Főkép

Érdekes lenne elemezni, minek köszönhető, hogy az igényes, minőségi science-fiction/fantasy irodalom újra divatba jött hazánkban. Bár a Galaktika-mentes években is megjelentek a nemzetközi SF/F társadalom által a legjobbak közé sorolt művek, csak az utóbbi néhány évben kezdtek ezek igazán piacképessé válni az amúgy jobbára huszadrangú ponyvákkal elárasztott könyvpiacon. Akármiért történik, örvendetes a változás.

Az Éjasszonyok című Leiber kötet két kisregényét tartalmazza: az egyik a ’40-es években íródott „Boszorkányfeleség”, a másik a ’78-as keltezésű „Sötétség Anyja”, melyek központi témájukban és műfajukban is kapcsolódnak egymáshoz.

A „Boszorkányfeleség” főszereplője Norman Saylor, a feltörekvő egyetemi professzor, aki egy nap rájön, hogy Tansy nevű neje boszorkányos praktikákat űz. A prof kutatási területe épp a különféle népek okkult tanaira, praktikáira vonatkozik, ám ő maga soha nem hitt az efféle „hókusz-pókuszokban”, ezért ráveszi Tansy-t, hogy minden mágikus tárgyat égessenek el. Ezt követően Norman dolgai azonmód rosszra fordulnak, a legkülönfélébb problémák merülnek fel, amit a professzor kezdetben tudósként, logikus, racionális érvekkel próbál kezelni, magyarázni. Ám amikor Tansy-t a prof kollégáinak szintén boszorkánykodó feleségei zombivá akarják változtatni, kénytelen lesz maga is a lenézett, létezőnek el nem ismert mágiához folyamodni…

Több helyen is olvastam olyasmit erről a kisregényről, hogy a megírásakor jellemző, a nőket alárendeltként kezelő felfogásban íródott, és végkövetkeztetése az, hogy minden nő boszorkány – ám ezzel vitatkoznék. Leiber pontosan arra világít rá, milyen fontos a nők, a feleségek szerepe. És egyébként is megdöbbentően jó, éleslátásról tanúskodó gondolatokat közöl a hétköznapi életről is. Emellett már itt tetten érhető az író jelentős műveltsége, valamint az a szépirodalmi igényesség, ami miatt különösen élvezetes olvasni a műveit. Persze, az élvezethez a hangulat és az izgalmas fordulatok is hozzájárulnak.

Mindez fokozottan igaz a „Sötétség Anyja” című írására, ami számos önéletrajzi elemet is rejt. Addigra ugyanis Leiber, akárcsak kisregénye főszereplője, a természetfeletti horror sztorik írásából élő, középkorú Franz Westen, túl volt felesége halálán és az azt követő alkoholizmuson, s szintén San Francisco-ban élt. A mű egyik fő motívuma épp maga a nagyváros, ami – egy bizonyos Thibaut de Castries Megapoliszomancia című áltudományos műve alapján – kitermeli a maga szellemeit, paramentális lényeit, katasztrófáit, egyáltalán, a maga természetfölöttijét. És pont egy ilyen lény az, amivel Westen találkozik, az említett könyv nyomán, illetve a Corona Heights nevű dombon. Franz tehát, miközben az okkultot kutatja, egyszersmind üldözöttjévé is válik kutatása tárgyának.

A meglehetősen bonyolult történet számos utalást tartalmaz a legkülönfélébb, de mindenképpen sötét témákkal foglalkozó művekre, amik egy részét magyarul még nem olvashattuk (és ez nem menti fel a fordítót azon hiba alól, hogy nem járt utána annak, hogy amiknek viszont van magyar fordítása, azok milyen címmel jelentek meg…), mindazonáltal ezek ismerete nélkül is megérthető az üzenet – bár pont az benne a jó, hogy nem egyértelmű. Elgondolkodtat, sőt, ránk is ijeszt.

A „Sötétség Anyjá”-ban többször is szóba kerül Clark Ashton Smith, akinek, ha nem tévedek, alig egy-két írása jelent meg eddig magyarul, noha H.P. Lovecraft levelező-barátja és követője volt, és a természetfeletti horror klasszikusai közt tartják immáron számon. Sőt, maga Leiber is levelezett Lovecrafttal ifjúi éveiben, és jelen kötet mindkét írása magán is hordozza a mester hatását.

Ugyanakkor Leiber, aki minden bizonnyal kevésbé volt embergyűlölő, és jobban benne élt a társadalomban, a hétköznapi emberek, valamint a modernebb, napjainkhoz közelebb álló kor problémáira is érzékeny volt. Nála is jelen vannak az ősi félelmek, az emberiség hajnala óta létező okkultizmus, ám mindezt a ma emberének érzésein, gondolatain, körülményein keresztül ragadja meg. Így bizonyos szempontból csak még hatásosabb, amit ír.

Emellett úgy érzem, pont a „Sötétség Anyja” kapcsán, hogy Leiber az összekötő kapocs Lovecraft (és a többi gothic horror író) és David Lynch, a természetfelettit, a sötétet még inkább modern közegben ábrázoló filmrendező között.

Hosszasan elemezhetném még tovább mindkét kisregényt, mert rengeteg mindent írt bele a szerző, ám talán ennyi is elég, hogy éreztessem műveinek mélységét. Meg aztán, ahogy Lovecraftnál vagy Lynchnél, Leibernél sem minden megmagyarázható, van, ami már túl van az elmén. Nevezzük bár tudatalattinak, lelkinek, érzelminek, vagy bármi másnak – ésszel fel nem fogható, de nagyon is érezhető. S talán épp ennek köszönhetően ilyen kivételesen nagyszerű ez a kötet.

(Leiber három könyvét korábban már olvashattuk magyarul: A vándor, Kardok a halál ellen, Kardok és ördöngősség címen – a szerkesztő megjegyzése)