Főkép
1988. október 11-én, kedden a Jason Taverner Show harminc másodperccel rövidebbre sikerült. A keverőfülke buborékszerű műanyag ablaka mögül figyelő technikus kimerevítette a stáblista végét, majd Jason Tavernerre mutatott, aki készült elhagyni a színpadot. A technikus a csuklójára koppintott, majd a szájára.
Jason azt mondta a gallérjára erősített mikrofonba:
– Küldjék csak a leveleket, emberek. Maradjanak velünk, most következik a Scotty, a különleges kutya kalandjai.
A technikus elmosolyodott, Jason viszonozta, majd kikapcsolt a hang és a kép is. Véget ért az egy órás zenés varietéműsor, ami az év tévéshow-i között a második legtöbb szavazatot kapta. Minden remekül ment.
– Hol vesztettünk el fél percet? – nézett Jason az aznap esti vendégre, Heather Hartra. Nem értette a dolgot. Szeretett maga időzíteni mindent.
– Semmi baj, kissármányom – tette a nő hűs kezét a férfi kissé nedves homlokára a homokszínű haj alatt, és kedvesen dörzsölte.
– Tudod, milyen hatalmad van? – ment oda Al Bliss, az ügynöke egész közel (túl közel, mint mindig). – Harminc millióan nézték, ahogy felhúzod a sliccedet. Ez már rekord.
– Minden héten felhúzom – felelte Jason. – Ez a védjegyem. Vagy te nem nézed a műsort?
– De harmincmillió! – Bliss pirospozsgás arcára verejtékcseppek ültek ki. – Gondolj bele. És ott vannak a bizonytalanok.
– Én már halott leszek, mire a bizonytalanok átpártolnak ehhez a műsorhoz – mondta jegesen Jason. – Hála istennek.
– Amennyi rajongó vár odakint, lehet, hogy tényleg véged – jegyezte meg Heather. – Arra várnak, hogy széttéphessenek apró, bélyegnyi darabokra.
– A maga rajongói is köztük vannak, Miss Hart – hízelgett Bliss a maga lihegő kutyahangján.
– Az ördög vinné el őket – sziszegte Heather. – Miért nem mennek már el? Nem szegnek meg ezzel törvényt? Nem ólálkodás ez?
Jason megfogta, és erősen megszorította a nő kezét, aki ránézett. Sosem értette, Heather miért nem szereti a rajongókat; számára ők jelentették nyilvános életének az éltető vérkeringést. Márpedig neki a nyilvános élet, az, hogy világszerte ismert műsorvezető, volt maga az élet, és pont.
– Ha így érzed, nem kéne ebben a szakmában dolgoznod – mondta. – Szállj ki. Legyél szociális munkás egy kényszermunka-táborban.
– Ott is emberekkel kell dolgozni – morogta Heather.
Két rendőrtestőr nyomakodott oda Jason Tavernerhez és Heatherhöz.
– A folyosót biztosítottuk, amennyire lehet – lihegte a kövérebb. – Menjünk, Mr. Taverner, mielőtt a stúdióközönség körbeér a hátsókijárathoz.
Intett még három rendőrnek. A kis csapat elindult a fülledt, zsúfolt folyosó felé, amelyen majd kijutnak az éjszakába. Kint parkol a drága Rolls repgép, farrakétája várakozón pulzál. Akár egy mechanikus szív, gondolta Jason. A szív, ami csak neki, csak a sztárnak ver. No meg Heathernek is.
Végül is megérdemli, ma este jól énekelt. Majdnem olyan jól, mint… Jason elmosolyodott magában. A francba, hát ismerjük el: az emberek nem a vendég miatt kapcsolják be azt a sok 3D színes készüléket. Ezer vendég van a Földön, meg még pár a marsi gyarmatokon.
Azért kapcsolják be, hogy engem lássanak. És én mindig ott vagyok. Jason Taverner még sosem hagyta cserben a rajongóit, és soha nem is fogja. Akármit gondol is Heather a sajátjairól.
– Azért nem szereted őket – mondta a nőnek, miközben a gőzölgő, izzadságszagú folyosón nyomakodtak –, mert nem szereted magadat. Titokban úgy gondolod, rossz ízlésük van.
– Ostobák – morogta Heather, és káromkodott, ahogy nagy, lapos kalapja lerepült a fejéről, és örökre elveszett a lökdösődő rajongók között.
– Átlagosak – mondta Jason a nő füle mellett, mely részben eltűnt fényes vörös hajkoronájában. A híres hajzuhatagban, melyet olyan tökéletesen másoltak mindenütt a Terra szalonjaiban.
– Ezt a szót ne – csikorogta Heather.
– Átlagosak. Azaz hülyék. Mert… – harapott finoman a nő fülcimpájába – ezt jelenti az átlagos. Nem?
– Jaj, istenem – sóhajtott a nő. – Egy repgépben szállni a semmin keresztül. Erre vágyom: végtelen semmire. Ahol nincs emberi hang, emberi szag. Emberi száj, ami kilenc színben irizáló műanyag rágón kérődzik.
– Te tényleg utálod őket.
– Naná – bólogatott élénken a nő. – És te is. – Megállt, a férfi felé fordult. – Tudod, hogy oda az istenverte hangod. Tudod, hogy csak a régi dicsőséged lendülete visz még, ami már nem jön vissza. – Rámosolygott. Meleg mosollyal. – Öregszünk? – kérdezte a rajongók kiabálása közepette. – Együtt? Mint férj és feleség?
– A hatosok nem öregszenek.
– Ó dehogynem. Dehogynem. – Megérintette Jason hullámos barna haját. – Mióta fested, édesem? Egy éve? Három?
– Szállj be – mondta nyersen Jason, az épületből a Hollywood sugárútra terelve.
– Beszállok, ha kiénekelsz nekem egy magas b-t. Emlékszel, amikor…?
A férfi betaszigálta a gépbe, majd maga is beszállt. Segített Al Blissnek becsukni az ajtót, aztán emelkedtek is az esőfelhős, éjszakai égbe. Los Angeles hatalmas, fénylő egébe, mely világlott, akárha dél lenne. Mert neked és nekem az is van. Kettőnknek az is marad az idők végezetéig. Mindig ilyen lesz, mint most, mert hatosok vagyunk. Az emberek akár tudják, akár nem.
És nem tudják, gondolta, komoran élvezve a keserű humort. Csak ők ketten tudták, senki más. Mert így kellett lennie. És így is lett… még most is, amikor minden olyan rémesen alakult. Mármint a tervezők szemében. A nagy szakértők még nagyobb tévedése. Negyvenöt gyönyörű éve, amikor a világ még fiatal volt, és esőcseppek ültek a japán cseresznyefákon Washington D.C.-ben. És tavaszillat lengte be az egész kísérletet. Egy ideig legalábbis.
– Menjünk Zürichbe – mondta ki.
– Túl fáradt vagyok – felelt Heather. – Különben is untat.
– Untat a ház? – hitetlenkedett Jason. Heather választotta ki, évek óta ott bújtak el, főleg a rajongók elől, akiket Heather ki nem állhatott.
– A ház – sóhajtott Heather. – A svájci órák. A kenyér. A macskakő. A hó a dombokon.
– Hegyeken. – A férfi még mindig megbántva érezte magát. – Akkor megyek magam.
– És felcsípsz valakit?
Ezt egyszerűen nem értette. – Akarod, hogy csípjek fel valakit?
– Te meg a vonzerőd. A bájad. A világon bármelyik lány szívesen bebújik veled abba a nagy rézágyba. Nem mintha ott olyan nagy tigris lennél.
– Istenem – fújt a férfi. – Már megint ez. Mindig ugyanazok a sirámok. És pont azokhoz ragaszkodsz tíz körömmel, amiket úgy találsz ki.
Heather feléje fordult:
– Te is tudod, hogy nézel ki, még ebben a korban is. Gyönyörű vagy. Harmincmillió ember bámul minden áldott héten. Nem az éneklésed érdekli őket, hanem a makulátlan fizikai szépséged.
– Ugyanezt lehet elmondani rád is – jegyezte meg csípősen. Kimerült volt, vágyott a magányra és nyugalomra a Zürich külvárosában álló házban, ami némán várta őket vissza. Mintha a ház szerette volna, ha maradnak, nem csak egy éjszakára vagy egy hétre, de örökre.
– Rajtam nem látszik a kor – jelentette ki Heather.
Jason ránézett. Rengeteg vörös haj, enyhén szeplős bőr, erős római orr. Mélyen ülő, nagy ibolyaszín szem. Igaza van, nem látszik rajta a kor. Na persze sose szállt be abba a telefonos transzex hálózatba, mint ő. Igaz, ő sem sokat. Nem szokott rá, és nem okozott agykárosodást, se korai öregedést.
– Olyan gyönyörű vagy, hogy csak na – ismerte el mogorván.
– És te?
Ez nem vigasztalta. Tudta, hogy megvan még a karizmája, az erő, amit negyvenkét éve a kromoszómáiba égettek. Igaz, a haja már valóban őszül, festenie kell. Pár ránc is megjelent itt-ott, de…
– Amíg megvan a hangom, semmi gond. Megkapom, amit akarok. Nem velem van a baj. A te hatos hidegségeddel, a te dédelgetett úgynevezett egyéniségeddel. Jól van, nem akarsz Zürichbe repülni. Akkor hová? Hozzád? Hozzám?
– A feleséged akarok lenni. Akkor nem lesz „hozzám” vagy „hozzád”, hanem „hozzánk”. Abbahagyom az éneklést, szülök három gyereket, akik mind rád hasonlítanak.
– Ha lányok, akkor is?
– Fiúk lesznek.
A férfi odahajolt, és megcsókolta az orrát. A nő elmosolyodott, megfogta a kezét, és melegen megpaskolta.
– Mehetünk bárhová – mondta Jason halk, határozott és nagyon biztos hangon, szinte apaian; ez általában bevált Heathernél, amikor semmi más már nem. Vagy itt hagyom, gondolta.
Mert ettől rettegett Heather. Néha amikor veszekedtek, főleg a házban, Zürichben, ahol senki nem hallhatta és nem léphetett közbe, tisztán látta a nőn. Az egyedüllét gondolata riasztotta; ő is tudta, Jason is tudta; a félelem része volt közös életüknek. Nem a nyilvános életüknek; profi előadókként mindig tökéletes önuralomra volt szükségük: akármilyen dühösek vagy elhidegültek is éppen, mindig párost alkotnak a nézők, levélírók, zajos rajongók bálványozó világának. Ezen még a nyílt gyűlölet sem változtatna.
De gyűlöletről szó sem lehetett. Túl sok közös volt bennük. Túl sok mindent kaptak egymástól. Még a puszta testi kontaktus is, mint az, hogy itt ültek a Rolls repgépben, ez is boldoggá tette őket. Már ameddig tart.
Jason belenyúlt méretre készíttetett valódi selyemöltönye (talán tíz, ha volt a világon) belső zsebébe, és előhúzott egy köteg kormányzati bankjegyet. Jó sok volt összepréselve egy kövér csomóba.
– Nem lenne szabad ilyen sok készpénzt hordanod magadnál – korholta Heather azon a hangon, amit annyira ki nem állhatott: a fontoskodó anya hangján.
– Ezzel – lobogtatta meg a pénzt Jason – bejuthatunk bármi…
– Ha nem vágja le a csuklódat egy szökött diák, aki tegnap este osont át a földalatti kampuszról, és rohan el a kezeddel meg a flancos pénzeddel. Mindig flancolsz. Flancolsz és harsány vagy. Nézd meg a nyakkendőd. Nézd meg! – emelkedett a hangja; már tényleg dühösnek tűnt.
– Az élet nem tart sokáig – jelentette ki Jason –, a vagyon még addig se. – De a pénzt azért visszatette a zsebébe, és lesimította a dudort az amúgy tökéletes öltönyén. – Venni akartam rajta valamit. – Valójában erre csak most gondolt, eredetileg mást akart: elmenni Las Vegasba huszonegyezni. Hatosként bármikor tudott nyerni, és nyert is, felülmúlt mindenkit, még az osztót is.
– Hazudsz – mondta Heather. – Eszed ágában sem volt bármit is venni nekem. Soha nem vettél semmit. Annyira önző vagy, mindig csak magadra gondolsz. A kibaszott pénz… megveszel egy nagymellű szőkét, és ágyba viszed. Biztos a mi házunkban, Zürichben, amit egyébként én már négy hónapja nem is láttam. Akár terhes is lehetek.
A férfi furcsállotta, hogy pont ezt mondta, hogy az összes lehetséges visszavágásból pont ez ötlött a csacsogó elméjébe. De hát sok mindent nem értett ő Heatherben; mint a rajongói elől, a nő előle is sok dolgot megtartott magának.
Ugyanakkor az évek folyamán azért sokat megtudott róla. Például tudott az 1982-ben történt és nagy titokban tartott abortuszról. Tudta, hogy egyszer illegálisan hozzáment egy diákvezérhez, s hogy egy évig a Columbia Egyetem zsúfolt földalatti kampuszán lakott, a büdös, szakállas diákokkal, akiket egész életükben ott tart a rendőrség meg a nemzeti gárda, amely minden kampuszt körülvett, nehogy a diákok belopózzanak a társadalomba, mint a süllyedő hajóról menekülő megannyi fekete patkány.
És tudta, hogy egy éve elkapták kábítószer-birtoklásért. Csakis gazdag, befolyásos családjának köszönhette, hogy megúszta; saját pénze, karizmája és hírneve már nem volt elég, amikor a rendőrséggel kellett szembenéznie.
Heathert kicsit megsebezte mindaz, ami történt vele, de Jason tudta, hogy már rendbe jött. Mint minden hatos, ő is hihetetlenül jól regenerálódott. Ezt mindenkibe gondosan beépítették. Sok-sok más mellett. Ő még negyvenkét évesen sem ismerte a legtöbb képességét. Pedig vele is történtek dolgok. Főleg a holttestek, más tévészemélyiségek maradványai, akiken át kellett taposnia, hogy feljusson a messzi csúcsra.
– Ezek a „flancos” nyakkendők… – kezdte, de ekkor megszólalt a gép telefonja. Felvette és beleszólt. Biztos Al Bliss az esti show nézettségéről.
De nem. Egy metsző lányhang hasított a fülébe:
– Jason?
– Igen. – A kagylót letakarva mondta Heathernek: – Marylin Manson. Mi a francnak adtam meg neki a repgépem számát?
– Ki a fene az a Marylin Manson?
– Majd elmondom. – Levette kezét a kagylóról. – Igen, drágám, itt Jason igazi testben. Mi van? Rettenetes a hangod. Megint kilakoltatnak? – Heatherre kacsintott és elfintorodott.
– Koptasd le – mondta a nő.
A férfi letakarta a kagylót:
– Azt próbálom, nem látod? – A kagylóba: – Oké, Marylin. Öntsd ki a lelked, azért vagyok.
Marylin Manson két éve volt a „protezsáltja”. Azaz olyan énekes akart lenni, mint ő, vagyis híres, gazdag, szeretett. Egy nap bejött a stúdióba a próba alatt, és Jason felfigyelt rá. Feszes, aggodalmas kis arc, rövid láb, túl rövid szoknya; a férfi szokás szerint mindent első pillantásra felmért. Egy hétre rá elintézett neki egy meghallgatást a Columbia Recordsnál.
Sok minden más is történt azon a héten, aminek semmi köze az énekléshez.
– Találkoznunk kell – visított a fülébe Marylin. – Különben öngyilkos leszek, és gyötörhet a bűntudat életed végéig. És elmondom Heather Hartnak, hogy állandóan lefekszünk.
Jason mélyen elnyomott egy sóhajt. Fáradt volt ehhez, kimerítette az egyórás show, ami végig csak mosoly mosoly mosoly.
– Úton vagyok Svájcba, ott leszek ma este – mondta határozottan, mintha hisztérikus gyerekhez beszélne. Ez általában bevált, amikor Marylin vádaskodó, paranoiás hangulatban volt. Most persze nem.
– Azon a milliós Rollson öt perc alatt ideérsz – sipított a fülébe Marylin. – Csak egy percet kérek. Nagyon fontos dolgot kell mondanom.
Biztos terhes, gondolta Jason. Valamikor direkt – vagy talán nem – elfelejtette bevenni a tablettát.
– Mit tudsz mondani egy perc alatt, amit nem tudok? – kérdezte élesen. – Mondd el most.
– Azt akarom, hogy itt légy velem – erősködött Marylin, szokás szerint csak magával törődve. – Muszáj idejönnöd. Fél éve nem láttalak, és közben sokat gondoltam ránk. Főleg az utolsó meghallgatásra.
– Jó – egyezett bele keserűen és neheztelve a férfi. Ezt kapja, amiért megpróbált ennek a nem-tehetségnek karriert kovácsolni. Lecsapta a kagylót, és Heatherhez fordult. – Örülök, hogy nem futottál bele, tiszta lö…
– Baromság. Azért „nem futottam bele”, mert tettél róla.
– Szóval szereztem neki nem is egy, de két meghallgatást – mondta Jason, ahogy jobbra döntötte a repgépet –, és mindkettőt elszúrta. És hogy megőrizze az önbecsülését, engem hibáztat érte. Én tereltem úgy, hogy megbukjon. Érted.
– Szép a melle?
– Ami azt illeti, szép. – Vigyorgott, Heather pedig elnevette magát. – Ismered a gyengémet. De betartottam az alku rám eső részét, szereztem neki meghallgatást, sőt kettőt is. Az utolsó fél éve volt, és rohadt jól tudom, hogy még mindig azon kesereg. Kíváncsi vagyok, mit akarhat.
Az irányítópulton beütötte a röppályát Marylin bérházának kicsi, de éppen megfelelő tetőparkolójához.

– Biztos szerelmes beléd – jegyezte meg Heather, ahogy a férfi letette a gépet a farára, majd kiengedte a lépcsőt.
– Mint még negyven millióan – mondta Jason derűsen.
Heather kényelembe helyezte magát a repgép pilótaülésében:
– Ne maradj sokáig, vagy isten az atyám, elmegyek nélküled.
– És itt hagynál Marylinnel? – kérdezte tettetett ijedtséggel a férfi. Mindketten nevettek. – Mindjárt jövök.
Átvágott a parkolón a lifthez, és megnyomta a hívógombot.
Amint belépett a lakásba, egyből látta, hogy Marylin magán kívül van. Egész arca feszült, görcsös volt, teste összeesett, mintha saját magát próbálná megemészteni. És a szeme. Kevés dolog tudta nyugtalanítani, ha nőkről volt szó, de ez igen. Marylin tökéletesen kerek, hatalmas pupillájú szeme szinte belefúródott, ahogy némán, karba tett kézzel állt vele szemben, vasmereven, hajthatatlanul.
– Na mondd – próbált felülkerekedni Jason. Általában (sőt lényegében mindig) tudta irányítani a helyzetet a nőkkel; ez volt a specialitása. De ez… kényelmetlenné tette. És a nő még most sem szólt. A több réteg smink alatt az arca teljesen vértelen volt, akár egy életre keltett tetemé. – Még egy meghallgatást akarsz? Erről van szó?
Marylin némán csóválta a fejét.
– Jó, akkor mondd, mi az. – Jason kimerült volt, és nyugtalan. Azért igyekezett ezt nem éreztetni; túl ravasz, túl tapasztalt volt, hogy láttatni engedje bizonytalanságát. Egy nővel szemben kilencven százalék blöff, mindkét részről. Minden azon múlik, hogyan, nem pedig azon, hogy mit.
– Van neked valamim. – Marylin megfordult, és kiment a konyhába. A férfi utána ballagott.
– Még mindig engem hibáztatsz a sikertelen… – kezdte.
– Tessék – emelt fel egy műanyag dobozt a konyhaasztalról Marylin, egy pillanatig fogta (arca még mindig vértelen és merev volt, szeme pislogás nélkül dülledt ki), majd gyors mozdulattal kinyitotta és feléje lépett.
Túl gyorsan történt. A férfi ösztönösen hátrált, de túl lassan és túl későn. A zselatinszerű Callisto ölspongya az ötven szívócsövével máris rátapadt a mellkasára. A csövek azonnal belefúrták magukat a mellébe.
Jason a felső konyhaszekrényhez ugrott, kikapott egy félig üres whiskysüveget, lecsavarta a kupakot (csak úgy röpködtek az ujjai), és az italt a zselatinszerű lényre öntötte. Gondolatai kitisztultak, kiélesedtek, nem esett pánikba, csak öntötte a whiskyt az izére.
Egy pillanatig semmi nem történt. Sikerült tartania magát, nem esett kétségbe. Aztán az izé buborékolt, összezsugorodott, majd a padlóra pottyant. Megdöglött.
Jasont csak most fogta el a gyengeség, lerogyott a konyhaasztalhoz. Az ájulás kerülgette; néhány szívócső a testében maradt és még élt.
– Nem rossz – mondta nagy nehezen. – Majdnem kicsináltál, te kurva.
– Nem csak majdnem – mondta Marylin Manson érzelemmentesen. – Még van benned cső, te is tudod, látom az arcodon. Azok már nem jönnek ki egy kis whiskytől. Semmitől nem jönnek ki.
Ekkor Jason elájult. Homályosan látta, hogy a zöldes-szürke padló feléje emelkedik, aztán üresség. Olyan semmi, amiben még ő sem létezik.

Fájdalom. Kinyitotta a szemét, és ösztönösen a mellkasához nyúlt. Drága öltönye eltűnt, pamut kórházi köntöst viselt, háton feküdt egy hordágyon.
– Istenem – hörögte, miközben két ápoló sebesen tolta a hordágyat a kórházi folyosón.
Heather Hart ott lebegett fölötte, izgatottan és sokkosan, de tökéletesen magánál volt.
– Tudtam, hogy valami nincs rendben – hadarta, ahogy azok betolták egy szobába. – Nem vártalak meg a gépben, lementem.
– Biztos azt hitted, ágyban találsz vele – mondta erőtlenül Jason.
– Az orvos szerint még tizenöt másodperc, és belehaltál volna a szomatikus erőszakba. Így mondta. Abba, hogy az az izé beléd ment.
– Elkaptam, csak a csöveket nem mind. Túl későn.
– Tudom, az orvos mondta. Amint lehet, megoperálnak, talán ki tudják venni a csöveket, ha nem értek le túl mélyre.
– Mindig is jó voltam a kritikus helyzetekben – krákogta Jason, majd lehunyt szemmel tűrte a fájdalmat. – Csak nem eléggé. Nem eléggé. – Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Heather sír. – Ilyen nagy a baj? – nyúlt fel a kezéért. Érezte a szeretet nyomását, ahogy a nő megszorította a kezét, aztán semmi. Csak a fájdalom. De semmi más: se Heather, se a kórház, se az ápolók, se fény. Hang sem. Végtelen pillanat volt, és teljesen bekebelezte.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete
Életrajz