Főkép

Van valami ellenállhatatlan a rock jazzes feldolgozásában. Sok-sok jazz-zenész (vagy a producere) érzi úgy, hogy egy nagyobb rock-pop slágert érdemes és szükséges feldolgozni. Az eredménye azonban néha igencsak zavaros lesz. Az első ilyen jellegű album George Benson The Other Side of Abbey Road című 1969-es albuma, ami többé-kevésbé ipari standardnak számít a műfajban, és hasonlóan kiváló újraértelmezést azóta se sokat lehetett hallani. A Blue Note Kiadó az elmúlt 5-6 évben sorra jelenteti meg tematikus lemezeit. Blue Note Plays Sting, Ray Charles, The Beatles és a többi.

Nem viccelnek: előszednek az archívumokból a hatvanas évek elejéről származó feldolgozásokat is, majd azok mellé teszik az új istálló termését is. A végeredmény a legjobb esetben is vegyes, de ez nem szegi kedvét a zenészeknek. A leggyakoribb, legkedveltebb (és kreativitást tekintve, mérhetetlen dallamgazdagságának köszönhetően, a legkevesebb kihívással járó) banda természetesen a Beatles az ilyen projektekhez.

Az elmúlt évek egyik legelfogadhatóbb vállalkozása instrumentális téren a BeatleJazz nevű kvartett több albuma is. (Vokális téren pedig a csodálatos, minnesotai illetőségű Connie Evingson 2003-as Let It Be Jazz című albumát kell megemlíteni.) A Stoneshoz azonban nem nagyon nyúltak. Persze, gyakran felbukkant az „Angie” feldolgozása (ami bármilyen, még az eredeti formájában is értékelhetetlen), az „(I Can’t Get No) Satisfaction”-t is többen látványosan megerőszakolták.

Tim Ries egészen máshonnan érkezett. 1999-ben ugyanis szaxofonon, billentyűs hangszereken és orgonán vett részt a Stones amerikai koncertkörútján, és az ötlet ezek után fogalmazódott meg benne: kellene csinálni egy tisztességes Stones/jazz-albumot. Lassan, de biztosan összeszedte a csapatot, és az ötlet annyira megtetszett Richardsnak és társainak, hogy rábólintottak: mi is játszunk ám az albumon. A többi már relatíve könnyen ment.

Ries valóban komolyan vette a feladatot. A résztvevők között ugyanis olyan nevek vannak, mint Norah Jones, Larry Goldings, Bill Frisell, John Scofield és John Patitucci. És persze Keith Richards, Ronnie Wood meg Charlie Watts.

Az album az egyik legnagyobb klasszikussal indul: „(I Can’t Get No) Satisfaction”. Tempós, szellemes, ötletes, kicsit funkys, ami nem kicsit köszönhető Michael Davisnek pozanon, Riesnek tenorszaxofonon és az énekes Bernard Fowlernek. No meg Scofieldnek, aki hallhatóan nagy élvezettel tekeri.

A „Honky Tonk Woman” már sokkal pikánsabb. Ries mellett Charlie Watts dobol (aki egyébiránt kiváló jazzdobos is) és Larry Goldings veri a Hammond billentyűit. Remek bluesos hangzás, kiváló húzás, Goldings ismét megmutatja, miért ő generációja legsokoldalúbb és leginnovatívabb tagja.

A „Slippin’ Away” balladán Sheryl Crow énekel (elég haloványan), de még ekkor sem éreztem, hogy olyasvalamit hallanék, amivel megérte babrálni.

Viszont a „Street Fighting Man” című dalnál már igen. Ries valóban jól fogta meg az 1968-as nótát a briliáns Beggar’s Banquet című albumról. Latinos alap, remek pulzálás, impozáns szólók, és kiváló trombitajáték Kent Smith részéről.

A „Wild Horses” igaz finomság. Norah Jones gyakorlatilag kipurgálta a dalból a karcosságot és húzást, hogy a helyére valami éterien finom hangulatot tegyen. Bill Frisell mesterien kíséri, de ez ugye nem csoda, Ries pedig alig észrevehetően kontráz a szopránszaxofonnal.

A „Paint It Black” remekül indul, és talán ez a nóta, ami valóban túllép a vállalás keretein. Ries szabadon szólózni kezd, Brian Blade dobon kiválóan kiegészíti, és az eredeti nótát gyorsan elfeledve, majd csak néhány futam erejéig visszahozva megy előre a dal, közel tíz percen keresztül. Iskolapéldája annak, hogy mit lehet kezdeni egy jó harmóniával, és mitől lesz jó egy jazz-zenész. (Gyanítom azonban, hogy ezt a nótát léptetik tovább azok, akik a Stones miatt vették meg a lemezt.)

A „Honky Tonk Woman” még egy verzióban szerepel az albumon, mégpedig Keith Richardséban. Na, ha Stones, akkor ez az. Goldings, Watts és Ries mellé csatlakozik az énekes Lisa Fischer, és persze Richards gitáron. Igazi blues, pont. Talán Ries szaxononja miatt van egy kis jazzes feelingje, de Fischer olyan jól vokálozik, hogy öröm hallgatni. Aztán Richards tépi a húrokat, és kiváló kocsmahangulat árad a hangszórókból.

A „Ruby Tuesday” című dalt Ries és Frisell vezetik elő duóban. Bármennyire is izgalmasnak tűnik első hallásra, a dal szépen lassan unalomba fullad. (Nem tagadom, könnyen lehet, hogy azért nem tetszik, mert magát a dalt sem szeretem.)

A „Gimme Shelter”-nek viszont kifejezetten ártott a lecsupaszítás. Lisa Fischer nyüglődése sem használ a dalnak, és a maga nyolc percével nem túl szerencsés választás. A lemez egyetlen Ries-szerzeménye a „Belleli” címet viseli, és itt már sokkal koherensebben játszik együtt Frisell-lel, legfőképpen azért, mert nem duóban zenélnek.

Az album az „As Tears Go By” című balladával ér véget, ami a közepére ugyan felgyorsul egy kicsit, és némi izgalom költözik bele, de valahogy ürességérzetet hagy maga után. Talán a dalválasztás az oka, talán az átdolgozások, talán a koncepció, talán az, hogy a Stones muzsikájából meglepően kevés szerzemény alkalmas egy innovatív jazzátdolgozásra.

Ries magasra tette a mércét, és többször ugrotta meg, mint verte le a lécet. Az album egyértelmű csúcspontjai az instrumentális dalok. Ries remekül fúj, a kísérő zenészek kiválóak, és végére egyszerűen nem tudom eldönteni, kinek fog jobban tetszeni az album: a jazzt szerető Stones-rajongóknak, vagy a Stones-rajongó jazzimádóknak. Egyenetlenségei ellenére valószínűleg mind a két tábor talál sok csodajó pillanatot az albumon.

A lemezen elhangzó számok listája:
1. (I Can`t Get No) Satisfaction
2. Honky Tonk Women
3. Slippin` Away
4. Street Fighting Man
5. Wild Horses
6. Waiting On A Friend
7. Paint It Black
8. Honky Tonk Women (2)
9. Ruby Tuesday
10. Gimme Shelter
11. Belleli