Főkép

Noha azt nem állíthatjuk, hogy a képregény-piac keserves pangása jellemezte volna az utóbbi éveket (hiszen például a Garfield összehasonlíthatatlanul nagyobb példányszámban fogyott, mint mondjuk egy verseskötet), és azt sem, hogy a képregénynek ne lenne idehaza kultúrája (legfeljebb kultusza nincs, ahogy Amerikában; ám ha jobban belegondolunk, rájövünk, hogy nap mint nap találkozunk - ha mással nem - comic strippel egyes ingyenes újságok hasábjain, de jómagam még emlékszem, hogy gyerekkoromban minden hónapban alig vártam a Mozaik megjelenését), azt mégis megállapíthatjuk, hogy a médium - különösen az úgynevezett véleményformáló elit körében - sajátos megvetettségnek „örvend” Magyarországon.

Pedig a képektől és buborékokba préselt szövegektől eleven kis füzetek „honosításában” többnyire egyetemet - magyar vagy idegen nyelv szakot - végzett, komoly emberek vesznek részt, az eredeti alkotásokat pedig ugyancsak az intelligencia, az iróniával elegy humor jellemzi, ami semmiképp sem az írástudatlanok ismérve.

Az immár másodszor megrendezett, vagyis talán hagyománnyá váló Képregényfesztivál pontosan azt hivatott elérni, hogy szélesebb körben is komolyan vegyék a hagyományos kategóriákból jócskán kilógó „műnemet”, és úgy érzem, a szervezők sikerrel terjesztik az igét.

A Millenáris Teátrumban ugyanis a népes rajongóközönség mellett viszonylag nagy számban megjelentek a sajtó képviselői is. Meglehet, nem a legfontosabb újságok és televíziós adók riporterei és fényképészei keveredtek a fanatikusokkal és a pusztán érdeklődőkkel a kiadók és akciófigura- vagy szerepjáték-kereskedők pultjai előtt, a tömegtájékoztatás ezúttal már mindenképp hírértékűnek, tudósításra érdemesnek tartotta a rendezvényt.

Jóllehet az esemény egyik célja az lehetett, hogy személyes közelségbe hozza a nagyközönséghez a képregények és mangák, valamint a kapcsolódó kereskedelmi cikkek hazai alkotóit, újraalkotóit és terjesztőit, az egész napos műsor hangulatát számomra mégis a különféle jelmezekbe öltözött résztvevők adták meg (azt mondjuk nem tudom, hogyan kerültek közéjük a némileg Playboy-nyuszikra hajazó lánykák - valószínűleg valamelyik mangából vagy animéből léphettek elő -, mindenesetre ők is üde színfoltot jelentettek a kavalkádban).

Meghívóm, Bárány Ferenc képregény-fordító szemináriumára kékre festett arcú, fakardos vitéz ült be, s miközben Gróf Balázs és Pilcz Roland (két különálló standnál) dedikált, mintha Chihiro inkarnációja lejtett volna el mellettem. Unalomról tehát semmiképp sem panaszkodhattunk, akiket pedig a képregény- és manga-kiadás műhelytitkai és nehézségei is érdekeltek, kimerítő válaszokat kaphattak feltett és ki sem mondott kérdéseikre.

Ha a Képregényfesztivál megrendezése valóban tradícióvá válik, talán még azt is megérjük, hogy az egyre gyarapodó - és előbb-utóbb remélhetőleg rentábilissá is váló - kiadványok mellett a képregény bekerül az itthon is széles körben elfogadott, s esetleg magának majd valódi kultikus státust kiharcolni képes szórakoztató irodalmi médiumok közé.