FőképEGY

Silvia Bohlen az altatótól súlyos álom mélyén is hallotta, hogy valaki hívja. A hang kíméletlenül átszakította a rétegeket, lesüllyedt alájuk, és darabokra törte az én-nélküliség tökéletes állapotát.
– Anyu! – kiabált újra a fia kintről.
Az asszony felült, kortyolt egyet az ágy mellé készített pohár vízből, majd csupasz talpát a padlóra tette, és nagy nehezen feltápászkodott. Az óra fél tízet mutatott. A nő megkereste a köntösét, és az ablakhoz vánszorgott.
Többet nem szabad ilyet csinálnom, futott át az agyán. Jobb behódolni a skizofréniának, ahogy a világ többi része. Felhúzta a rolót, mire az ismerős, vörös, rozsdás árnyalatú napfény a szemébe ömlött és elvakította. Tenyerével takarta a szemét, úgy kiabált ki:
– Mi az, David?
– Itt a kutász, anyu!
Ezek szerint szerda van. Bólintott, sarkon fordult, és bizonytalan léptekkel átment a konyhába, ahol körülményesen feltette a tűzhelyre a jó öreg, strapabíró, földi kávéfőzőt.
Kell még csinálnom valamit? – kérdezte magától. Minden készen áll. David úgyis szól majd. Megnyitotta a mosogató csapját, és vizet fröcskölt az arcába. A víz kellemetlen, szennyezett volt, köhögött tőle. Le kell engedünk a tartályt, gondolta. Kisikálni, igazítani a klórozáson, megnézni, hány szűrő tömődött el. Talán mind. A kutász nem ért ehhez? Nem, ez nem az ENSZ dolga.
– Kellek odakint? – nyitotta ki a hátsó ajtót. Hideg, finom porral teli levegő csapta meg, elkapta a fejét, úgy várta David válaszát, aki be volt tanítva a „nem”-re.
– Hát… nem – dörmögte David.
Később az asszony a konyhában ült, köntösben kortyolgatta a kávét, előtte a tányéron pirítós és almalekvár, és figyelte, ahogy a kutász kicsi, lapos fenekű csónakján közeledik, amely méltóságteljesen rótta hivatalos útját a csatornán, sosem sietett, mégis mindig időben megérkezett. 1994 augusztusának második hete volt. Tizenegy napot vártak, s most végre megkapják a vízadagjukat a nagyárokból, amely egy mérföldre északra haladt el a házsor mellett.
A kutász kikötötte csónakját a zsilipgátnál, és kiugrott a partra. Nála volt a papírokhoz elengedhetetlen gyűrűs irattartó, valamint a szerszámok a kapu kinyitásához. Szürke egyenruháját sár pettyezte, magas szárú csizmája szinte barnállott a rászáradt iszaptól. Német lehet? Nem, amikor arra fordult, az asszony látta, hogy a férfinak lapos, szláv arca van, sapkája szemellenzőjének közepén pedig vörös csillag díszelgett. Szóval az oroszokon a sor. Ő bizony már rég elvesztette a fonalat.
És nyilvánvalóan nem ő volt az egyetlen, aki nem tudta követni, az ENSZ-vezető hatalmai közül mikor melyik van soron, ugyanis látta, hogy a szomszéd házból Steinerék is kimennek a tornácra fogadni a kutászt, mind a hatan: az apa, a termetes anya és a négy szőke, duci, hangos Steiner lány.
A kutász nekilátott elzárni a vizüket.
– Bitte, mein Herr – kezdte Norbert Steiner, ám akkor meglátta a vörös csillagot, és elhallgatott.
Silvia elmosolyodott. Ejnye, ejnye.
Kicsapódott a hátsó ajtó, és David rontott be a konyhába.
– Anyu, képzeld! Tegnap éjjel kilyukadt a Steinerék tartálya, a fele vizük kifolyt! Nem maradt elég víz a kertre. Mr. Steiner azt mondja, ki fog száradni.
Az asszony a pirítóst rágta, úgyhogy csak bólintott. Amikor befejezte, rágyújtott.
– Hát nem rettenetes, anyu? – makacskodott David.
– És Steinerék azt szeretnék, hogy hagyja meg a vizet még egy kicsit.
– Nem engedhetjük, hogy a kertjük elpusztuljon. Emlékszel, nekünk mennyi bajunk volt a céklával? Mr. Steiner adta az otthoni vegyszert, ami megölte a bogarakat, és úgy volt, hogy cserébe adunk nekik céklát, de aztán nem adtunk. Elfelejtettük.
Igaz, rezzent össze bűntudatosan az asszony, megígértük… ők pedig soha nem említették, pedig biztos nem felejtették el. És David is állandóan ott játszik.
– Menj ki és beszélj a kutásszal! – kérlelte a fiú. – Lécci!
– Majd később, a hónap vége felé adhatunk nekik vizet. Átvezetünk egy csövet a kertbe. De nem hiszem el, hogy a tartály kilyukadt. Mindig többet akartak, mint ami a részük.
– Ja – szegte le a fejét David.
– Nem érdemelnek többet, David. Senki sem érdemel többet.
– De hát ha nem tudják, hogyan tartsák rendben a birtokukat. Mr. Steiner nem is konyít a szerszámokhoz.
– Az az ő bajuk.
Bosszús lett, aztán eszébe ötlött, hogy még nincs is egészen ébren, kell egy Dexamyl, különben a szeme ki sem nyílik egészen, legfeljebb alkonyatra, amikor meg újra itt lesz az altató ideje. Bement a fürdőszobába a gyógyszeres szekrényhez, kivett egy üvegcse szív alakú, zöld tablettát, kinyitotta és megszámolta őket. Csak huszonhárom szem maradt. Nemsokára fel kell ülnie a nagy traktorbuszra, átzötyögni a sivatagon a városba, ahol a gyógyszertárban feltankolhat.
Feje fölül erős, visszhangos gurgulázás hallatszott. A tartály, a hatalmas, bádog víztartály kezdett töltődni a tetőn. A kutász befejezte a zsilipkapuk átállítását. Steinerék könyörgése süket fülekre talált.
A bűntudat egyre inkább elhatalmasodott rajta, miközben vizet engedett egy pohárba, hogy bevegye a reggeli tablettát. Bárcsak itthon lenne Jack, mondta magában. Így olyan üres minden. Ez a kicsinyesség, amire kényszerülünk, a barbárság egy formája. Mi értelme ennek a sok civakodásnak meg huzakodásnak, ennek a rettenetes izgalomnak minden egyes csepp víz miatt, ami uralja az életünket? Kell, hogy legyen még valami… Kezdetben annyi mindent ígértek nekünk.
Egy közeli házban hirtelen rádió harsant fel; először tánczene, aztán a bemondó valami gépet reklámozott:
– …A barázda mélysége és szöge állítható és önmagát korrigálja – visszhangzott a hang a hideg, tiszta reggeli légben –, így még a leggyakorlatlanabb tulajdonos is szinte elsőre…
Visszatért a tánczene, biztos másik csatornára kapcsoltak.
Erősödött a gyerekricsaj. Egész nap ez lesz? Nem volt benne biztos, hogy kibírja. Jack meg hétvégéig távol lesz a munka miatt; úgy érezte, mintha nem is volna házas, nem is volna senkije. Hát ezért emigráltam a Földről? Két kezét a fülére szorította, hogy kirekessze a rádió és a gyerekek zaját.
Vissza kéne feküdnöm, az a nekem való, merengett, de közben végre felöltözött. Elkezdődött ez a nap is.


Jack Bohlen Bunchewood Park belvárosában, a főnöke irodájában ült, és rádiótelefonon beszélt a New York Cityben élő apjával. A sokmillió űrmérföldön keresztül műholdrendszerrel biztosított vonal szokás szerint pocsék volt, de hát Leo Bohlen fizette a hívást.
– Hogyhogy a Franklin D. Roosevelt-hegység? – kérdezte jó hangosan Jack. – Valamit összekeversz, apa, nincs ott semmi. Az egy senkiföldje. Bármelyik ingatlanos megmondhatja.
– Nem, Jack – érkezett az apja erőtlen hangja –, szerintem jó föld az. Oda akarok menni megnézni és megbeszélni veled. Hogy van Silvia? És a fiad?
– Jól. De figyelj… ne kötelezd el magad, mert köztudott, hogy bármelyik marsi ingatlan, ami nincs a működő csatornarendszer közelében – és ne felejtsd el, hogy az egésznek csak egytizede működik – az kész átverés.
Képtelen volt felfogni, hogy apja, aki rengeteg tapasztalattal rendelkezett az üzleti világban, főként a még nem közművesített telkek terén, hogyan vehet be ilyen ócska dumát. Ez megrémisztette. Talán az apja megöregedett az évek alatt, amióta nem látta. A levelek nem sokat árultak el, a cége egyik gyorsírójának diktálta őket.
Vagy talán az idő másképp telik a Földön, mint a Marson; az egyik pszichológiai folyóiratban olvasott erről egy cikket. Az apja talán totyogó, ősz hajú vénemberként érkezik meg. Hogyan tudna kibújni a látogatás alól? David nagyon örülne, ha láthatná a nagyapját, és Silvia is szereti őt. Jack Bohlen fülében a halk, távoli hang New York Cityről mesélt, de semmi érdemlegeset. Az egész valószínűtlennek tűnt Jack számára. Egy évtizede, hogy rettenetes erőfeszítéssel kiszakította magát a földi közösségből, méghozzá sikerrel; semmi kedve nem volt hallani róla.
Ám kapcsolata megmaradt az apjával, amit majd megerősít az első látogatása a Marson; az öreg mindig is szeretett volna ellátogatni egy másik bolygóra, mielőtt késő lesz… vagyis mielőtt meghal. Leo eltökélt volt, és az sem zavarta, hogy a csillagközi hajók fejlődésének dacára az utazás továbbra is kockázatos. Semmi nem téríthette el, sőt már a helyet is lefoglalta.
– Hű, apa – adta meg magát Jack –, csodálatos, hogy úgy érzed, képes vagy egy ilyen megerőltető utazásra. Remélem, nem lesz baj.
Vele szemben ülő főnöke, Mr. Yee merőn nézett rá, majd feltartott egy sárga papírdarabot, amire egy szervizhívást írtak fel. A csontos, ösztövér Mr. Yee a csokornyakkendőjében és az egysoros zakójában… ez a kínai öltözködés makacsul gyökeret vert itt, ezen az idegen földön, és Mr. Yee olyan hitelesen festett, mintha Kanton belvárosában lenne az üzlet székhelye.
Mr. Yee a papírra mutatott, és ünnepélyesen eljátszotta a jelentését: megborzongott, bal kezéből a jobba töltött valamit, majd megtörölte a homlokát, és meglazította a gallérját. Ezután az órára pillantott csontos csuklóján. Egy tejtelepen elromlott a hűtőegység, értette meg Jack; sürgős hívás, a tej megsavanyodik, ahogy nő a hőség napközben.
– Jól van, apa, várjuk az üzenetet – fejezte be, majd elbúcsúzott, és letette. – Sajnálom – mondta Mr. Yee-nek. Elvette a papírt.
– Egy idős embernek nem lenne szabad ideutazni – jelentette ki Mr. Yee a maga nyugodt, engesztelhetetlen modorában.
– Látni akarja, hogyan boldogulunk.
– És ha nem boldogulnak úgy, ahogy ő szeretné, tud segíteni? – mosolygott Mr. Yee lenézően. – Meg kellett volna gazdagodniuk? Mondja meg neki, hogy itt nincsenek gyémántok. Az ENSZ megkaparintotta őket. Ami pedig a hívást illeti: az akta szerint azon a hűtőegységen két hónapja már dolgoztunk ugyanezzel a panasszal. Vagy az áramforrás, vagy a szigetelés. A motor teljesen váratlanul lelassul, mígnem a biztonsági kapcsoló bekapcsol, megakadályozandó a leégést.
– Megnézem, mi másra használják a generátort – bólintott Jack.
Kemény munka Mr. Yee-nek dolgozni, gondolta, ahogy ment fel a tetőre, ahol a társaság kopterei parkoltak. Minden racionális alapon ment. Mr. Yee úgy nézett ki és úgy viselkedett, mint egy gép, egy számító gép. Hat éve, huszonkét évesen úgy számolta, sikeresebben tud működtetni egy vállalkozást a Marson, mint a Földön. A Marson égető szükség volt szervizre mindenféle gépekhez, mindenhez, aminek mozgó alkatrésze volt, mivel a Földről hozatni újakat nagyon-nagyon drága. Egy kivénhedt kenyérpirító, amit a Földön simán kidobnak, a Marson megbecsülésnek örvendett. Mr. Yee-nek tetszett a hulladékértékesítés ötlete. A Kínai Népköztársaság takarékos, puritán atmoszférájában nőtt fel, nem helyeselte a pocsékolást, s mivel Honan tartományban elektromérnökként dolgozott, gyakorlatot is szerzett. Így tehát nyugodtan, módszeresen eldöntötte, hogy kivándorol, és míg sokaknak ez a döntés katasztrofális érzelmi szakadást jelentett, Mr. Yee pontosan úgy készült rá, hogy emigráljon a Földről, mint ahogy fogorvoshoz ment volna rozsdamentes acél tömésért. ENSZ-dollárra pontosan tudta, meddig mehet el, amikor a Marsra ér. Csekély haszonnal kecsegtető vállalkozás volt, de rendkívül profi. Aztán az 1988 óta eltelt hat évben szépen terjeszkedett, s mostanra az ő szerelőit hívták minden sürgős esetben, márpedig egy gyarmaton, amelyik még mindig csak üggyel-bajjal tud retket termeszteni, és nehezen tudja hűteni azt a kevéske tejet, egy ilyen gyarmaton mi nem vészhelyzet?
Jack Bohlen becsapta a kopter ajtaját, indított, és felemelkedett a Bunchewood Park épületei fölé, a délelőtti ködös, színtelen égbe az aznapi első szervizhívásra.
Messze jobbra egy óriási hajó tért vissza a Földről, éppen ereszkedett le a bazaltkörre, amely az élőáru fogadóhelye volt. Minden más szállítmánnyal a másik leszállóra, száz mérföldre keletre kellett menni. Első osztályú utasszállító volt, hamarosan távirányítású készülékek látogatják meg, melyek megszabadítják az utasokat minden baktériumtól és vírustól, rovartól és gazmagtól, ami véletlenül rájuk ragadhatott; meztelenül bukkannak majd elő, akár születésük napján, átmennek a kémiai fürdőn, nyolcórányi vizsgálatot lesznek kénytelenek elviselni, majd végül szélnek eresztik őket: a gyarmat túlélését nem veszélyeztetik, a saját túlélésükről gondoskodjanak ők maguk. Néhányat talán vissza is küldenek a Földre, azokat, akiknél az utazás okozta stressz genetikai rendellenességet hoz elő. Jack az apjára gondolt, aki türelmesen elviseli a procedúrát. Nincs mese, fiam, mondaná az öreg, muszáj. Az öreg, aki szivarozik és meditál… egy filozófus, akinek az iskolázottsága hét évet takar a New York-i nyilvános iskolarendszerben, méghozzá annak legviharosabb idejében. A jellem furcsa módon mutatkozik meg. Az öreg tudott valamit, ami megsúgta neki, hogyan viselkedjen, no nem társasági értelemben, hanem mélyebb, sokkal időtlenebb módon. Simán hozzászokik majd ehhez a világhoz, vélte Jack. A rövid látogatás alatt jobban otthon érzi majd magát, mint Silvia meg én. Nagyjából, mint David…
Jól meglesznek majd, az apja meg a fia. Mindkettő ravasz és gyakorlatias, ugyanakkor mindkettő szeszélyesen romantikus, mint azt jól példázza apja hirtelen döntése, hogy vesz egy darab földet valahol az F.D.R.-hegységben. Ez volt az utolsó reménylöket, amely egész életében bugyogott az öregből: itt ez a föld, amit szinte ingyen tukmálnak, mégis sehol egy versenytárs; az igazi határvidék, nem úgy, mint a Mars lakott vidékei. Jack észrevette alant a Taft Szenátor-csatornát, és arra repült, a csatorna majd elvezeti a McAuliff-tejgazdaságba a több ezer mérföldnyi birtokra a fonnyadt fűvel meg az egykor értékes jersey-i birkákkal, melyek a mostoha körülmények miatt mostanra épphogy emlékeztettek őseikre. Ez volt a lakható Mars, a szétágazó és egymást keresztező vonalak majdnem-termékeny hálója, melyek épphogy képesek támogatni az életet, de semmi több. A most pontosan alatta húzódó Taft Szenátor-csatorna visszataszító zöld volt, vizét az utolsó fázisban zsilipekkel megszűrik, itt viszont még jól látszott az idő üledéke, a mocsok, a homok és a szennyeződések, amelyektől minden, csak nem iható. Isten a tudója, a lakosság miféle lúgokat nyel le és épít be a csontjaiba ebben a szent percben is. De legalább élnek. Akármilyen sárgás-barnás és seprővel teli is az íze, nem ölte meg őket. Míg nyugat felé a peremvidék egyre csak arra vár, hogy az emberi tudomány visszatérjen és elhintse csodáit.
A ’70-es évek elején a Marsra eljutott archeológiai csoportok buzgón rekonstruálták annak az ősi civilizációnak a növekedési fázisait, melynek helyébe most az emberek készültek lépni. A marsiak még a sivatagig sosem jutottak el. Nyilván, ahogy a Tigris és az Eufrátesz civilizációi a Földön, a marsiak is addig terjeszkedtek csak, amekkora területet meg tudtak öntözni. Az ősi marsi kultúra a fénykorában a bolygó felszínének ötödét foglalta el, érintetlenül hagyva a többit. Például Jack Bohlen háza a William Butler Yeats és a Hérodotosz-csatorna kereszteződésének közelében állt, szinte a peremén annak a hálózatnak, mely az elmúlt ötezer évben segítette a termékenységet. A Bohlen család későn érkezett, habár tizenegy éve senki nem sejtette, hogy a kivándorlás milyen drámai mértékben csökken majd.
A kopter rádiója megreccsent, majd Mr. Yee fémes hangja hallatszott:
– Jack, van még egy hívásom magának. Az ENSZ szerint az Iskola rendszere meghibásodott, és a saját emberük nincs kéznél.
Jack felvette a mikrofont.
– Sajnálom, Mr. Yee, de már mondtam, hogy nem vagyok képesítve azokra az iskolaegységekre. Jobb, ha Bob vagy Pete intézi.
Mint ahogy már mondtam is, tette hozzá magában.
– Ez a hívás létfontosságú, Jack, nem mondhatjuk le – érvelt Mr. Yee a maga megszokott módján. – Soha egyetlen hívást sem mondtunk még le. A hozzáállása nem túl pozitív. Ragaszkodom hozzá, hogy maga intézze a munkát. Amint lehet, küldök egy másik szerelőt maga mellé az Iskolába. Köszönöm, Jack.
Mr. Yee letette.
Ja, én is köszönöm, dohogott Jack Bohlen.
Egy újabb település fölé érkezett; ez volt Lewistown, a vízmunkások szakszervezetének települése, az egyik első szervezet a bolygón, melynek saját tagjai voltak a karbantartók, és nem különösebben kedvelték Mr. Yee-t. Ha ez az állás tarthatatlanná válik, összepakol és átköltözik Lewistownba, csatlakozik a szakszervezethez, és talán még jobb fizetést is kap. Csakhogy nem voltak kedvére a vizesek telepén végbemenő legújabb politikai események. Arnie Kott, a Helyi Vízmunkások elnöke csak egy igen különös kampány és az átlagosnál szabálytalanabb szavazás után lett megválasztva. Jacknek nem úgy tűnt, hogy ez egy jó rezsim; abból, amit látott belőle, az öreg a korai reneszánsz zsarnokok összes tulajdonságát birtokolta, megspékelve nem kevés nepotizmussal. A település gazdaságilag mégis virágzott. Volt egy előremutató közmunkaprogramja, a pénzügyi politika pedig hatalmas pénztartalékot eredményezett. A telep nem csak hatékony és virágzó volt, de tisztességes munkát is biztosított a lakóinak. Az északi, izraeli település kivételével a szakszervezeti telep volt a bolygó legéletképesebb vidéke. Ráadásul az izraeli településnek ott volt a kemény cionista mag, akik kint táboroztak a sivatagban, és a narancstermesztéstől a kémiai trágyafinomításig minden eszközzel igyekeztek termővé tenni a talajt. Új-Izrael egymaga nyerte vissza a sivatagtól a művelés alatt álló föld egyharmadát. Sőt ez volt az egyetlen település, amely saját portékáját exportálta a Földre.
A vizes szakszervezet fővárosa, Lewistown elmaradt mögötte, aztán jött Alger Hiss, az első ENSZ-mártír emlékműve, és végül következett a sivatag. Jack hátradőlt, és rágyújtott. Mr. Yee megrovó szavai miatt elfelejtette magával hozni a termosz kávét, és máris érezte a hiányát. Álmos volt. Engem aztán nem dolgoztatnak az Iskolában, mondta magában, de inkább dühösen, semmint meggyőződésből. Felmondok. De tudta, hogy nem mondhat fel. Igenis elmegy az Iskolába, elszöszmötöl egy órát, úgy tesz, mintha csinálna is valamit, aztán berobog majd Bob vagy Pete, és elvégzi az érdemi munkát. A cég hírnevén nem esik csorba, és mehetnek isten hírével. Mindenki elégedett lesz, még Mr. Yee is.
Többször is járt az Iskolában a fiával, de az más. David osztályelső volt, a legfejlettebb tangépekhez járt. Minden nap sokáig maradt, a lehető legjobban kihasználta a tutori rendszert, amire az ENSZ olyan büszke volt. Jack az órájára nézett. Tíz óra. Ahogy látogatásaiból és fia beszámolóiból tudta, David e pillanatban éppen Arisztotelésszel van, a tudomány, logika, nyelvtan, poétika és archaikus fizika alapjait tanulja. David az összes tangép közül Arisztotelésztől tanult a legtöbbet, ami megkönnyebbülés volt, mivel a gyerekek zöme az iskola többi, menőbb tanárait kedvelte: Sir Francis Drake (angol történelem, úriemberi viselkedés), Abraham Lincoln (az Egyesült Államok története, a modern hadviselés és a kortárs állam alapjai) vagy az olyan komorabb személyiségeket, mint Julius Caesar és Winston Churchill. Ő maga túl korán született, hogy élvezhesse a tutori rendszer előnyeit; gyerekként hatvan társával ült egy teremben, később pedig, a gimnáziumban ezerfős osztállyal együtt nézte a zártláncú tévén előadó instruktort. Ám ha most járna iskolába, azonnal tudná, ki lenne a kedvence; amikor először ment oda Daviddel – az volt az első szülői értekezlet –, találkozott Thomas Edison Tangéppel, és ez elég is volt neki. A fiának majdnem egy órába telt, mire elrángatta őt onnan.
A kopter alatt a sivatag helyét prériszerű, gyér füves terület vette át. Szögesdrótkerítés jelezte a McAuliff-ranchot s vele a Texas állam kormányozta területet. McAuliff apja texasi olajmilliomos volt, saját hajóival emigrált a Marsra, megelőzte még a vizeseket is. Jack elnyomta a cigarettát, és ereszkedni kezdett, a ragyogó ellenfényben kereste a ranch épületeit.
A kopter zaja megriasztott egy kis tehéncsordát. Nézte, ahogy szétszóródnak, s remélte, hogy McAuliff, az alacsony, savanyú arcú ír, aki az életben mindent megszállottan csinált, nem veszi észre. McAuliff azonnal hipochondriás lett, ha a teheneiről volt szó, és nem is ok nélkül; úgy vélte, hogy mindenféle marsi veszedelem ellenük tör, sovánnyá, beteggé és tejelésre képtelenné akarja tenni őket.
Jack bekapcsolta a rádióját, és beleszólt a mikrofonba:
– Itt a Yee Társaság szervizhajója. Jack Bohlen kér engedélyt leszállni a McAuliff-birtokon.
McAuliff rezignált, mogorva hangján érkezett hamarosan a válasz a hatalmas ranchról:
– Oké, Bohlen, vettem. Nem is kérdezem, mi tartott ilyen sokáig.
– Egy perc – vágott pofát Jack.
Már látta is a fehér épületeket.
– Tizenötezer gallon tej van itt – érkezett McAuliff hangja. – Mind megromlik, ha nem csinálja meg gyorsan ezt az átkozott hűtőt.
– Repülök.
Jack fityiszt mutatott a hangszórónak.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete
Életrajz