeltem a jövőmet, de ez aztán különböző okokból nem jött össze, de hogyha azt veszem, sok mindent hoztam magammal abból a korszakból, amit most az írásnál használok fel.
Én, mint már említettem, ösztönösen írok, és nálam ez az íróskodás nem úgy jött, hogy elhatároztam, hogy ezt fogom csinálni, hanem úgy, hogy ha már így esett, akkor adjunk neki. És ez biztosan sokaknak ellenszenves, mert más meg töri magát, beküldi az írásait, és visszautasítják.

Azt gondolom, hogy más dolgokban viszont végigcsinálom - a mai napig, és elég régóta - ezt az előszobázást. Régen az éneklés terén volt így, jelenleg az újságírás terén próbálok érvényesülgetni.
Az, hogy az írás könnyen jött, szerencse, de kaptam olyan leveleket, hogy mit képzelek, hogy én huszonnégy évesen befutok, pedig csak egy blogom volt, és nem jártam az ELTE-re sem.

És erre azt válaszoltam, hogy amikor felajánlották, hogy kiadnak, mondtam volna nemet? Mert nem felelek meg azoknak a kritériumoknak, amik kikötik, hogy az lehet író aki… Egyébként pedig most még nem tartom magam írónak, csak írtam egy könyvet. Ennyi.
Azt viszont, hogy a jövőben író leszek-e vagy sem, szerintem egyedül az határozza meg, hogy hogyan és mit írok.

ekultura.hu: Az éneklésről és a zenéről beszélnél egy kicsit többet?
Megyeri Nikolett: Gyerekkoromtól kezdve exhibicionista voltam. Először balettoztam, aztán jött az iskolai énekkar, majd az amatőr színjátszás, zenekarok... Tehát mindenképpen a színpad.
Ebben éreztem jól magam, ez volt az életcélom. Sokat is tettem érte, túlzás nélkül mondhatom, hogy kitettem a lelkem. De nem sikerült. A színészkedés azért nem, mert nem vettek fel a színművészetire.

A felvételin azt mondták, azért nem, mert túlságosan hajlíthatatlan egyéniség vagyok. Színi tanodába pedig nem akartam menni, mert féltem attól, hogy nem lesz elég színvonalas. Azt is beláttam, hogy én inkább olyan vagyok, aki egymaga tud alkotni, a színház pedig éppen, hogy a közös alkotómunkáról szól, ezért talán nem lett volna nekem való.

Az éneklés is hasonló okokból nem jött össze, bár ott próbálkoztam szólóban. Ez azon bukott meg, hogy zenét írni nem tudok, csak szöveget és persze énekelni. Amikor meg zenekarom volt, akkor voltak ezek a gondok, hogy ők ezt nem így, de én így.
Én meg nagyon makacs vagyok, és akkoriban meg pláne az voltam, és nem engedtem semmiből, és ezért egyszerűen kirúgtak több zenekaromból is.

Ráadásul amilyen elképzeléseim nekem voltak, azok a tömegigényt magasan meghaladták volna és az ebben az országban nem működik, az ilyesmit itt szélesebb körben nem fogadják be. Hiába jó, nem is akarják. Tiltakoznak. Nem kérik.
Én viszont voltam olyan naiv, hogy így akartam befutni. Újra és újra nekirohantam a falaknak. Ez elég sok sérülést okozott lelkileg, és volt egy pont, talán a felnőttkor kezdetén, amikor úgy döntöttem, hogy elég volt, abbahagyom.

Akkoriban már jártam az újságíró iskolába, tehát átfedés volt a kettő között. Már jött az újságírás, és elkezdtem azt komolyabban venni. Ott pedig az volt a gond, hogy én akkor voltam tizenkilenc éves, és nem vettek igazából komolyan.
Nem is lehetett. Mindenféle fura dolgaim voltak. Kezdve a külsőmmel. Volt ilyen extrém korszakom, hogy piros haj, meg mindenféle ékszerek meg ruhák. Kétségbeesetten kerestem magam kívül és belül is.

És azt gondolom, hogy ez a könyv is erről a folyamatról szól, hogyan jutottam el onnan a mai állapotomba, amikor bizonyos szinten megtaláltam önmagamat és az irányt, amibe mennem kell.
Tulajdonképp bennem egy olyan kettősség van, hogy él bennem egy kisgyerek meg egy öregember.
És mondják is, hogy az egész könyv ilyen. A múltkor megjelent egy recenzió, és abban írják, hogy nem lehet rólam eldönteni, hogy koravén vagy infantilis vagyok-e.

Én azt gondolom, hogy egyszerre mind a kettő. Vannak olyan dolgok, amikhez úgy állok hozzá, mint egy óvodás. És ezekben nem vagyok hajlandó felnőni semmiképp. És vannak olyan dolgok, amik kapcsán azt kérdezik, hogy erre hogy jöttél rá ennyi idősen.
De szerintem ez szerencsés dolog, mert hogyha van bármiféle stílusom - ha beszélhetek ilyenről, hogy van bennem valami egyéni, vagy legalábbis olyan, ami ad egy olyan látásmódot, amivel esetleg tudok valamit mondani - az ez: hogy egyszerre tudom egy óvodásnak és egy öregembernek a szemével nézni ugyanazt a dolgot. És ebből kijönnek ilyen egész jó, néha kissé szürreális gondolatok.

Ugyanakkor nem gondolom azt, hogy most bármilyen különleges lennék, csak kicsit különbözik a természetem azokétól, akik körülvesznek. Tehát amit látok, hogy milyenek az emberek, attól elütök.
És ez elég erősen mindig így volt és több rossz származott belőle, mint jó. Eddig amiben hasznát vettem, az néhány barátságom volt és az alkotás. Egyébként meg ha elmegyek mondjuk egy állásinterjúra, rögtön lejön, hogy nem vagyok panelember, és elküldenek.
Pedig nem úgy kell engem elképzelni, hogy nagyon extrém dolgaim vannak. Csak a lelkem egy kicsit más, és ez hamar lejön az embereknek, és akkor mondják, hogy bocs, nem.

Érdekes vagy, meg ügyes vagy, de nem. Azokkal viszont, aki erre rá tudnak érezni, olyan kapcsolatom alakul ki, ami egy csomó emberrel nem történik meg soha az életében. Ha azt mondanák, hogy lehet és akkor könnyebb lesz és többen fognak szeretni, akkor sem változtatnék magamon.

ekultura.hu: Azt nyilatkoztad, hogy az új könyved már fikció lesz, és nem önmagadról fog szólni. Hogyan tudod majd megtartani ugyanezt a kettősséget ebben a könyvben?
Megyeri Nikolett: Attól, hogy fikciót írok, a szemléletmód nem változik. Nyilván, ha bárki bármit alkot, abban benne van önmaga. Ezt úgy értettem abban a nyilatkozatban, hogy nem életrajzi könyvet fogok írni.
Ez a könyv teljesen nyilvánvalóan rólam szól. Ezek a dolgok velem történtek meg.

A következő könyv viszont olyan lesz, hogy kitalált történetekből áll, de nyilván magamból és a saját tapasztalataimból kiindulva. Tehát olyan is lehet, hogy mondjuk velem történt valami, és elképzelem, hogy hogyan lett volna, ha másképp történik, és azt írom le.
Amik már kész vannak ebből a könyvből, abból tudok kiindulni. Persze nagyon benne vagyok azokban a történetekben is, de nem tudják, hogy melyik szereplő vagyok én. Van például egy olyan történet, amiben megírom a saját magam ellentétét, de saját magamként írom.

ekultura.hu: Az is kitűnt nekem, hogy eléggé sikerorientált vagy, nem csak exhibicionista. Mennyire sikeres ez a könyv? Mennyire nőtt meg az ismeretséged?
Megyeri Nikolett: Azt gondolom, hogy valódi ismeretségről nincs szó. Ehhez olyan háttér kellene, hogy a könyvet kiplakátolják a metrón, meg minden. Ha olyan módon jelenik meg, akkor valószínűleg ismertebb lennék.
De ez nem a könyvtől függ, sem az én esetemben, sem annak az esetében, akiét éppen kiplakátolják. Ez attól függ, hogy éppen milyen kiadó van mögötte, vagy éppen mennyi pénzt tudtak mögé tenni. Ennyi.

Viszont azt tudom, hogy akik elolvasták a könyvet, azoknak többségében tetszett. Nem tudom pontosan, hogy hány ember olvasta. Ezt nyilván az eladásokból sem lehet tudni, mert megvesznek egy könyvet, és akkor lehet, hogy elolvassák még öten.
Kaptam olyan levelet, hogy valaki kollégiumban lakik, ő vette meg, és elolvasták a szobatársai. Vagyis ez több emberes dolog. De azok alapján, amilyen visszajelzésként kaptam, úgy gondolom, hogy sikere van.

Tulajdonképpen azt akartam elérni ezzel a könyvvel, hogy elmondjak az embereknek dolgokat, amiket lehet, hogy ők is megélnek, csak nem fogalmazták meg így. Vagy pont azt, hogy elgondolkozzanak.
Van a könyvemben egy novella, ami arról szól, hogy megnézem a köztéri szobrokat, és elgondolkozom rajta, hogy ha életre kelnének, mit csinálnának először. Erre kaptam egy olyan visszajelzést, hogy ez így még neki nem jutott eszébe, de mióta olvasta, ezt csinálja.

Nekem alapvetően az a célom, az írásban, de az újságírásban, vagy akár még a hétköznapjaimban is, hogy elgondolkoztassak embereket olyan dolgokon, amiket lehet, hogy nem vennének észre abban a pillanatban.
Az a - talán - szerencsés tulajdonságom, hogy észreveszem bizonyos dolgokban a lényeget, és azt érzékeltetem. És az alapján, amilyen visszajelzések jöttek, ez átjön.

Azt hiszem jó, hogy kijött ez a könyv. Ezt most lehetett kiadni. Úgy gondolom, hogy egy vagy két évvel később már nem lett volna jó, nem lett volna aktuális. Pont most tartottam az életemnek annak a pontján, amikor ezt ki lehetett adni.

ekultura.hu: Arra nem gondoltál, hogy az írókénti ismertség esetleg segít majd az éneklésben?
Megyeri Nikolett: Azt abbahagytam már. Teljesen abbahagytam. Megmondom azt is, hogy miért. Mert beláttam, hogy nem vagyok elég tehetséges ahhoz, hogy azt, ami bennem van, ki tudjam fejezni.
És ez minden alkalommal rossz érzés volt és kudarc. Imádtam a színpadot, és hiányzik is, de azt éreztem, hogy bár tudnék többet adni azzal, amit csinálok. És nem tudtam.
Nem voltam ügyetlen, vagy egy tehetségtelen idióta, de nem volt meg bennem az, amit magamtól elvártam volna, és amivel azt, ami belül van, kifelé közölni tudtam volna.

ekultura.hu: És akkor az írással kell foglalkoznod helyette.
Megyeri Nikolett: Igen. Ki kell mondanom azt, ami ugye nem titok, mert tudja rólam mindenki, aki egy kicsit ismer, hogy az írás nálam tulajdonképp pótcselekvés ahelyett, amiben nem tudtam elég jó lenni.
És ez csúnya dolog, mert pontosan tudom, hogy van egy csomó ember, akinek meg az írás olyan, mint nekem az éneklés volt. És nekik biztos, hogy baromi rossz, hogy itt van ez a csaj, és lazán azt mondja, hogy „hát nekem az írás csak pótcselekvés”, de már huszonnégy évesen kijött egy könyvem.
De hát most miért tagadjam le?!

Viszont azt mondom, hogy megszerettem az írást. Régebben nem tudtam volna elképzelni ezt. Amikor még színészetet tanultam, a színészmesterség tanáromnak megmutattam a verseimet. Amikor elolvasta, azt mondta, hogy nem tartja kizártnak, hogy végül is az írásnál fogok kikötni. Akkor ez olyannak tűnt, hogy „dehogyis, én nem, én színpadra akarok kerülni”.

És persze hiányzik a színpad, a szereplés, de most már talán jobban el is vagyok, ha szépen ülök otthon a laptopommal és írok. Most már ebben is megtalálom azt a fajta örömöt, amit régen a színpadon.
Amikor még énekeltem, szerettem a középpontban lenni, de azt tulajdonképpen az írással is lehet. Nyilván nem ugyanúgy. De ha valaki olvassa a könyvemet, akkor neki az van ott, ami én vagyok. Ez is egyfajta középpont.
Egyedül az hiányzik, hogy a színpadon van közvetlen reakció, és ezt az írásnál abban a formában nem kapom meg. Persze jó energiák jönnek, amikor érkezik egy visszajelzés a könyvemre, de ez mégis más, mert nem lehet közvetlenül érezni.

A blog például azért jó, mert ha nem is közvetlen, de egy fokkal szorosabb a kapcsolat az olvasóval. Mert az a napi dolgokról szól, és még benne vagyok a hangulatban, és tudom, hogy elolvasták. Szóval az majdnem olyan, de csak majdnem.

ekultura.hu: Ezért is kezdted el újra a blogodat?
Megyeri Nikolett: Igen, van egy ilyen igényem. Egyfajta függőség a blogolás. Három és fél éve művelem, és még most is úgy érzem, hogy kell. Annak ellenére, hogy írom az új könyvet, kell az is, hogy a napi dolgok is jelen legyenek.
Az, hogy iksz idő múlva megjelenik a második könyv, jó lesz majd, de fontos, hogy napról napra is érezzem, hogy valakit érdekel, amit csinálok.