Főkép

Bár a műfaj megszületését a történészek Poe 1841-es novellájához (A Morgue utcai kettős gyilkosság) kötik, nem a borongós világú amerikai szerző által kitalált, három történetet is megért Auguste Dupin, hanem egy skót orvos figurája lett a krimi ikonikus karaktere.

Sir Arthur Conan Doyle 1887-ben útjára indított detektívje hamar közkinccsé vált: az eredetileg Sherrinford keresztnévvel ellátott Sherlock Holmest (aki már karrierje első regényében lesajnálóan nyilatkozik a Poe-figuráról!), akármennyire is fáj belátni, szülőatyja nem szeretetből, hanem egyszerűen anyagi érdek által vezérelve teremtette és pátyolgatta hosszú éveken át. Az élet furcsa iróniája folytán Doyle, noha az olvasók körében elképesztően népszerű alakot teremtett, inkább karrierje „komolyabb” (történelmi regényeket tartalmazó) részét szerette volna egyengetni, s a mára klasszikussá vált történeteket egyedül megélhetése biztosításáért (később pedig a rajongók elviselhetetlen nyomásának engedve) vetette papírra.

Akárhogy is, a nyomozó már az első, róla írt regényben gyakorlatilag teljes fegyverzetben áll előttünk: az élete végéig hűséges társ, Watson doktor szemén-naplóján keresztül megismert „tanácsadó detektív” egy, a munkájához szükséges területeken döbbenetes műveltséggel rendelkező, borotvánál is élesebb eszű, ugyanakkor hiú és különc ember portréját nyújtja nekünk.

Hiszen bármennyire is zseniális képességekkel áldotta meg a sors a londoni bűnüldözés titokzatos mesterét, menet közben azért nem mulasztja el kritizálni szerényebb adottságú kollegáit, miközben saját tudásában egy pillanatig sem kételkedik. A történetekben alapvető fontosságú persze maga a narrátor, Dr. Watson is: a barátja isteni képességeire folyton rácsodálkozó katona-orvos nélkül ezek az írások nem lennének olyanok, amilyenek – már csak azért sem, mert pont az ő figurája biztosítja a Holmes-sztorikhoz nélkülözhetetlen külső szemszöget.

A mindössze négy regényt és ötvennél is több novellát tartalmazó Holmes-karrier nyitódarabja (melyet több kiadó is visszautasított, mielőtt piacra került) egy bíborvörös papírkárpittal bevont dolgozószoba esetét dolgozza fel: a helységben talált holttest rejtélye túl nagy falat a rendőrségnek, így a két helyi nyomozó kénytelen segítséget kérni jó nevű detektívünktől, aki frissen megismert Watson doktora által kísérve gyorsan meg is oldja a problémát.

Az egy délután alatt is végigolvasható könyvben nincs semmi mellébeszélés: minimális felvezetés után Doyle/Holmes nekilát, és gyorsan felgöngyölíti az ügyet (egyedül a regény 2/3-ánál közbeiktatott háttértörténet jelenthet apróbb, de kevéssé zavaró törést) – észre se venni, és már meg is van a tettes, büntetéssel, mindennel.

A hammetti, chandleri cselekményvezetéshez szokottaknak persze kissé idegen lehet a Doyle-i krimi, de még ha nem is egy szórakoztatóan előadott, frappáns történetről lenne szó, a műfaj elkötelezett híveinek feltehetően már önmagában is óriási élményt jelent, hogy a zsáner leghíresebb képviselőjének színrelépéséről olvashatnak.

A bíborvörös dolgozószoba remek olvasmány, a Doyle által meghonosított deduktív (azaz tiszta logikára épülő, következtetésekre támaszkodó) nyomozás tökéletes irodalmi megvalósulása – talán még annak is maradandó élmény, aki amúgy nem tud osztozni a műfaj iránti lelkesedésben.