Főkép

Ha irodalmi alkotáshoz akarom hasonlítani Jim Jarmusch nyolcvanas évek végi opusát, elsőként Raymond Carver minimalista novellái jutnak az eszembe. Nem hinném, hogy e párhuzam erőltetett lenne, mivel mindkét művész Amerika hétköznapibb, lepusztultabb oldalát mutatja be, többnyire mindenféle szépítgetés, kozmetikázás nélkül.
 
Legfeljebb annyi a különbség, hogy míg Carvernél a „főhősök” főként a középosztályból kerültnek ki, addig Jarmusch karakterei inkább beillenek a lehetőségek hazájának málladozó színfalai közé. A Mystery Train cselekménye három szálon fut, hogy a film legvégén - mintegy csattanóként - egymásba kapcsolódjon, majd újfent szétszaladjon.
 
A Tennessee-állambeli Memphisbe érkező ifjú japán pár Elvis és Carl Perkins emlékhelyeit sorra látogatva próbál azonosulni egy számukra idegen, mégis csodált kultúrával. A férjét frissen elvesztett, annak tetemét ellenben a vámon csupán nagy nehézségek árán átjuttatni képes római özvegy kénytelenségből marad a városban, és éjszaka Elvis szelleme látogatja meg. A harmadik „önálló” epizód központi alakja, a Tarantino indíték nélkül gyilkoló banditáit megelőlegező, Angliából Memphisbe emigrált, ám ott állását vesztett munkanélküli értelmetlenül sodorja bűnbe barátait.
 
Ennyiből elsőre akár tömény unalomra is következtethetnénk, a szövevényesnek semmiképp sem mondható carveri stílust idéző hiperrealista tálalás, a művészi válogatás és kiemelés viszont már önmagában az átlagos hollywoodi filmeknél kategóriákkal jobbá tenné az alkotást.
 
A valódi átütő erőt azonban ismét egy irodalomból „kölcsönzött” technika teszi hozzá a történethez. Ahogy már Virginia Woolf is alkalmazta a Mrs. Dalloway-ben, Jarmusch a többszörös fokalizációt választja a cselekményszálak szorosabbra húzásának metódusaként: néhány kiválasztott, képileg vagy zeneileg jellegzetes pillanatot mindhárom főbb szereplő - sőt a kibontakozás helyszínéül szolgáló koszos, olcsó szálló fogadóportásának - szemszögből is láthatjuk, hallhatjuk.
 
A kirakós-játékszerű darabok egymáshoz illesztgetése kiváló intellektuális feladvány, amihez hasonlóval legfeljebb Christopher Nolan feledhetetlen Mementója szolgálhat. A legfőbb eltérés a két film között mégis alapvetően unikálissá teszi az olcsó népszerűségre sosem vágyó Jarmusch művét: ahelyett, hogy a történet végül megnyugtatóan összeállna, egy pillanatnyi stabilitás után rögtön elbizonytalanít, szinte a semmibe indul tovább. És épp ettől a minimalista vákuumban lebegéstől oly tökéletes a film.
 
A Mokép puritán technikai kivitelű kiadványa (az eredeti, háromnyelvű szöveg feliratbani megjelenítését mindenképp hiányolom) régóta tátongó űrt tölt be, és egyben vérbeli (művész)filmrajongóknak való csemegét kínál, mely a többi, immár remélhetően sorra kiadásra kerülő Jarmusch filmmel együtt nem hiányozhat egyetlen magát komolyan vevő gyűjtő kollekciójából sem.
 
A magyar DVD-kiadás technikai adatai:
Hang: angol / japán / olasz (Mono 1.0)
Felirat: magyar
Kép: 1,77:1 (16:9)