Főkép

Ne riasszon meg senkit a regény terjedelme, hiszen Tad Williams korántsem szűkszavúságáról híres (gondoljunk csak a Másvilág ciklusra), azonban nála ez sosem öncélú. Mert bár stílusa aprólékosnak tűnik, valójában csak azzal foglalkozik részletesebben, ami valamiért fontos a cselekmény, vagy valamelyik szereplő miatt – de nem ritkán a hangulatkeltés, illetve a környezet bemutatására fordít bekezdéseket. Ezen részletezések jó példája a közlekedési járművek említése. Menet közben vonat, busz és különféle, nem lóvontatta hintók révén átfogó képet kapunk Tuendehon közlekedési eszközeiről, de arra már nem vetemedik Williams, hogy elkezdje részletezni, hogyan működik, vagy miként is néz ki pontosan az adott jármű.

Nekem legjobban az tetszett, ahogyan érzékelteti a tündérvilág másságát. A legtöbb esetben ugyan nekifut a leírásnak, bemutatásnak, az összehasonlításnak, de a végén mindig annyiban marad a próbálkozás, hogy az egész különös, és másabb, mint amit a földön megszokhattunk. Az vitathatatlan tény, hogy a regény számtalan, korábban megírt vagy filmen látott ötletet felhasznál, ám mindez nem csökkenti az érdemét, ugyanis Williamsnak mindebből sikerül eredetit alkotnia. Rövid töprengés után azt mondom, hogy a Virágok háborúját a tavalyi év egyik legjobban sikerült fantasy regényének tartom. Kicsit komorabb hangvételűnek érzem, mint R. R. Martin vagy Steven Erikson írásait, de azért nem kell félni, nem veszi el az olvasó életkedvét. A végkifejlet mellőz bármiféle isteni beavatkozást, és a túlélők sem kerülnek azonmód paradicsomi állapotok közé – szóval pont illik a történet végére.

Két gondolat befejezésül. Terjedelménél fogva a kötet megköveteli magának az időt, nem érdemes kapkodni az olvasásával. Annál sokkal több szálon vezeti Williams a történetet, és bőbeszédűbben fogalmaz, így nem árt odafigyelni. Remélem, ez a kötet csak a kezdet annak a folyamatnak, melynek végén a szerző életművét a maga teljességében magyarul is kézbe vehetjük. Mert megérdemeljük.