Főkép

Elöljáróban el kell mondanom, hogy Respighi, Mahler vagy más késői romantikusok művei nem juttatnak a zeneélvezet tetőfokára. Ami értékes bennük, szerintem inkább az általános tendenciák - a terjengősség, a bombasztikusság, a muzikális megalománia - ellenére, mintsem azokból kifolyólag jelentős és színvonalas. Nyilván szép számmal akadnak kivételek, de a huszadik század eleji romantika elsősorban átvezető jellege miatt fontos nekem, hiszen a modernista és a kortárs (vagyis posztmodern) zene sokat köszönhet a tonalitást megőrző, ám annak kereteit a végletekig feszítő zeneszerzők újításainak.

Annál fontosabb, hogy a Danubia Szimfonikus Zenekar milyen magas színvonalon adja elő ezeket a számomra elsősorban intellektuális és nem zsigeri élvezetet jelentő darabokat.

Szinte hihetetlennek hatott, hogy egy zenekar, ami a tuttiknál egy heavy metal bandával vetekedett hangerőben, a végletekig visszafogott pianókat produkált, a szólamok pedig tökéletesen elkülönültek, mégis hibátlan egyensúlyban harmonizáltak egymással. Legfeljebb az zavart, amikor - mindössze néhány taktus erejéig - a rézfúvósok fortissimója elnyomott minden más hangszercsoportot, és a hegedűk, brácsák és csellók munkáját csupán a heves vonómozgásból érzékeltem.

Ahogy a késői romantikusok nem drámai jellegű programzenéinél megszokott, Respighi és Mahler is hajlamos az impresszionizmus vagy az expresszionizmus szélsőségei felé hajlani.

A Róma fenyői költőisége kétségbevonhatatlanul előtérbe került a zenekar tolmácsolásában, és ami egészen megdöbbentőnek tetszett: a „Fenyők egy katakomba mellett” zsoltárdallamára a szó legszorosabb értelmében a hideg futkározott a hátamon. Efféle borzongást - úgy hiszem - még a legdrágább hi-end szerkezeten hallgatva sem idézhet elő hangfelvétel, és ha másért nem is, már ezért érdemes élőben hallgatni az elmúlt századelő olasz hangfestészetének némelyik remekét.

Mahler X. - Schubert nyolcadikjával ellentétben nem szándékosan befejezetlenül hagyott - szimfóniáját ellenben embert (zenészt és hallgatóságot egyaránt) próbára tevő, monumentális zeneműnek tartom. A megcsalt, elhagyott, magába roskadt zeneszerző lelki gyötrelmeit igyekszik kifejezni a nem egyszer expresszionista elemekre emlékeztető, ámde hatalmasra bővített zenekarral megszólaltatott motívumokkal. Roppant szerepet kapnak a dobok és a rezek, melyeknek hangjai a korban egyébként is a széthullottság asszociációival telítődtek.

Valóban szépnek, megkapónak ironikus módon csupán a harmadik, „Purgatorio” című tétel finom futamai és a „Finale” búsongó vonós témái tekinthetők, az „edzettebb” zenekedvelőknek ellenben esztétikai élményt nyújthat a több mint egyórás, gigantikus szimfónia.

Míg a bécsi klasszicizmus képviselőivel nehéz nagyon mellényúlni, a Danubia Szimfonikus Zenekar ismét bizonyította, hogy bármit, jelen esetben a nehezebben emészthető romantikusokat is, képesek a legmagasabb színvonalon, még az avatatlanok számára is többnyire befogadhatóan előadni. Érdemes hát böngészni a koncert-kalendáriumokat, hátha az őszi műsorból is sikerül kimazsolázni valami egészen különlegeset a még mindig fiatalos zenekar repertoárjából.

Előadók:
Danubia Szimfonikus Zenekar
Művészeti vezető: Héja Domonkos
Karmester: Stephen Gunzenhauser

A hangversenyen elhangzott művek:
Respighi: Róma fenyői
Mahler: X. szimfónia