Főkép

Kiall, a fiatal gothiri parasztlegény faluját rabszolgavadászok dúlják fel. Kedvesét, Ravennát és még pár nőt magukkal hurcolnak, hogy eladják őket a nadíroknak, a fél világot leigázó, barbár harcos népnek.

Pár évtizeddel korábban Bel-azar falainál négy ember visszaverte Tenka kán, a nadírok akkori vezérének seregét. A csata után hősként ünnepelték őket, majd „eltűntek a süllyesztőben”. Chareos, a mesteri kardforgató a Forrás szolgálatába állt; Beltzer – aki Drusshoz hasonlóan a baltaforgatáshoz értett – egy vidéki kocsmáros barátját „boldogította”; Fynn és Maggrig, a két íjász pedig visszahúzódott a hegyek közé, és magányosan tengette életét.

Ennek az öt embernek a sorsa kapcsolódik össze, amikor Kiall úgy dönt, hogy Ravenna kiszabadítására indul. Ebből a viszonylag egyszerű momentumból válik egy csapásra meghatározóvá Aszta kán (Tenka volt sámánja) számára, hogy az összeverődő társaságot saját tervei végrehajtására használja fel.

Gemmell ezen regénye sem szakít a heroikus fantasy műfajával. Az íróra jellemzően megtalálhatjuk benne a leendő, a jelen és az elmúlt korok hőseit, akik önzetlenül indulnak harcba, miközben saját magukkal is harcban állnak. A másik, sajátosan „gemmelli” vonás, ahogyan Bel-azar hőseiről is kiderül, hogy ők is csak egyszerű emberek, akik annak idején tették a dolgukat, közben pedig a legkevésbé sem vágyták a dicsőséget, ami elkerülhetetlenül elérte őket, és ami csak problémákat okozott nekik akkor, és azóta is. Saját magukat sem akkor, sem most nem tartják sokra, ugyanakkor tisztában vannak vele, hogy tetteik legenda számba mennek szerte a világban.

Két dolog számomra újdonságként hatott a regényben. Az egyik a Harmincak hiánya, a másik a szereplőkre eddig nem igazán jellemző, nagymértékű humorizálás (Fynn, az idősödő íjász folyamatosan élcelődik vagy Beltzerrel vagy Maggriggal).

Azt hiszem a felszínen történő kis események és a szereplők egyszerűsége, valamint az ezekhez kapcsolódó módszer, ahogyan egy villanás alatt világformáló eseményeket kerekít ezekből az író az, amiért minden elismerést megérdemel. A háttérben meghúzódva persze ott vannak azok, akik megpróbálják az egymástól messze húzódó szálakat összefűzni, hogy a terveik szerint alakuljanak a világ dolgai.

Mi is csak csodálkozhatunk egy-két esetben, hogyan fog majd kapcsolódni egy adott szereplő vagy történés a regény többi részéhez. Ez talán a komplikáltság vagy szétszórtság érzésével tölthet el egyeseket, azonban a Kallódó hősök egyáltalán nincs túlbonyolítva, és ahogyan haladunk a végkifejlet felé, úgy válik egyre világosabbá, hogy a „fő szálmozgató”, Aszta kán mit is akar elérni a hősök kis csapatával.