Főkép

Az elején még jópofa, amolyan okostojás feelingje van a történetnek, hiszen Percival Montmount (főszereplő) 17 évesen már nem buta kölyök, ezért a bizonyítványa miatt anyukájának nem kell aggódnia. Ráadásul megvan a maga tudományos hobbija: önjelölt néprajzkutatóként saját iskolájának közösségi viszonyait dokumentálja személyes megfigyelései alapján – immáron három éve.

Nemek és származás helyett törzsi alapon csoportosítja az idejárókat, ami mókás ötlet, hiszen így bárkit korlátozás nélkül beskatulyázhat bármelyik, találóan elnevezett csoportba. Legalább annyira sokszínű az épületben fellelhető populáció, mint egy jól sikerült indián szellemtáncon: Buzgó Mócsingok, Jégkorong, Ajakrúzs/Hajszpré, Trutymó, Tanárok, ésatöbbi, ésatöbbi.

De az olvasó számára (remélem legalábbis) hamarosan nyilvánvalóvá válik, Percival nem megy százzal, mert ifjonti évei ellenére, kényszeres módon, tudatosan megfosztja magát a tinédzseréveitől. Mindezt attól az idealizált céltól vezérelve, hogy megfeleljen halott apja emlékének, aki neves néprajzkutató volt. A fiú megszállottan rögzíti megfigyeléseit munkanaplójában, bennünk pedig egyre erősödik a vélemény, ez a srác csak szemléli az életet, de nem vesz benne részt.

És ez bizony hiba, hiszen cserébe nem választ semmit, csak áll és néz. Ráadásul arról sem lehetünk meggyőződve, műve valóban értékes (értelmes) valami, hiszen nem elszigetelt kultúrcsoportot vizsgálgat, hanem a nyugati, demokráciára épülő civilizációnk egy oktatási szeletét, amely ráadásul messze van az állandóságtól. A trendi irányzatok, a slágerlisták és a legújabb bálványok úgy módosítják az itt „felfedezett” törzsek szokásait, ahogy az ember ruhatárát igazítja az esedékes évszakokhoz.

Ha mindez nem lenne elég, további lappangó ellentmondások is terhelik a tudományos programot, ugyanis a kutatás/megfigyelés nem teljes. Hősünknek fogalma sincs, mit tesznek osztálytársai iskolán kívül, viselkedésük, kapcsolatrendszerük homályban marad.

Szóval van egy képzelt tudósunk, aki nem foglalkozik a lányokkal, nem érdekli a sport, nem lóg a többiekkel az udvaron, és nincs egyetlen számottevő szenvedélye sem (a megfigyelést leszámítva), kapcsolata iskolatársaival még címzetesnek sem mondható. Ezt a végletes helyzet csak valami megrázó esemény tudja feloldani – ha Percival képes tudományos módon önmagát is megfigyelni.

Bevallom tanácstalan vagyok a regénnyel kapcsolatban. Elsősorban meglehetősen távol áll tőlem Percival Montmount mentalitása, és véleményemet határozott formában, több ízben is közöltem vele, de mintha süket oldalaknak beszéltem volna. Ezt leszámítva úgy vélem, tiniként azért jutott el idáig, mert a fene nagy, öntudattól duzzadó szabadságban környezete egyszerűen ráhagyta, csináljon amit akar. Attól, hogy képes épkézláb gondolatot megfogalmazni, még nem biztos, hogy döntései helyesek.

Némi irányított beszélgetéssel egy kellőképpen érdeklődő és kitartó ismerős (felnőtt vagy tini) szembesül a problémával, és talán már a szellemi képességek megkérdőjelezése is más irányba terelné Percivalt. Az mindenesetre biztos, hogy olvasás után a többség (vélhetően) szemlélődés helyett inkább elmegy és éli az életét – bármilyen is legyen az. S ez így van rendjén.