Peter S. Beagle: A karakoszki varázsló

Peter S. Beagle már 1968-ban beírta magát a fantasy irodalom nagykönyvébe, mégpedig Az utolsó egyszarvú című, mára klasszikussá vált regényével. A számos rangos díjra jelölt vagy azt elnyert, ma is élő amerikai író gazdag életművének speciális darabja ez a kötet. Beagle ugyanis, úgy mondják, minden könyvéhez másik világot talál ki, még ha nem is alkot hozzájuk térképeket, teljes történelmet, meg a többit (ami a legkevésbé sem jelenti azt, hogy nem élők, valósak ezek a különféle különös földek).

Kivételt ez alól A karakoszki varázsló 6 elbeszélése képez, mert ezek ugyanabban a világban játszódnak, mint A fogadós éneke. Úgy tűnik, ez utóbbi regény megírása után a szerző úgy érezte, volna még mit mesélnie onnan. És szerencsénkre meg is tette. Mi több, A fogadós éneke főszereplői közül kettő, Lal és Szoukian újra felbukkan e kötet lapjain is – a leghosszabb írás az ő utolsó közös kalandjukat meséli el, a Beagle-re oly’ jellemző emberséggel és empátiával, megkapóan jelenítve meg az öregedést épp úgy, mint az emberben rejlő „kortalanságokat”.

A többi történet is magán hordozza a beagle-i jellegzetességeket: mind sajátos hangulatú, a fantasy kliséket nem csak kerülő, de feledtető, ugyanakkor a legősibb meséket és legendákat egyéni módon megidéző, gazdag nyelvezetű írás. Mindegyik elbeszélőjének (legyen bár csak mesélő, vagy olyasvalaki, aki ott volt az adott kalandban) megvan a maga stílusa. Káprázatos, amit Beagle művel: szinte játszik az olvasó érzelmeivel, ahogy a Szirit Biar utolsó énekében megnevettet és elszomorít – meg persze a többiben is.

Nem is akarnám külön elemezgetni mind a hat elbeszélést, mert annyi élvezetet okoznak a varázsos történetekre fogékonyak számára, hogy bűn elvenni akár csak egy szikrányit is ebből. Legyen elég annyi, hogy Beagle képes elérni, hogy az olvasó újra gyermekké válva csodálkozzon rá minden szavára, sírjon és nevessen a szereplőkkel, és néha, ha felpillant a könyv lapjaiból, értetlenkedjen, hol is van valójában, miféle világban.

Félre értés ne essék: Beagle írásai nem agyoncukrozott tündérmesék, minden története magában hordoz momentumokat, amiket csak felnőtt fejjel ért meg igazán az ember. De az igazi klasszikus tündérmesék sem csak szépről meg jóról szóltak. A magyar kiadás újfent igényes lett, jó kézbe venni minden újabb Sánta Kira-féle festménnyel díszített borítójú, az átlagostól leheletfinoman, ízlésesen eltérő, de szintén védjegyszerű tipográfiával készült kötetet. S bár ott tartanánk már, hogy a Beagle-sorozat keménykötésben jelenhetne meg!

Mert furcsa módon Beagle korántsem annyira elismert író, mint megérdemelné. Valahogy a kiadókkal meg menedzserekkel meg a többivel sosem volt szerencséje. Mégis, már kezdek úgy gondolni rá, mint a legnagyobb mesélőre Tolkien óta. Írásain keresztül egy remek humorú, mély érzésű embernek tűnik, aki szerelmes a mesélésbe, a történetekbe, az írásba és a szavakba. Akkora szeretet, annyi derű árad műveiből, abból, ahogy mesél, amennyi teszem azt a vallásos irodalom legjavában sosem volt meg.

Na persze, nem is ugyanolyasmiről van szó. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy a legtöbben, akik kezükbe veszik bármely kötetét, gazdagodnak általa, és legalább amíg olvassák, egy kicsit jobban érzik majd magukat a bőrükben. Lehet, hogy fura ilyesmit mondani egy fantasy szerzőről – de hát ennek a szerzőnek amúgy is fura minden írása. És ez pont így van jól.

A kötetben szereplő novellák:
Szirit Biar utolsó éneke
A karakoszki varázsló
A zsiril csepűrágóinak tragikus története
Lal és Szoukian
Csousi-vai meséje
Óriáscsontok