FőképJó, jó, van neki szeme… De mi a fityfene az a gólem? Ne röstelljétek, ha nem tudjátok, ugyanis manapság nem járkálnak gólemek az utcán. Szerencsére – tehetjük hozzá – ugyanis a gólem egy életre keltett, iszonyatos erejű agyagszörny. Hogy Londonban is mit művelt…! Eredetileg azonban Prágában (egy ottani zsidó legendában) látta meg a napvilágot. Ezért aztán mi sem természetesebb, hogy ide is el kell utaznia – persze titkon és rangrejtve – Nathanielnek, akit már ismerhettek A szamarkandi amulett című könyvből, a Bartimaeus trilógia első kötetéből.
Hogy a fiú titkon utazik Prágába, az még oké, de hogyhogy rangrejtve? Hiszen Nathaniel még kamasz, és tanulja a mágiát. Ugyanakkor azonban a varázslók uralta London titkosszolgálatának magas rangú vezetője, mely rangot azzal érdemelte ki – lásd a háromrészes sorozat már említett első kötetét – hogy felfedett egy veszélyes összeesküvést, s ezért a hálás miniszterelnök bizalmasainak körébe került. Persze, nem egyedül volt ilyen ügyes és erős; segítségére volt az általa megidézett Bartimaeus a leleményes és pimasz dzsinn (azaz szellem), aki egyébként nem győzi hangsúlyozni, hogy a varázslók nélkülük mit sem érnének, nem tudnának hatalmat gyakorolni az egyszerű földi halandók felett.
Nos visszatérve a Gólem szemére – melyből alább részletet olvashattok – Bartimaeus az itt most nem részletezett kényszernek engedve továbbra is ifjú megidézője-parancsolója rendelkezésére áll. Együtt tűnnek fel London egykori vetélytársa, Prága utcáján is, hogy a gólem-rejtély nyomára bukkanjanak. Ugyanis ez az agyagszörny tör-zúz Londonban. Ám azt senki nem hiszi, hogy egy gólem garázdálkodik, mert feltámasztását lehetetlennek tartják. Egyesek újabb, a varázsló társadalmon belüli puccskísérletre gyanakodnak, mások az Ellenállást sejtik a háttérben, mely egy különös öregember vezetésével a köznépből verbuválódik, és való igaz, egyre vakmerőbb támadásokat hajt végre. Nathanielnek – ha jót akar – ki kell derítenie, mi az igazság, mert irigyei igencsak fenik rá a fogukat.
Jonathan Stroud háromkötetes művében – legalább is az eddigiek szerint – egyik varázsló sem az a jóságos, derék, hosszú, ősz szakállú bácsi. Ez a londoni varázslónép egy az egyben kicsinyes, álnok, irigy, önző, hataloméhes, mely tulajdonságokat úgy tűnik, a kezdetben egészen emberi vonásokat is mutató főhősünk, Nathaniel is kezdi felvenni. – Ez az egyik fontos különbség a legnépszerűbb varázslóskönyvhöz, a Harry Potterhez képest. Az azonban közös vonás, hogy piszok jól pereg a történet, egyik akció követi a másikat, nem alszol el olvasás közben, és a lélegzetelállító izgalmak közepette az író humorát is értékelni fogod. Ezért is lett a sorozat első két kötete világsiker.
A szerző, az angol Jonathan Stroud, a harmincas éveiben jár, korábban mások ifjúsági könyveinek kiadásán dolgozott egy könyvkiadóban. Többkönyves íróként hozta el számára a világsikert a 32 országban megjelent Bartimaeus-trilógia. Az alábbi fejezetben feltűnik Kitty, az Ellenállás oszlopos tagja, aki már az előző kötetben is megjelent, ám csak itt, a Gólem szemében válik igazi főszereplővé.


KITTY


Az irodájában Nathanielt a titkára megrovó pillantása és toronymagas papírköteg fogadta.
A titkár, egy vörös, olajos hajú, jól öltözött fiatalember éppen elhagyni készült a szobát.
– Késett, Mandrake – tolta vissza a szemüvegét gyors, ideges gesztussal. – Ezúttal milyen kifogása van? Tudja, magának is vannak kötelezettségei éppúgy, mint nekünk, akik véglegesítve vagyunk – és ottmaradt az ajtóban, haragosan ráncolva homlokát.
Az ifjú mágus hátradőlt a foteljében. Kísértést érzett, hogy feltegye a lábát az asztalra, ám aztán úgy gondolta, ez csak feltűnősködés lenne. Megelégedett egy lanyha mosollyal.
– Egy helyszínen voltam Mr. Tallow-val. Hat óra óta dolgozunk. Kérdezze meg tőle, ha beér, biztos szolgál majd pár részlettel… már ha nem túl titkosak. És maga mivel foglalkozott, Jenkins? Remélem, szorgalmasan fénymásolt.
A titkár sziszegve szívta be a levegőt a foga között, és még magasabbra tolta a szemüvegét.
– Csak így tovább, Mandrake . Csak így tovább. Lehet hogy maga a miniszterelnök kedvence, de meddig, ha nem szolgál eredménnyel? Megint egy eset? A héten a második? Hamarosan megint teáscsészéket mosogathat, és… majd meglátjuk. – Azzal kissé bicegve kiment.
A fiú pofát vágott a csukott ajtóra, aztán másodpercekig csak meredt a semmibe. Nyúzottan megdörgölte a szemét, és az órájára pillantott. Még csak háromnegyed tíz, és máris milyen hosszú volt a nap.
A papírhalom őrá várt. Nagy levegőt vett, megigazította a kézelőjét, és fogta a legfelső aktát.

Bizonyos oknál fogva Nathanielt régóta érdekelte a Belső Elhárítás, a Jessica Whitwell vezette Állambiztonsági Minisztérium alosztálya. A belső elhárítás nyomozott az állam ellen irányuló különböző bűnügyekben, így a terroristatevékenységekben, de a külbirtokokon kitörő lázadások ügyében is. Amikor idekerült, Nathaniel eleinte szerény feladatokat kapott: aktákat iktatott, fénymásolt és teát főzött. Azonban hamarosan feljebb lépett a ranglétrán.
Gyors előmenetele nem csupán erős pártfogóinak volt köszönhető, mint azt ellenségei suttogták. Való igaz, hogy előnyére vált a miniszterelnök jóindulata és mestere, Ms. Whitwell befolyása. Azonban mindez nem ért volna semmit, ha tehetségtelen vagy csak középszerű. Nathaniel viszont kifejezetten tehetséges volt, és ami még fontosabb, keményen dolgozott. Így hát sebesen emelkedett a szamárlétrán. Hónapok alatt átvergődött több unalmas írnoki feladaton, mígnem – noha még tizenöt éves sem volt – magának a Belső Elhárítási Miniszternek, Mr. Julius Tallow-nak az asszisztense lett.
Mr. Tallow alacsony, tömzsi, bikanyakú és temperamentumú férfi volt, a modora többnyire kurta-furcsa, sőt durva, hajlamos a hirtelen dühkitörésekre, melyek elől kegyencei sietve bújtak fedezékbe. A vérmérsékletén kívül további ismertetőjegye volt még szokatlanul sárga arcbőre, ami úgy virított, akár a nárcisz délben. Beosztottjai nem tudták, mi okozta ezt az elváltozást; néhányan azt állították, örökletes, mert egy varázsló és egy szukkubus egyesülésének sarja. Mások ezt biológiailag lehetetlennek találták, s inkább egy ártó varázslat maradandó nyomának hitték. Nathaniel ez utóbbi fele hajlott. Mindenesetre bármi is okozta ezt a furcsaságot, Mr. Tallow tőle telhetően titkolta a problémáját. Magas nyakú ingeket hordott, haját engedte hosszúra nőni, állandóan széles karimájú kalapot viselt, és nagyon ügyelt, rajtakapja-e beosztottjait, hogy erről sustorognak.
Tizennyolc ember dolgozott a hivatalban Nathaniellel és Mr. Tallow-val mindenféle rangban, a két közembertől, akik a varázsügyekre nem vonatkozó adminisztrációs feladatokat végezték egész Mr. Ffoukesig, egy négyes szintű mágusig. Nathaniel mindenkivel szemben nyájasan udvarias volt, kivéve Clive Jenkinst, a titkárt. Jenkins kezdettől fogva neheztelt rá fiatalsága és helyzete miatt, viszonzásképp Nathaniel vidám tiszteletlenséggel bánt vele. Amit nyugodtan megtehetett. Jenkinsnek nem volt sem tehetsége, sem összeköttetései.

Mr. Tallow hamarosan felismerte asszisztense tehetségét, s fontos és erőpróbáló feladattal bízta meg: az Ellenállás néven ismert titokzatos csoport nyomába küldte.
Ezeknek a zélótáknak az indítéka nyilvánvaló volt, habár elég bizarr is. Tiltakoztak a mágusok jótékony vezetése ellen, szerették volna visszaállítani a közemberek uralmát annak káoszával együtt. Az évek során tevékenységük egyre bosszantóbbá vált. Mindenféle mágikus tárgyakat loptak elővigyázatlan vagy szerencsétlen varázslóktól, melyekkel később rajtaütésszerűen kormányzati személyekre és tulajdonra támadtak. Számos épület súlyos kárt szenvedett, és jó néhány ember meghalt. Sőt odáig merészkedtek, hogy megtámadták magát a miniszterelnököt. A kormány természetesen drákói intézkedésekkel válaszolt: sok közembert letartóztattak, néhányukat kivégezték, másokat börtönhajóval a gyarmatokra száműztek. Azonban a megtorló intézkedések dacára az incidensek folytatódtak, s Mr. Tallow kezdte saját bőrén érezni feljebbvalói elégedetlenségét.
Nathaniel buzgón állt elébe a kihívásnak. Évekkel korábban belebotlott már az Ellenállásba, így volt valamicske fogalma a természetéről. Egy sötét éjszakán találkozott három közember gyerekkel, akik varázstárgyakkal feketéztek. Nem volt örömteli emlék. A három gyerek ellopta az ő drága látóüvegét is, és kis híján megölték. Alig várta, hogy bosszút állhasson.
Csakhogy a feladat nem bizonyult egyszerűnek.
Semmit nem tudott a három gyerekről, csak a nevüket: Fred, Stanley és Kitty. Fred és Stanley újságosfiúk voltak, így Nathaniel első lépés gyanánt kutatógömböket küldött a város minden egyes újságárusa után. Ez a megfigyelés azonban nem hozott eredményt, a két fiú közben minden bizonnyal átnyergelt más területre.
Ezután Nathaniel bíztatására főnöke gondosan kiválasztott, álruhás ügynököket küldött szét Londonban, akik hónapok alatt lassan beépültek a főváros alvilágába. Miután ott befogadták őket, az utasítás értelmében „lopott árút” kínálgattak annak, akiről úgy látták, érdekli az ilyesmi. Nathaniel abban bízott, hogy ez a terv majd leleplezi az Ellenállás ügynökeit.
Csalóka remény volt. A legtöbb csali nem keltett érdeklődést a varázscsecsebékkel üzletelők között, és az egyetlen ügynök, aki sikerrel járt, eltűnt, mielőtt leadhatta volna a jelentését. Testét később a Temzében találták meg. Nathaniel roppant dühös volt.
A legújabb stratégia, melyhez eleinte nagy reményeket fűzött, abból állt, hogy két fóliótnak parancsba adta, szökött állami gondozottnak adva ki magukat róják a várost. Nathaniel arra gyanakodott, hogy az Ellenállás főként utcai gyerekbandákból áll, s úgy okoskodott, hogy ezek előbb-utóbb csak maguk közé fogadják az újonnan jötteket. Eleddig azonban ez még nem történt meg.

Az iroda aznap reggel meleg és álmosító volt. Legyek zümmögtek az ablaküvegeken. Nathaniel odáig ment lazaságban, hogy levette a kabátját, és feltűrte az ingujját. Minduntalan ásítással küzködve rágta át magát az irdatlan papírkötegen, melynek zöme az Ellenállás legfrissebb akciójával foglalkozott, a támadással egy üzlet ellen a Whitehall egy mellékutcájában. Hajnalban egy robbanószerkezetet, feltehetően egy kisebb gömböt dobtak be az egyik tetőablakon, amely komolyan megsebesítette az igazgatót. Az üzlet dohányt és füstölőt árult a varázslóknak, valószínűleg ezért lett célpont.
Tanúk nem voltak, és megfigyelőgömbök sem tartózkodtak a közelben. Nathaniel káromkodott egyet magában. Reménytelen. Semmi nyom, amin elindulhatna. Félredobta a lapot, és fogott egy másik aktát. A miniszterelnököt becsmérlő szlogeneket pingáltak elhagyatott tűzfalakra szerte a városban. Sóhajtva aláírt egy parancsot az azonnali tisztításra, miközben nagyon jól tudta, hogy amint a meszelők végeznek, a graffitik újra megjelennek,.
Végre elérkezett az ebédidő, s Nathaniel részt vett egy partin a bizánci követség kertjében, melyet a közelgő Alapítás napja tiszteletére tartottak. Közömbösen, rosszkedvűen ténfergett a vendégek között. Az Ellenálláson járt az agya.
Éppen erős gyümölcspuncsot mert magának egy ezüst levesestálból a kert sarkában, amikor egy lányra lett figyelmes, aki nem messze tőle állt. Óvatosan végigmérte, majd biccentett, reményei szerint elegánsan.
– Úgy hallom, újabban sikereket ért el, Ms. Farrar. Kérem, fogadja gratulációmat.
Jane Farrar köszönetfélét mormogott.
– Csak cseh kémek egy kisebb fészke volt. Valószínűleg halászhajóval érkeztek Németalföldről. Ügyetlen amatőrök voltak, könnyen kiszúrták őket. Hazafias közemberek értesítettek.
– Maga nagyon is szerény – mosolygott Nathaniel. – Én úgy tudom, hogy a kémek fél Anglián át az orruknál fogva vezették a rendőrséget, és jó néhány mágust megöltek közben.
– Azok csak kisebb incidensek voltak.
– Ennek ellenére ez jelentős győzelem. – Nathaniel aprót kortyolt a puncsból. Elégedett volt magával, hogy ilyen hanyagul adta elő a dicséretet. Jane Farrar mestere Mr. Henry Duvall rendőrfőnök volt, Jessica Whitwell nagy riválisa. Az ehhez hasonló társasági találkozásokkor Ms. Farrar és Nathaniel macskaszerűen eltársalgott, dicséreteket doromboltak és gondosan behúzott karmaikkal a másik merészségét tesztelték.
– És maga, John Mandrake? – kérdezte Jane Farrar negédesen. – Igaz, hogy maga felelős ennek a bosszantó Ellenállásnak a felgöngyölítéséért? Ez sem kis feladat!
– Egyelőre csak információkat gyűjtök. Az informátorhálózatunkat dolgoztatom. Semmi különös.
Jane Farrar fogta az ezüstkanalat, és finoman megkeverte a puncsot.
– Talán nem, de egy olyan tapasztalatlan valakitől, mint maga, példa nélküli. Szép munka. Még egy pohárkával?
– Nem, köszönöm. – Nathaniel érezte, hogy a dühtől vér szökik az arcába. Természetesen igaz volt: fiatal, tapasztalatlan, ezért is várta mindenki, mikor hibázik. Nagy nehezen ellenállt a kísértésnek, hogy csúnyán nézzen a lányra.
– Fél éven belül megtörjük az Ellenállást, ezt nyugodtan kijelenthetem.
Jane Farrar puncsot töltött a poharába, s úgy húzta fel szemöldökét, mint aki jól mulat.
– Lenyűgöz. Három éve folyik a vadászat minden áttörés nélkül. Maga pedig fél év alatt elkapja őket! De tudja, én elhiszem, hogy képes rá, John. Hiszen már kész férfi.
Megint elpirult! Nathaniel nagyon igyekezett, hogy ura maradjon érzelmeinek. Jane Farrar három-négy évvel volt idősebb, ugyanolyan magas, esetleg picit magasabb nála, hosszú, barna, egyenes haja a vállára omlott. Szeme zavaróan zöld volt, és fanyar intelligencia csillogott benne. Nathaniel önkéntelenül is esetlennek és slamposnak érezte magát mellette, piros díszzsebkendő ide vagy oda. Azon kapta magát, hogy igazolni akarja kijelentését, amikor pedig jobb lett volna, ha befogja a száját.
– Tudjuk, hogy a csoport főként fiatalokból áll – magyarázta. – Ezt újra és újra megerősítették az áldozatok. Egy-két személy, akit sikerült elkapnunk, nem is volt idősebb nálunk – nyomta meg az utolsó szót. – Vagyis egyértelmű a megoldás. Ügynököket küldünk ki, hogy beépüljenek a szervezetbe. Amikor pedig megnyerték az árulók bizalmát, és bejutottak a vezetőjükhöz… nos onnét már nincs sok vissza.
– Biztos benne, hogy ennyire egyszerű? – kérdezte a lány megint azzal a gúnyos mosollyal.
– Évekkel ezelőtt kis híján én is bejutottam a vezetőhöz – vont vállat Nathaniel. – Meg lehet csinálni.
– Komolyan? – kerekedett el a lány szeme őszinte érdeklődéssel. – Meséljen róla.
Csakhogy Nathaniel végre összeszedte magát és az önuralma maradékát. Sérthetetlenség, titoktartás, erő. Minél kevesebb információt ad ki, annál jobb. Szétnézett a kertben.
– Látom, megérkezett Ms. Whitwell, méghozzá kísérő nélkül. Elnézést, Ms. Farrar.

Nathaniel korán otthagyta a partit, és dühtől fortyogva tért vissza az irodába. Azonnal visszavonult a megidéző kamrájába, és eldörmögte a varázsigét. Megjelent a két fóliót utcagyerek képében. Vigasztalannak és idegesnek tűntek.
– Nos? – förmedt rájuk.
– Semmi, gazda – mondta a szőke. – Az utcagyerekek ránk se hederítenek.
– És ez még a jobbik eset – folytatta zilált társa. – Azok legalább nem dobálnak minket.
– Mit…? – Nathaniel már tajtékzott.
– Dobozokat, üvegeket, kisebb köveket meg ezt-azt.
– Nem erre gondoltam. Mi történt az emberiességgel? Azokat a gyerekeket láncra verve kéne száműzni! Mi van velük? Mindketten aranyosak vagytok, soványak, elég szánalmasan festetek… Hogyhogy nem vesznek a szárnyaik alá benneteket?!
A két árva csak a fejét rázta.
– Pedig nem. Undorodnak tőlünk. Mintha látnák, mik vagyunk valójában.
– Az lehetetlen. Nincsenek lencséik, ugye? Biztos ti csináltok valamit rosszul. Nem áruljátok el magatokat valahogy? Nem repültök, növesztetek szarvat vagy ilyesmi, amikor látjátok őket, ugye?
– Nem, uram, becsszó.
– Nem, uram. Igaz, hogy Clovis egyszer igenis elfelejtette eltüntetni a farkát.
– Te szemét! Uram, ez nem igaz.
Nathaniel befogta a fülét.
– Nem érdekel! Nem érdekel. De ha hamarosan nem produkáltok valamit, mindkettőtöket izzó szegecsekkel büntetlek. Próbálkozzatok különböző életkorral, váljatok külön, tettessetek valami testi fogyatékosságot, hátha azzal megnyeritek az együttérzésüket… csak semmi fertőző betegség, ezt már mondtam. Most menjetek. Tűnjetek a szemem elől!
Az íróasztalához visszatérve Nathaniel komoran leltárt készített. A fóliótoktól a jelek szerint nem várhat eredményt. Ezek csak semmit érő kis démonok… talán ez a gond, nem elég ügyesek, hogy tökéletesen felvegyék az emberalakot. Bár az, hogy a gyerekek átláthatnak az igazi valójukig, abszurd gondolat, ezt kapásból el is vetette.
Viszont ha kudarcot vallanak, mi jön? Az Ellenállás minden héten újabb akcióval rukkolt elő. Varázslóházakat raboltak ki, autókat loptak el, üzletekbe és irodákba törtek be. A séma elég nyilvánvaló: ezeket a bűncselekményeket apró, gyors mozgású csoportok követik el, akiknek valahogy sikerül kikerülni a járőrgömböket és védődémonokat.
Nathaniel tisztában volt vele, hogy Mr. Tallow türelme fogytán van. Az olyan szurkálódó megjegyzések, mint amiket Clive Jenkinstől vagy Jane Farrartól hallott, azt sugallták, hogy ezt mások is látják. A ceruzájával dobolt a noteszén, s közben gondolatai visszaszálltak az Ellenállás három tagjára, akiket annak idején ő látott. Fred és Stanley… az emléktől a fogait csikorgatta, és még keményebben dobolt a ceruzával. Egy szép nap elkapja őket, el bizony. És volt egy lány is: Kitty. Sötét hajú, tüzes, az arcát épp hogy látta a sötétben. A trió vezetője. Még Londonban lehetnek? Vagy elmenekültek oda, ahová nem ér el a törvény keze? Csak egy nyomra volt szüksége, egyetlen nyomorult kis nyomra.
– Kik vagytok? – kérdezte fennhangon. – Hol bujkáltok?
A ceruza eltört a kezében.

A Kiadó engedélyével.