Főkép

Szentgyörgyi Pirkó József szemlátomást nagy elődök nyomán halad: olvasás közben Zsoldos Péter, Bogáti Péter és Csernai Zoltán neve jutott eszembe. Főként a megközelítésre, hangulatra és kismértékben a történetmesélésre gondolok – és mivel megítélésem szerint ezen urak a hazai sci-fi kiemelkedő alakjai voltak, Szentgyörgyinek nincs oka szégyenkezésre. Ezen elemek a regény igazi erősségei, hiszen a felhasznált ötletek ismerősek, hasonlókkal már korábban is találkozhattunk.

De úgy vélem, a szerző nem is az eredetiségre, vagy a műfaj megújítására törekedett, sokkal inkább arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogy civilizációnk haladási iránya nem a békés jövő, hanem a biztos pusztulás. Na persze ezt így még a Trainspotting szókimondása után sem lehet közvetlenül belemondani az olvasó képébe, ezért marad a jól bevált módszer, mely szerint ez nem velünk történik meg, hanem másokkal, messze innen, valamikor réges-régen. De még milyen régen.

Nagyjából 65 millió évvel ezelőtt, amikor a legkülönfélébb dínók uralták a világot, s az emlősök még csupán az árnyékukban rágcsálóskodtak. Ekkor élt az akkori dinosapiens, ami nagymérvű hasonlóságot mutat korunk emberével. Ez annyira nem is légből kapott dőreség, hiszen tudjuk, hogy a természet igyekszik betölteni az „üresen” maradt élőhelyeket, így jöhetett létre az idők során ugyanazon funkciót beöltő „élőlénynek” több változata (farkasból volt például erszényes és emlős „kiadás”).

Na mármost, ha az embert is csak efféle szabad élőhelykitöltőnek vesszük, akkor evolúciós törvényszerűségként még a dínóból kifejlődött „ember” is elképzelhető (idő meg ugyebár minderre volt bőven), aki a miénkhez hasonló, némileg fejlettebb társadalmat hozott létre. Még egyszer hangsúlyozom: a szerző szerint mindez 65 millió évvel ezelőtt történt. Nyelvük más volt, de a gondolkodásmódjuk hasonlított a miénkre, így az általuk hátrahagyott, egyetlen írásos emléket némi kódfejtés után képesek vagyunk megérteni – gyakorlatilag ezt a szöveget tartalmazza a regény, ami műfajilag sci-fi, némi didaktikus felhanggal.

A szerző elegánsan egyszerű megoldással oldja fel az eltérő technikai fejlettségből származó nehézséget. A fordítóprogram az ismeretlen kifejezéseket automatikusan az általunk használt, hasonló megnevezésre ülteti át. Így pedig ugyebár nincs értelme a szerzőn számon kérni a tudományosságot.

Olyan, mintha a mai technikai fejlettségünket a középkori népesség által érthető szóhasználatra fordítanánk le: például a villanyfény fáklyafényként szerepelne. Mindkettő mesterséges világítást takar, de a mögötte álló tudás és háttéripar nagyságrendekkel eltér egymástól. És ha már itt tartunk: a könyvből arra is épkézláb magyarázatot kapunk, miként tűnt el nyomtalanul ez a civilizáció bolygónkról, csontvázak, tárgyi emlékek hátrahagyása nélkül.

Ezekből is látszik, nem sebtiben papírra vetett regénnyel van dolgunk, hanem egy átgondolt vezérelv szerint kitalált és megírt történettel. A végeredmény egy átlagosnál jobb sci-fi, amely figyelembe véve, hogy elsőkönyves szerzőről beszélünk, nem kis teljesítmény. Meg vagyok győződve róla, hogy Szentgyörgyi Pirkó Józsefben van még tartalék, csak idő kell, mire megszerzi a kellő gyakorlatot, hogy kiírhassa magából. Figyeljük tehát a könyvesboltokat, hátha nemsokára felbukkan valami, amit az ő neve fémjelez.