Főkép

Donald E. Westlake és Richard Stark kapcsolata nagyjából olyan, mint a Halálos árnyék-beli Thad Beaumont és George Komor-é (aki, eredetiben George Stark!). Az előbbi főleg könnyed hangvételű, humoros regényeiről ismert (mint a Dortmunder-könyvek), utóbbi nevéhez a sötét, kíméletlen Parker-széria fűződik – a trükk az, hogy a két név valójában egy embert takar, egész pontosan annak barátibb és kevésbé vidám énjeit. A hetedik x-en is túllévő szerző elképesztően termékeny és változatos, szoftpornót, gyerekkönyvet és politikai thrillereket egyaránt tartalmazó életművében akad bérgyilkos, ex-zsaru, és tolvaj egyaránt, a magyar olvasók mégis egyedül Parkert ismerhetik a népes felhozatalból, ami egyfelől szomorú, másrészt azonban öröm, hiszen ritkán akad össze az egyszeri olvasó ilyen vadállattal, mint keresztnév nélküli főszereplőnk.

Noha a hazai kiadás borítóján a ’99-es adaptáció mozis plakátja, és annak rettenthetetlen alakja díszeleg, a látszat ne tévesszen meg senkit, kivételesen nem az „xy forgatókönyve alapján”-típusú hervasztó jelenségről van szó, hanem a húsznál is több kötetet számláló Parker-sorozat 1962-es nyitódarabjáról, melyben a bosszú olyan tisztán és nyersen fogalmazódik meg, amennyire ez egyáltalán lehetséges.

A történet szerint a főhős, ahelyett, hogy kiélvezhetné az épp elkövetett balhéból származó sikert, pillanatok alatt azzal kénytelen szembesülni, hogy csúnyán átverték: golyót kap, majd a házat is rágyújtják. Csodával felérő módon (és illeszkedve a Westlake-i életműbe, ahol a szerencse, mint tényező gyakran jut komoly szerephez) azonban túléli, s innentől kezdve már csak két dolog motiválja: hogy visszaszerezze a neki járó összeget, valamint, hogy kicsinálja egykori társát, aki az egész helyzetért felel. Mint az ennyiből is látható, a történet egyszerűbb nem is lehetne, s valószínűleg főhőse nélkül fele ennyit se érne. Parker azonban maga a testet öltött nyers erő, egy se istent, se embert nem tisztelő bosszúgép, aki, miután megjárta a poklokat, létezésének célját a lehető legszűkebbre vette. Útjába állni biztos halál, és aki sáros, még az eszméletlenre verésre, mint ez esetben elfogadható alternatívára se számíthat.

Emberünk nem beszél valami sokat, csak annyit, amennyit feltétlenül muszáj, inkább a tettek embere; primitív ösztönlénynek mégsem nevezhető, egyszerűen túl van már mindenen, amit más nem bírt volna elviselni, így kiábrándult, nem-veszthetek-semmit-alakként akarja elérni saját békéjét, amihez erőszakos, öntörvényű igazságszolgáltatásán keresztül vezet az út. Mindezt a szerző természetesen nem oldalas monológokkal, vagy véget nem érő tájleírásokkal adja elő, hanem, a ponyva-követelményeknek megfelelően keményen, csak a lényegre koncentrál, borzasztóan pergős cselekményt produkálva, melyben nincsenek unalmas közjátékok, csak egy-egy lazán felskiccelt mellékszereplő, sok erőszak és gyors akciók.

A könyv természetesen felkeltette a filmesek figyelmét is: először John Boorman készített 1967-ben, azóta kultuszrangot kivívott adaptációt Point Blank címmel (mely hazánkban több néven is ismert, a tévéújság TCM-rovatában A játéknak vége elnevezést kapta).

A neo-noir-vonulat egyik első darabjának tekinthető opuszban a rezzenéstelen arcú Lee Marvin bünteti a Szervezet arra rászolgált tagjait, miközben a rendező hollywoodi viszonylatban szokatlan elbeszélésmódjával többrétegű, gyönyörűen fényképezett történetté formálja át a jóval szikárabb alapregényt. A könyv időben második adaptációja a neves Hong Kong-i akciórendező, Ringo Lam nevéhez kötődik; az 1993-as Full Contact a Boorman-változat meglehetősen hű remake-je, a direktortól elvárható színvonalú akciójelenetekkel és a főszereplő ChowYun-Fattól megszokott sziklaarccal. A sort pedig a Szigorúan bizalmas kiváló forgatókönyvét jegyző Brian Helgeland zárja: 1999-es, Visszavágó címre keresztelt mozijában a poszter szerint ugyancsak rosszfiú Mel Gibson pusztít végig a szereplőgárdán: erőszakosságban kétségtelenül túllép a Boorman-filmen, de nagyjából ez minden, amit vele szemben felmutathat – már ha erre valaki erényként tekint.