Marcel Pagnol: Apám dicsősége
Írta: Makai Péter Kristóf | 2006. 05. 30.
Az utóbbi időben mind gyakrabban jelennek meg regények, melyek Dél-Franciaországban, Provence-ban játszódnak: gondoljunk csak Peter Mayle (Egy év Provence-ban, Örökké Provence, Hajsza a Cézanne-ért, Még mindig Provence) vagy Carol Drinkwater ( Szerelem és Provence, Érzékek és Provence) könyveire. Mi lehet ennek a provence-i varázsnak a titka? A napfény? A bor? A szemet gyönyörködtető egzotikus táj? Cézanne és Van Gogh festményei?
Úgy tűnik, ősidők óta érdekelte az emberiséget Franciaország délkeleti csücske. Megfordultak erre liguriak és kelták, görögök és föníciaiak, és a térség szempontjából talán legfontosabb népcsoport: a rómaiak, akik provinciájukká tették ezt a vidéket. Mai neve is innen származik. Marcel Pagnol ennek a tájnak szülötte, és négykötetes sorozatában megpróbálja mindazt összefogni, amit számára Provence jelent. Mint azt maga is bevallja, ez az első hosszabb lélegzetvételű prózai műve. Jó önéletrajzíró módjára egészen kora gyermekkorával kezdi történetét.
Egy fiúgyermek életében pedig nincs meghatározóbb egyéniség az apánál. Lénye jelet hagy a gyermekén, és ha olyan szerencsés, mint Marcel Pagnol (vagy jelen sorok írója), akkor testben-lélekben egészséges emberként nőhet fel. Kár, hogy olyan kevés gyermeknek adatik meg, hogy Joseph Pagnolhoz hasonló apjuk legyen. A kis Marcel beszámol apja vadászkalandjairól az erdőben és az ócskáspiacon egyaránt: hogyan cserkészte be és terítette le fenséges áldozatát a provence-i dombokon, és hogyan alkudozott és vitt haza megannyi haszontalan ócskaságnak tűnő holmit, melyből francia MacGyver módjára jó csomó praktikus dolgot barkácsolt.
A dicsőséges apakép mellett persze Marcel érésének is története ez a regény. A fiatal gyermek ugyanis megtanul hazudni, de arra is rá kell jönnie, hogy a felnőttek bizony sokkal többször csapják be a gyerekeket, noha a saját érdekükben történik. Így derül fény arra, hogy a magát a neves Borély-park tulajdonosának nevező ember valójában szerelmes a család egyik hölgytagjába, és nem is parktulajdonos, hanem jogász vagy ügyvéd.
Ezt a röpke kétszáz oldalt szívből ajánlom mindenkinek, hiszen nincs olyan ember, aki ne gondolna vissza sóvárogva olykor ártatlan gyermekkorára, amikor még minden olyan egyszerűnek tűnt. Remélem legalább annyira elbűvöli a kedves olvasót, amennyire engem. Ideális olvasmány a Provence-bolondoknak, a testben és lélekben gyermekeknek egyaránt.