Főkép

Dan Brown neve lassan mindenki számára ismerősen csenghet, hiszen ő a szerzője A Da Vinci-kód című nagy sikerű regénynek, amely mind a mai napig beszédtéma. És valószínűleg még sokáig az is lesz, hiszen most kezdődött az író elleni plágiumper a könyv kapcsán, valamint májusban kerül mozikba – Amerikában biztosan – a belőle készült film, olyan szereplőkkel, mint Tom Hanks, Audrey Tautou, Ian McKellen, Alfred Molina, Jürgen Prochnow, Jean Reno.

A megtévesztés foka egy elnökválasztási kampány finisében játszódik. Zachary Herney, a jelenlegi elnök, úgy tűnik megsemmisítő vereség előtt áll. Csak valami világrengető csoda mentheti meg ettől. Ellenfele, Sedgewick Sexton szenátor, a NASA túlköltekezésére és eredménytelenségére építő választási hadjáratával elsöprő lendülettel halad végcélja – az elnöki szék –, felé.

Rachel Sexton – a szenátor lánya, összekötő a Fehér Ház és az NFH (Nemzeti Felderítő Hivatal) között – egyik pillanatról a másikra a Milne-jégpadon találja magát, amely a világ második legnagyobb úszó jégtáblája. A furcsa az egészben az, hogy egyenesen Herney elnök kérte fel egy különleges és titkos megbízatásra. Ugyanis a NASA talált valamit a jég alatt, amely világszenzációnak ígérkezik, és döntően befolyásolhatja az elnökválasztás kimenetelét.

Dan Brown könyvében szinte mindenki szerepet kap egy titkos, sötét és véres játszmában, a Delta Force-tól az NFH-n keresztül a Fehér Házig. Tucatszám találkozhatunk a legmodernebb technika vívmányaival – szúnyog méretű kémrobottól, a Lockheed Martin Corporation által gyártott Aurora kódnevű, 6 Machnál gyorsabb repülőgépéig –, amelyeket a jó öreg James Bond is megirigyelhetne. Ezeken kívül persze – a könyv címéhez hűen – néha semmi vagy senki nem az, mint aminek/akinek látszik.

A lassan felszínre kerülő titok, a háttérben meghúzódó titkos műveletek, illetve ahogy a szerző szinte a végsőkig feszíti a húrt egy-egy epizódnál azok a tényezők, amelyek szinte letehetetlenné teszik a könyvet. A komoly terjedelem ne tévesszen meg senkit, ez mindössze a jól olvasható, nagy betűméretnek illetve a szintén nagy sortávolságnak köszönhető.

Azt azonban mindenféleképpen meg kell említenem, hogy párszor majdnem a földhöz csaptam, „Ilyen a mesében sincs!” felkiáltással. Úgy érzem a szerzőnek istenadta tehetsége van ahhoz, hogy hihetetlen és képtelen helyzetekbe hozza a szereplőit és ezekből szintén hihetetlen és képtelen módokon szabadítsa ki őket. Azt még aláírom, hogy ha a regényben leírt, speciális védőöltözetben a Milne-jégpadról éppen leszakadó jéghegy tetején kempingezek, akkor talán nem fogok belefagyni/fulladni az óceánba, ha a hegy tetején maradok. De azt már kötve hiszem, hogy ha a jégcsákányom nyelével az SOS morzejeleit csapkodom a földre (bocsánat, jégre), akkor felbukkan mellettem egy éppen arra kóricáló amerikai atom-tengeralattjáró, mert a szonárosuk kiszúrta a csapkodásom által kiváltott rezgéseket a vízben és megmentik a hátsó felem, mielőtt végez velem a hipotermia.

A másik problémám a borzalmasan hosszú, és szintén hihetetlen végső összecsapás a főhősök és a főgonoszok között. Azt gondolom, hogy Dan Brown-nak inkább hollywoodi kasszasikerek forgatókönyvét kéne írnia, vagy valakinek vissza kellene rángatnia a földre, hogy hihetőbb dolgok szülessenek a tollából, mert olyan kérdések és témák is központi szerepet kapnak könyvében, amelyek napjainkban már létező, de még korántsem megoldott problémák.

Ezek egyike a világűr hasznosításának kérdése. Egyre több azon cégek száma, és egyre nagyobb az a tőke, amely szeretne ebbe az irányba elmozdulni. Viszont felmerül a kérdés, mi a biztosítéka annak, hogy nem csinálunk/csinálnak a világűrből is szeméttelepet, mint azt a Földön oly sok helyen már „sikeresen” elkövették/elkövettük. Azonban ahhoz, hogy ezeken a mélyebb tartalmú dolgokon elgondolkodjuk, foglalkozzunk velük azután is, hogy a könyvet elolvastuk és eltettük a könyvespolcra, mindenféleképpen szükségét érzem az akciórészek realisztikusabb/hihetőbb ábrázolásának.