FőképÚgy érzem, a hegedűversenyek meghallgatásakor erősödött meg bennem végleg a meggyőződés, hogy megdöbbentő lelki közösség fedezhető fel Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics és Daniel Defoe vagy Jonathan Swift között.
Akárcsak az angol realista regény megteremtője vagy az ír szatíraíró, Sosztakovics is hihetetlen könnyedséggel képes belebújni mások gúnyájába - tökéletes azonosulással imitálni a sajátjától parszeknyi távolságokra lévő stílusokat, miközben mindvégig megmarad saját, összetéveszthetetlen hangja is.

Amíg a 24 prelúdium és fúga egyértelműen a bachi, akadémikus, formalista barokk metódusainak késői, kortársivá tett apoteózisa, addig az a-moll hegedűverseny első két tételének modernista avantgárdjára minden átmenet nélkül következő romantikus befejezés végleg elbizonytalanít Sosztakovics valódi énjének mibenléte felől.

Miféle természetfeletti tehetség lakozik abban a komponistában, aki képes egymagában Bartókéhoz hasonló biztonsággal kezelni a komplex harmóniákat, ugyanakkor Wagnerével (vagy akár Purcellével) vetekedő mélységgel kihasználni a kürtök és mély vonósok ellenpontjából kibontakozó tragikumot, hogy aztán Elgar és Brahms legihletettebb pillanatait idéző melódiákból építse fel a második világháború után született egyik legcsodálatosabb versenymű-tételt?

A második, cisz-moll concerto összehasonlíthatatlanul elvontabb a korábbinál, ám ebben is a régi korok, jelesül a klasszicizmus szelleme kísért, és lép termékenyítő frigyre a magas modernizmus expresszionista, valamint dzsesszes elemeivel, melyek közé néha egy-egy barokkos vagy esztrád motívum keveredik.

Ám ne gondoljuk, hogy az eredmény valamiféle vegyes felvágott. A mögöttes struktúra mindvégig szigorú keretek között tartja a művet, és mindenképp Sosztakovics zsenijét dicséri, hogy a látszólagos stílusbeli változatosság ellenére valahogy egységesek maradnak a motívumok, s legfeljebb a hatásfokozó késleltetés kelthet némi feszültséget.

A stiláris azonosulás meghaladhatatlan példája mégis A Bögöly filmzenéjéből származó románc, ami olyannyira tökéletesen testesíti meg a romantikus eszményeket, hogy a tizenkilencedik század második felének és a századfordulónak csupán kevés zeneszerzője dicsekedhet el vele, hogy ehhez mérhetően szép, sok elemében népies, mégis végtelenül kifinomult dallammal gyarapította a zeneirodalmat.

Ha nem vetjük el rögtön esztétikai abszurdumként a hiteles előadás gondolatát, megállapíthatjuk, hogy Maxim Shostakovichénál hitelesebb interpretációt keresve sem találhatnánk, hiszen ő azon kevesek közé tartozik, akik a legtisztább forrás(ok)ból ismerhették meg a zeneszerző rejtettebb szándékait.
Daniel Hope értő partnere a nagyszerű zeneszerző fiának. Hegedűje hol sír, hol játszadozik, hol széles érzelmeket fest meg, míg másutt kegyetlenül kacag. Egyszóval az előadás sem méltatlan ehhez a visszatekintésében is korszerű, kimagasló muzsikához.

Előadók:
Daniel Hope - hegedű
BBC Symphony Orchestra
Maxim Shostakovich - karmester

A lemezen elhangzó számok listája:
Violin Concerto No. 1 in A minor, Op. 77 (1948)
1. I Nocturne: Moderato
2. II Scherzo: Allegro
3. III Passacaglia: Andante -
4. Cadenza -
5. IV Burleska: Allegro con brio

Violin Concerto No. 2 in C sharp minor, Op. 129 (1967)
6. I Moderato
7. II Adagio
8. III Adagio - Allegro

9. Romance from The Gadfly, Op. 97 (1955 - Levon Atovmian hangszerelésében)