FőképA punkrockról azt hinné az ember, hogy hullámokban tör a felszínre. Mintha mindig lenne egy újjászületés, előkerül egy banda, lesz nagy őrület, éljenzés, tapsolás, aztán várni kell a következő hullámra.
Így tűnhet, de nem így van. A punkrock mindig is volt, van és lesz. Mert nincs is annál vonzóbb, mint minimum három (de néha kettő, lásd The White Stripes) fiatalnak összeállni, fogni a gitárt, tépni, zúzni, kiabálni.

A legújabb csapat a meglehetősen hullámzó színvonalú zsánerben a Yeah Yeah Yeahs. Első lemezükkel hangosan és nagyon robbantak, teljesen jogosan. A Fever to Tell duzzad a méregtől, az energiától és a kreativitástól.
Az énekes, Karen O, a gitáros Nicolas Zinner és a dobos Brian Chase valami nagyon kiválót – és maradandót alkotott, ami ebben a műfajban elég ritka. Gitártépős, kiabálós, őrjöngős csapatokból Mississippit lehetne rekeszteni, sok az új tehetség, de annál kevesebben vannak, akikre pár év elteltével is emlékezni fogunk.

A Fever to Tell mély nyomot hagyott bennünk, és emiatt igencsak nagy várakozás előzte meg az új albumot. A kritikai fogadtatás elég vegyes lett, de a végfelhasználói (azoké, akik konkrétan meg is hallgatják az albumot) azonban sokkal egyöntetűbb.
Mert ezzel a lemezzel semmi baj nincs. A kritikusok hiányolják belőle a koherenciát, az egységet. Pedig ott van benne, még keresni sem kell nagyon.

Karen O egyedülállóan tehetséges és nagyszerű énekesnő, akiben egyszerre vannak ott a punk gyökerei, Blondie szexualitása (különösen a „Cheated Heart” című dalban) és Joan Jett eszetlen rock and roll feelingje.
Az album hangzása sokkal teltebb, ami nem kis részben a gitárosnak, Nicolas Zinnernek köszönhető, aki az előző lemezhez képest sokkal több hangszert kezel, amelyek közül feltétlenül a billentyűsöket kell kiemelni.
A végtelenül lecsupaszított rockot nemhogy fellazítja, hanem különös módon még nyersebbé teszi a billentyűs hangszer.

Nyers egy lemez ez. Minimalista dobolás, nem túl összetett dallamok, néhány jó riff, és persze Karen O eszetlen hangja és energiája itt is átütő erejű.
Nem egyszer nagy örömömre a nagy száma miatt nehezen felsorolható hatásokban erőteljesen felbukkan a The Breeders is.
Korántsem olyan lassan és hipnotikusan, mint azt megszoktuk tőlük, de a „Phenomena” című dalban többször is visszaköszön a The Breeders, és ennek nem győzök eléggé örülni.

A nyersességhez iszonyú jó, erős hangzás párosul, telt és mégis csontvázszerűen szálkás, a gitárok visítanak, a basszus dübörög, a Hammond (mert az is van) mélyen és komoran szuszog, Karen O meg olyan magával ragadóan énekel, hogy öröm hallgatni.
Aki esetleg elmulasztotta az első albumot, ne késlekedjék, hanem szerezze be a Show Your Bones című lemezt. Nem fogja megbánni.
Túlzás lenne azt állítani, hogy az album mérföldkő lenne, de egy bitang jó lemez, baromi jó húzással, ami tomboláshoz, romboláshoz és hosszú, nyári, letekert ablakos, padlógázas autóutakhoz egyaránt tökéletesen passzol.

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Gold Lion
2. Way Out
3. Fancy
4. Phenomena
5. Honeybear
6. Cheated Hearts
7. Dudley
8. Mysteries
9. Sweets
10. Warrior
11. Turn Into
12. Deja Vu