Főkép

Nagy merészségnek tűnik foci VB idejére komolyabb koncertet szervezni, a Deftones jócskán megkésett magyarországi bemutatkozása mégis ilyen szerencsétlen időpontra került. Ráadásul, az iszonyatos kánikula bizonyára végképp eltántorította a habozókat, akik pedig nem is tudhatták, hogy az eseményre végül nem a kinti színpadon, hanem az izzasztó zárt térben kerül majd sor. A megrögzött Deftones rajongók ennek ellenére kedvenceikkel együtt valódi rock-ünnepet ülve (vagyis állva, ugrálva) vészelték át a tikkasztó júniusvégi hőséget.

A magyar Neck Sprain kifejezetten felfűtött, felfokozott hangulatot teremtett az amúgy is forró teremben. Úgy tűnik, a thrash-moshból a numetál és metalcore elegye felé tendáló banda most már a legjobb külföldi metálbandák szinte állandó előzenekara lesz - de meg is érdemlik, hiszen energikus, dörgős, súlyos muzsikával döngölik a földbe a hallgatóságukat.


És úgy tűnik, a mai módi szerint szép körszakállal érdemes még tiszteletet parancsolóbbá tenni az amúgy sem kimondottan plázacica-csalogató ábrázatokat - igazán csak ettől lesz teljes a kép, ezzel hozzák véglegesen összhangba a mennydörgő gitárriffeket a nehéz fémzenét sugalló külsővel.

A Deftones lassan hömpölygő, súlyos dalai mélyen a zsigereinkbe ágyazott szellemi húrokat rezegtethetnek meg, hiszen magam is úgy éreztem, képtelenség ellenállni muzsikájuk hatásának. Ugyan nekem nem mondanak semmit a mások számára megélt tapasztalathoz köthető életérzések, melyeket a Deftones világfájdalmas zenéje sugall, a kellemesen disszonáns, húzós-zúzós számok belőlem is rendesen kihozták a metálfejet.

Habár a Deftones koncerteket a világhálón követő rajongók szerint Chino nem tud élőben elénekelni nem egy nótát, és Stephen sem próbálkozik a komplikáltabb (bár itt nem tudom, mire gondolhattak ismerőseim) gitárszólókkal, nekem nem tűnt az átlagosnál rosszabbnak a banda megszólalása.

Ami pedig a hangosítást illeti, azt valódi amerikai színvonalon hozták, mert csak kis híja volt, hogy be nem szakadt a dobhártyám, mégis minden tökéletesen szólt, a hangszerek ideális egyensúlyban voltak egymással, és ha valaki nagyon ilyesmire vágyott az együtténeklés helyett, akár még a szöveget is lehetett érteni.

A legnagyobb élményt mégis kétség kívül a kemény magnak jelenthette a koncert, akik az első sorokból jó esetben (ha szerencsésen a megfelelő hangdobozok elé álltak) még a némileg jóllakott óvodásra emlékeztető Chinóval is kezet foghattak egy pillanatra.

Rajongókból pedig nem volt kevés, és az az érzésem, ha még egyszer eltévedne hozzánk a kaliforniai art-nu-rap-satöbbi-metal banda, a műfaj (no de mégis milyen kategóriába érdemes belekényszeríteni ezeket az ösztönösen zenélő fiúkat?) állítólagos hanyatlása ellenére megint - vagyis még inkább – megtelne a Petőfi Csarnok, vagy bármelyik ehhez hasonló nagyságú koncertterem.