FőképJó másfél hónapja Previte hivatalos oldaláról letöltöttem az album első számát (The Ministry of Truth), és úgy a nyolcadik hallgatás után sem tudtam eldönteni, ez most akkor mi lesz. Előző albuma (Counterclockwise) jobb híján a jazz kategóriájába volt gyömöszölhető, de amit most hallottam, az valami más, nagyon más.

Aztán a várakozásom véget ért. Mintha csak éreztem volna, mi vár rám, a hangerőt feltoltam, hátradőltem, és hagytam, hadd dózeroljon le Previte és új szuperbandájának lemeze.
Olcsó poén lenne azt mondani, hogy többször is meg kellett néznem, valóban Previte lemeze szól-e. A dobos eddig ugyanis olyan sok arcát mutatta meg, hogy tőle már semmi sem szokatlan, váratlan.

Egyfelől ott vannak az absztrakt és free jazz legszebb hagyományait idéző lemezei John Zornnal, aztán a rockos dolgai a Latin for Travelersszel, nem szabad feledni számos projektjét Charlie Hunterrel, a Moszkvai Cirkusznak írt (film)zenéjét, és még hosszasan sorolhatnám. Egyszóval nyitott aggyal és füllel hallgattam végig az albumot. Aztán még egyszer. Végül két nap után döntöttem úgy, hogy egy kicsit pihentetem.

Previte olyan bandát szedett össze, hogy már maga a felállás is őrületet ígért. Billentyűs hangszeren Jamie Saft nyomul, aki szintén Zornnal játszott, és bizonyíthatóan nincs ki az összes kereke (erre bizonyíték három szólólemeze).
Trombitán Steven Bernstein, a Sex Mob életrehívója és motorja nyomja; szájharmonikán és slide gitáron Stew Cutler, akivel Previte a Latin for Travelers formációban együtt játszott; szaxofonon a fiatal fúvósnemzedék messze legkiemelkedőbb alakja, Skerik, aki többek közt Hunterrel nyomult a Garage a Trois formációban, de a Tuatara nevű instrumentális csapatot is ő jegyzi.

Previte még azt a pofátlanságot is eljátszotta, hogy két nótában a dobok mögé meghívta Stanton Moore-t, a Galactic vezetőjét, aki szintén tagja mellékállásban a Garage a Trois-nak. A végére hagytam a legnagyobb meglepetést.
Charlie Hunter az, de ez nem lenne meglepetés. Az azonban igen, hogy Previte kedvéért félretette nyolchúros gitárját, felkapott egy Fendert, és azt tépi. Na, ők a The Coalition of the Willing. Ha van szupergroup, akkor ők azok.

Previte mindig is embertelen tempójáról volt közismert. Még akkor is húz és zúz a dobolása, ha éppen lassú számot játszik. De itt nincsenek lassú számok. Hogy mit játszik, játszanak, nem tudom.
Első ránézésre instrumentális kemény rock. Mert Hunter úgy tépi a gitárt, mintha nem lenne holnap, Saft meg úgy döngeti a Hammondot és az összes, keze ügyébe kerülő billentyűs hangszert, hogy Jon Lord, Keith Emerson és Rick Wright közösen bújnak el valamelyik sarokba.
Ez különösen a nyitószámnál, a már említett „Ministry of Truth” esetében igaz, ami Saft és Hunter párbajával indul.

Jó, akkor ez kemény rock. Aztán hasonlóképpen is folytatódik az „Airstrip One” című nótával, Hunter nyomja-tolja a riffeket, Cutler besegít, Previte zörög-csörög-zakatol, aztán amikor a bevezetőnek vége, értelemszerűen nagy döngetésnek kellene jönnie, de nem, mert Bernstein és Skerik valami elképesztő funkos fújásba kezdenek, amire rásegít Saft.

Jó, akkor ez funkos jazz-rock. Aztán következik a „Versificator”, megint egy hosszú bevezetővel, Hunter mélázik a húrokon a szokott furcsa harmóniameneteivel, amit aztán egy blues-alapú, hetvenes évekből származó futammal folytat.

Jó, akkor ez bluesrock. Ekkor egy újabb „minisztériumba” lépünk be, ezúttal a szerelemébe. A „Ministry of Love” egy fokozattal feljebb kapcsol, indításra olyan, mint a Pink Floyd volt, de közben rá kell jönnöm, a téma a Counterclockwise című albumon szerepelt.
Ugyanaz a kíméletlen, szinte kegyetlen meg nem alkuvás a főtémában, és Hunter szólójában, aki a végére elveszti az eszét.

Jó, akkor mégis kemény rock, enyhe progresszív beütéssel. Jön az „Oceania”, amely szintén ismerős és jellegzetes Previte-témával indul Hunter értelmezésében.
És mi lesz belőle? Valami közel-keleti hangulat járja át Hunter gitárjátékát, urambocsá, szitáros hangzással – ami azért annyira nem áll tőle távol –, de ekkor Saft jön a máshol vérgagyi, a hetvenes évek elejét idéző űr-rock ketyerével, csatlakozik hozzájuk Skerik is, és hirtelen a Tuatara ugrik be.

Jó, akkor ez űr-rock. Az „Inner Party” azonban már egy Hawaii-ról származó futammal és sounddal lép be a képbe, ami alatt Cutler szájharmonikázik, Hunter ellenpontozik, és bólintok: mondjuk, hogy egy kicsit goromba és a kelleténél jobban betépett country-rock szól.

A „Memory Hole” ismét szájharmonikával nyit, nem is akármilyennel, és ebből akármi is lehet. Mondjuk egy blues-rock. De nem, mert a billentyű és gitár összjátéka, valamint a puha sound ismét a Floyd Barrett utáni korszakát idézi egészen addig, amíg Bernstein egy fölséges improvizációval fel nem dönti az egészet.
Ez nem szegi Cutler kedvét, viszi a témát és variálja, és a végére azt mondom, acid rock a lassúbbik fajtából.

Ekkor jön az „Anthem for Andrea”, amelyet Previte írt a lányának. Itt áll össze az egész. Ismét egy nagyon erős, szinte az első hang után felismerhető pulzáló Previte-téma, amelyben Bernstein felülmúlja önmagát, Hunter és Cutler a háttérbe húzódnak, Saft szinte átveszi az ütőshangszer szerepét, és egyre terebélyesedik, épül a nóta, hogy aztán egy akkora rockhimnusz legyen belőle, amilyen talán még sose volt a Colosseum nagy napjai óta.

Nem tudom, milyen műfajú a The Coalition of the Willing. És annyira nem érdekel, hogy nem igaz. Ez a zene, ezek a zenészek nem ismernek megalkuvást, nem ismernek kíméletet, nincsenek elkent hangok, kidolgozatlan, félbehagyott ötletek, témák.
Olyan erős zenét játszanak, hogy szinte szétrobban. Irgalmatlan energia árad belőle, iszonyú elszántság. Az egyik kritikus azt írta a lemezről, hogy olyan, mint egy modern forradalom „filmzenéje”.
Igen. Jöjjön a forradalom, aztán ha ez a zenéje, én is odaállok. Valami azt súgja, hogy ha mások is meghallgatták, nem leszek egyedül.

Végezetül pár mondat a kiegészítőkről, amik nem a lemezen vannak, hanem a Ropeadope Kiadó honlapján. Ugyanis minden számhoz készült egy klip neves kortárs vizuális (és/vagy) művészek jóvoltából, amelyek szabadon letölthetők.
A kiadó emellett a komplett sajtóanyagot is feltette borítóstul, plakátostul, bandafotóstul, mindenestül: http://ropeadope.com/bobbyprevite/
A csapat országos turnéra indult Amerikában, mindenhol nagy lelkesedéssel fogadták őket. Információk szerint nálunk még a környékre sem jönnek, de sebaj, a zene már megvan, jöhet a forradalom!

A lemezen elhangzó számok listája:
1. The Ministry of Truth
2. Airstrip One
3. Versificator
4. The Ministry of Love
5. Oceania
6. The Inner Party
7. Memory Hole
8. Anthem for Andrea

Kapcsolódó írások:Bobby Previte & Bump: Counterclockwise
Zony Mash: Upper Egypt