Főkép

Jazz-gitárosoktól szokatlan sokszínűsége ellenére Pat Metheny egyike a játékstílusáról és gitárhangzásáról legkönnyebben felismerhető mai instrumentalistáknak. Lemezein mindig valamiféle telt, sima tónust sikerül előállítania, függetlenül attól, hogy éppen akusztikus, elektromos, doboztestű vagy tömörfából készült gitárt, esetleg gitárszintetizátort szólaltat meg.

A magyar gitárosok közül a legnagyobb hatást talán a Balázs Elemér Groupban is hallható Juhász Gáborra gyakorolta, akinek minden menete és harmóniai megoldása Metheny muzsikájához hasonlóan tökéletesen eltalált, mintegy magától értetődő.

A Pat Metheny Group hatodik albuma, amit most a Nonesuch újrakiadásában élvezhetünk, gyökeresen eltér a Missouri államból származó amerikai gitárosnak a nyolcvanas évek első felében született produkcióitól, melyeknek hangzás- és dallamvilágát a gitárszintetizátor lágy, fúvósokéra hajazó döngicsélése határozta meg.

Még élesebb az ellentét a Still Life megjelenését közvetlenül megelőző album, az Ornette Colemannel közösen készített Song X free-jazz számai - melyeknek csiráit már az 1982-es Offramp-en is felfedezhetjük - és az erős dél-amerikai hatást mutató ’87-es lemez között.

Azért a gitárszintetizátor és az erősen módosított hangkép sem tűnt el teljesen. Amit a „Last Train Home” című dalban, a Still Life- minden bizonnyal legismertebb felvételén, valamint a „Third Wind” gitárszóló utáni szakaszában hallhatunk, aligha lehet más, mint a Travels-ről jól ismert Roland GR300, avagy valamiféle harmonizerrel megvariált gitár.
Nem teljesen kizárt, hogy tévedek, a megszólalás mindenesetre felettébb gyanús.

Szintén a régebbi nóták hangulatát idézik Lyle Mays billentyűs futamai és szintetizátor-szőnyegei, habár Armando Marçal brazilos ritmusai és éneke többnyire háttérbe szorítják a tradicionálisabb, a standardokhoz közelítő harmonizálásokat és ritmikai megoldásokat.

Furcsamód, az album legnagyobb értéke a viszonylag homogén megszólalás ellenére mindvégig domináns változatosság. A „Third Wind” önmagában is külön stílustanulmány, melyben a tempós, szamba alapú kezdés egy poliritmikus ütős-kiállással vált át a kissé a Modern Jazz Quartet Bach-átirataira emlékeztető lezárásba.

Aki tehát a hagyományos jazz simulékony összhangzataitól a kísérletező technikákon át az amazonasi népzenékig átívelő zenei szivárványra vágyik, nem csalódhat különösebben, ha a Pat Metheny Group két leginkább latinos beütésű albuma, a Still Life és a Letter From Home egyikét választja esti szórakozásnak.

Akit pedig nem elégít ki a könnyed ám annál igényesebb muzsika, annak érdemesebb a kilencvenes évek közepén felvett három lemez, a We Live Here, a Quartet vagy az Imaginary Day, esetleg a kortárs zenébe tett kirándulásként is felfogható Steve Reich kompozíció, az Electric Counterpoint közül választania.

Legésszerűbb megoldásként viszont csak azt ajánlhatom, hogy hallgassunk minél több Pat Metheny-felvételt, hangulatunktól függően váltogatva a nagyszerűbbnél nagyszerűbb albumokat.

Az együttes tagjai:
Pat Metheny - akusztikus és elektromos gitárok, gitárszintetizátor
Lyle Mays - zongora, billentyűs hangszerek
Steve Rodby - akusztikus és elektromos nagybőgő
Paul Wertico - dobok
Armando Marçal - ütőhangszerek, hang
David Blamires - hang
Mark Ledford - hang

Az albumon elhangzó számok listája:
1. Minuano (Six Eight)
2. So May It Secretly Begin
3. Last Train Home
4. (It’s Just) Talk
5. Third Wind
6. Distance
7. In Her Family