Főkép

Meglepetés? Egyértelműen. Hogy jó vagy rossz? Egyik sem. Tehát nem is biztos, hogy meglepetés. Paul Simon 6 év hallgatás után jelentkezett új lemezzel, és már nagyon vártuk. Igaz, egy ideje az albumok színvonala valahol a középszer felé halad, de Simon mégis a modern könnyűzene egyik legnagyobb alakja.

Nincs is értelme arról írogatnom részletesen, hogy ki ő, mert ismerjük őt, mindannyian tudjuk, hogy ő a „Me and Julio Down By The Schoolyard”, a „Fifty Ways To Leave Your Lover”, a „Mother and Child Reunion” és a „Still Crazy After All These Years” szerzője, és akkor csak a szólóalbumaiból csemegéztem.

Amennyiben valaki akár hasonló sikerű dalt vár a lemeztől, bizony csalódni fog. Nem tudom másként mondani: Simon alól lassan kicsúszott a 20. század legvége és a 21. század legeleje. Ő ott áll, ahol eddig, és az idő elfutott felette. Ezt talán ő is érezhette, hisz az albumot Brian Enóval közösen készítette. A kapcsolatuk nem új keletű, hisz együtt dolgoztak a Gracelanden és a Rhythm of the Saints című albumon is.

Együttműködésük most sem hagy kívánnivalót maga után. A hangzás nagyon tiszta, mégsem steril, a hangszerelés minimális, és emiatt bensőséges. Simon hangja egy percig sem olyan, mint egy 65 éves emberé: hajszálpontosan úgy hangzik, mint negyven éve. Egyszóval minden rendben van itt, de valahogy mégis felemás érzések dúlnak bennem. Hisz Simon generációja (meg az azután következő mondjuk kettő) kétséget kizáróan legnagyobb hatású dalszerzője. Pont. Nem várhattam azt, hogy ez a lemez is tartalmaz fél tucat örökérvényű nótát. De egynek örültem volna.

Ugyanakkor arra számítottam, hogy 65 évesen befelé fordulóbb, lamentálóbb, hogy is mondjam, öregebb lesz a lemezen, de ez sem igaz. Simon pontosan tudja, mi történik a világban. Pontosan tudja, mi rossz és mi jó Amerikában, egy jottányit sem adott fel azokból a gondolatokból, amiket negyven éve folyamatosan hangoztat: szeretet, türelem, tolerancia, megbecsülés, őszinteség.

Ezek nemcsak az ő örök értékei. Egy világban élünk, és vannak értékek, amik földrésztől, bőrszíntől, vallástól és kortól függetlenül mindannyiunké. Ezekkel semmi baj sincsen, jó hallani ezeket, nemegyszer megspékelve nem kevés öniróniával. Furcsamód Simon egy gitározós, gyakran a minimális zenekar ellenére rockos lemezt csinált. Nem is azt a dögös rock and rollt vártam, ami a „Kodachrome”-ot jellemezte, nem azt a lendületet, ami a „Fifty Ways To Leave Your Lover” sajátja.

A dalok mindegyike dúr hangnemű, mollt csak elvétve hallani, ami miatt a lemez valahol a monotónia határán billeg. Az elektromos gitár állandó használata sem sokat segít. Pedig nem bíztak semmit a véletlenre. A dobok mögött az örök barát és zenésztárs, Steve Gadd ül, egy nótára pedig még Bill Frisell is beugrik, sőt még Herbie Hancock is zongorázik a „Wartime Prayers” című dalban.

Mivel dalszerzőről van szó, ezért nem elég csak bedugni a lejátszóba, és háttérben hallgatni. A lemezre oda kell figyelni, és akkor valóban sokatmondó, nagyon jó albumot hallgatunk, amely azonban sajnos elmarad a Simontól megszokott színvonaltól. Igaz, a világ is.

A lemezen elhangzó számok listája:
1. How Can You Live In the Northeast
2. Everything About It Is A Love Song
3. Outrageous
4. Sure Don`t Feel Like Love
5. Wartime Prayers
6. Beautiful
7. I Don`t Believe
8. Another Galaxy
9. Once Upon A Time There Was An Ocean
10. That`s Me
11. Father And Daughter